Újraindul a nyomozás az 50 éve megoldatlan rejtély ügyében

A repülőgép-eltérítések történetének egyik legizgalmasabb ügyét a mai napig nem sikerült tisztázni. Azóta D.B. Cooper neve bekerült a popkultúrába, rengeteg filmben és sorozatban jelenik meg a jól öltözött, udvarias bűnöző figurája. Nemrég egy, magát az eset szakértőjének valló kutató indította újra a nyomozást, amelyet az FBI már 2016-ban, eredménytelenül lezárt, emellett, egy egykori vietnámi kódfejtő is úgy gondolja, sikerült fényt derítenie a világ leghíresebb géprablójának személyazonosságára.

Ki az a D.B. Cooper?

Az Egyesült Államokban óriási kultusza van, Európában azonban kevésbé ismerik D.B. Cooper történetét, így, a hírhedt eset ötvenedik évfordulója felé közeledve úgy gondoltuk, érdemes körüljárni a kétségtelenül hollywoodi forgatókönyvbe kívánkozó történetet, különösen, hogy a nyomozás épp a közelmúltban kapott új erőre.

Az eset 1971. november 24-én, az amerikai hálaadás előestéjén történt. Ekkor váltott jegyet a Northwest Orient Airlines portlandi repülőtérről Seattle-be induló járatára egy férfi, aki a Dan Cooper nevet használta. Érdekesség, hogy a későbbiekben használt D. B. Cooper név egy riporternek köszönhető, aki valószínűleg félrehallotta Dan Cooper nevét, így ezt adta közre a tudósításában, ezért ez terjedt el a köztudatban.

Cooper egyedül utazott a 305-ös járaton, amely egyébként mindössze 30 perces út lett volna. Az utastársai által középkorú, jól öltözött, sötét öltönyt, fehér inget és fekete nyakkendőt viselő férfi nem sokkal a felszállás után egy cédulát nyújtott oda Florence Schaffner légikísérőnek. A stewardess először azt gondolta, csupán egy unatkozó üzletember próbálja így felszedni, és mivel azt hitte, a cetlin a férfi telefonszáma szerepel, ezért odanézés nélkül a ridiküljébe dobta a papírt. A férfi ekkor odahajolt hozzá és azt suttogta: „kisasszony, jobban tenné, ha megnézné a cédulát, mert bomba van nálam”.

A papírra írt pontos szavakat azóta sem tudjuk, mert azt végül Cooper visszavette Schaffnertől, de nagyjából az állt rajta: „kisasszony, bomba van nálam, kérem, üljön le mellém”. Amikor a légikísérő odaült, a férfi ki is nyitotta az aktatáskáját, amelyben rengeteg vezeték, vörös, dinamitra emlékeztető rudak, illetve az áramellátásról gondoskodó elemek voltak láthatóak. A férfi közben elmondta a követeléseit is: Seattle repülőterén várja a gépet egy tartálykocsi, amellyel fel lehet tankolni a repülőt, emellett négy ejtőernyőt és kétszázezer dollárt (mai értéken körülbelül 1,2 millió dollárt, azaz szűk 367 millió forintot) kért. A feltételezések szerint azért kért négy ejtőernyőt, mert azt a látszatot akarta kelteni, hogy több túszt is magával vinne, ezzel elkerülve a lehetőségét, hogy a hatóságok működésképtelen ernyőt adjanak neki.

A férfi egyébként végig nyugodt és udvarias volt, senkit sem fenyegetett agresszívan, sőt, még a váltságdíjat követelő üzenet átadása után is ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse az addigi fogyasztását, Tina Mucklow légikísérőnek pedig még borravalót is akart adni. Mucklow később azt mondta a rendőröknek, hogy úgy tűnt, a férfi jól kiismeri magát a környéket illetően, repülés közben ugyanis megállapította, hogy már Seattle repülőterének közelében járnak, illetve azt is megemlítette, hogy onnan csupán 20 percnyi autóútra található a McChord Légibázis, az amerikai légierő egyik támaszpontja.

Schaffner ezután a pilótafülkébe ment, ahol a pilótákkal közölte a helyzetet. A gép ezután nagyjából két órán át körözött, mielőtt leszállt volna a Seattle-Tacoma reptéren, ahová addigra megérkezett a pénz, az ejtőernyők és az üzemanyag is. Cooper ekkor szabadon engedett 36 utast – a gépen mindössze ennyien utaztak – a két pilótát, a repülőmérnököt és az egyik légikísérőt azonban visszatartotta. Miután megtankolták a gépet, az újra a levegőbe emelkedett, Cooper ugyanis azt mondta a pilótáknak, hogy vigyék Mexikóvárosba. Azt is hozzátette, hogy alacsonyan repüljenek – tízezer láb alatt, az utasszállító gépek általában 33-42 ezer láb magasságban közlekednek, sebességük átlagosan 475-500 csomó – és lassabban repüljenek 200 csomónál, ennek még szerepe lesz a későbbiekben.

A Boeing 727-100 típusú utasszállító gépeknek akkor még egy konstrukciós hiba miatt akár menet közben is ki lehetett nyitni a hátsó ajtaját, Cooper pedig így is tett, miközben a gép valahol Seattle és a nevadai Reno városa között járhatott. A túszokat előtte a pilótafülkébe parancsolta és megmondta nekik, hogy a továbbiakban maradjanak is bent. Az ajtó bezárása előtt Mucklow még annyit látott, hogy Cooper valamit – feltehetően a bankjegyeket tartalmazó táskát – a dereka köré erősít. Ezután bezárták az ajtót, majd nem sokkal később felvillant egy jelzőfény a gép műszerfalán, ami azt jelezte, hogy kinyílt a hátsó ajtó. Ez este 20.13 körül történt, a pilóták ekkor észlelték, hogy a repülő farka felfelé mozdul el, amit kompenzálniuk is kellett a botkormány segítségével. Végül két órával később szálltak Reno repülőterén. A rendőrök és FBI-ügynökök azonnal elözönlötték a repülőt, azonban hamar kiderült, hogy Cooper már nem volt a fedélzeten.

A NORJAK-nyomozás

Az FBI ezt követően indította meg történetének egyik leghosszabb nyomozását, az úgynevezett NORJAK-ügyben (A Northwest légitársaság, illetve a gépeltérítés angol megfelelője, a hijacking szavakból). Bár sokan úgy gondolták, hogy Cooper nem élhette túl az ugrást, mivel a sötét, esős éjszakába ugrott ki, több mint 300 km/h sebességű szélbe, mindezt egy sziklás és sűrű erdővel borított terület felett (a korabeli spekulációk szerint a Washington államban található Ariel kisváros közelében), az időjárásnak korántsem megfelelő ruházatban.

Mások éppen emiatt azt gondolták, hogy a férfi képzett ejtőernyős lehetett – igaz, ennek ellentmond, hogy nem vette észre, hogy az általa használt ejtőernyő segédernyőjét korábban bevarrták – gyakorlatozási célból. Az FBI szakértői úgy gondolták, egy katonai kiképzésen áteső ejtőernyősnek eszébe sem jutott volna ilyen kockázatos körülmények között kiugrani a gépből, bár lehet, hogy épp ez volt a szándéka, hogy a rizikót vállalva tűnjön el a világ szeme elől.

A nyomozók közel 800 gyanúsítottat hallgattak ki a nyomozás első öt évében, ám csaknem mindegyikükről bebizonyosodott, hogy nem ők követték el a géprablást. Sokáig egy Richard Floyd McCoy nevű férfi tűnt a legjobb gyanúsítottnak, különösen, hogy egy hasonló géprablást miatt tartóztatták le néhány hónappal később. Ugyanakkor, rá egyáltalán nem illett a személyleírás, amit a gépen dolgozó két légikísérő adott a szövetségieknek. A lehetséges gyanúsítottak közül többeket csak később sikerült tisztázni, amikor már meg tudták vizsgálni a Cooper által hátrahagyott nyakkendőn található DNS-mintákat és össze tudták vetni a gyanúsítottakéval. Érdekesség egyébként, hogy McCoy börtönbüntetése során készített egy pisztolynak látszó tárgyat, amelynek segítségével megszökött a börtönből, később azonban lelőtték a rendőrök.

A repülőgép fedélzetéről 66 ujjlenyomatot gyűjtöttek be, a már említett nyakkendő mellett. A szemtanúk elmondása alapján fantomképet készítettek az elkövetőről és megkezdődött a keresés a gépeltérítő után. Bár kicsi volt rá az esély, az oregoni rendőrök kihallgattak egy D. B. Cooper nevű helyi férfit, abban a reményben, hogy esetleg saját nevét használhatta. A férfi korábban már összetűzésbe keveredett a törvénnyel, de csak kisebb súlyú bűncselekményt követett el, hamarosan pedig kiderült, hogy nem ő térítette el a Northwest repülőgépét.

Bár a Seattle-Tacoma repülőtérről való felszállást követően a gépet a légierő vadászgépei is követték, azok a gépek sokkal gyorsabban repültek, mint az utasszállító, ezért folyamatosan manőverezniük kellett, hogy a Boeing közelében maradhassanak. Ez fontos tény, mert a vadászpilóták így nem mindig láthatták a gépet, így azt sem látták, amikor Cooper kiugrott a repülőből – ezt egyébként az időjárási körülmények, a sötét és a felhőzet is nehezítette. Mivel pedig nem tudni percre pontosan, hogy mikor hagyta el a járművet, illetve azt sem, hogy mikor nyithatta ki az ejtőernyőjét – ha egyáltalán kinyitotta – nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy hol érhetett földet.

Később, a nyomozás során elvégeztek egy kísérletet, amely során ugyanaz a pilóta ugyanazzal a géppel végigrepülte az útvonalat. A nyitott hátsó ajtón egy 91 kilós súlyt is kilöktek, amivel sikerült ugyanazt a felfelé irányuló mozgást előidézni, amit az ugrás feltételezett időpontjában – 20.13-kor – észleltek. Ezzel legalább azt sikerült igazolni, hogy Cooper mikor ugrott ki a sötét éjszakába, azaz, megállapították, hogy valahol a Washington állam dél-nyugati részén kígyózó Lewis folyó felett vetette ki magát a gépből, egy durva vihar közepébe.

A kezdeti számítások szerint a gépeltérítő a Mount St. Helens tövében érhetett földet, a már említett Ariel nevű település és a Lake Merwin nevű mesterséges tó közelében. Az FBI és a helyi sheriff emberei csónakokkal, helikopterekkel és gyalogosan is keresték Cooper nyomait, bekopogtattak a környékbeli farmokra is, ám semmilyen jelét nem találták, hogy a férfi errefelé érhetett földet. Kisebb repülőkkel többször végigrepülték a Boeing által megtett útvonalat is, törött ágú fákat, illetve az ejtőernyő maradványait keresve, azonban, amit annak véltek, arról végül bebizonyosodott, hogy más jellegű hulladékról van szó.

Az említett Lake Merwint is átfésülték, mivel pedig rendkívül mély – 61 méteres mélységet is elérő – tóról van szó, egy speciális tengeralattjárót is bevetettek, mindhiába. Két helyi nő nem sokkal egy évvel később egy elhagyott épületben egy csontvázra bukkant, erről azonban kiderült, hogy egy Barbara Ann Derry nevű tinédzseré, akit néhány héttel a Cooper-eset előtt gyilkoltak meg. Az FBI végül több hónap után felfüggesztette a kutatást a gépeltérítő nyomai után.

Kövesd a pénzt!

A hiábavaló helyszíni keresgélés után a szövetségiek a váltságdíj bankjegyeire kezdtek koncentrálni. Az FBI-ügynökök ugyanis tízezer, jelöletlen húszdollárost adtak át Coopernek, amelyekről mikrofilmes fotókat készítettek az átadás előtt. Innen tudni, hogy többségük sorozatszáma L-betűvel kezdődött, egy részük pedig az úgynevezett 1963A-, illetve 1969-es sorozatba tartozott. Ezt a listát elküldték az amerikai bankoknak, kaszinóknak, lóversenypályáknak és minden olyan cégnek, amelyek nagy mennyiségű készpénzzel dolgoztak, valamint a nemzetközi bűnüldöző szerveknek is. A légitársaság pedig felajánlotta, hogy a nyomravezető megkapja a váltságdíj 15 százalékát, vagyis maximum 25 000 dollárt. A sorozatszámokat 1972-ben nyilvánosságra is hozták. Két szélhámos egyből kapott is az alkalmon és még abban az évben harmincezer dollárt próbáltak kicsalni Karl Flemingtől, a Newsweek riporterétől, egy interjúért cserébe. Ehhez olyan hamis húszdollárosokat használtak, amelyekre a Cooper-váltságdíj sorozatszámait nyomtatták. Bár azzal kecsegtették a riportert, hogy Cooperrel készíthet interjút, a csalásra végül fény derült.

Az ügyben az egyik legnagyobb áttörésre 1980 februárjában került sor, amikor az akkor nyolcéves Brian Ingram három köteg pénzre bukkant a Columbia folyó partján, körülbelül 30 kilométerre dél-nyugatra a már említett Ariel nevű kisvárostól. Az FBI szakértői később megállapították, hogy a Coopernek átadott pénz egy részéről van szó, a meglehetősen megtépázott bankjegyeket sikerült azonosítani, illetve azt is meg tudták állapítani, hogy ugyanolyan sorrendben szerepelnek a kötegekben, ahogy annak idején átadták a túszejtőnek Seattle repülőterén.

Ez új lendületet adott a nyomozásnak: az amerikai hadsereg hidrológusai megállapították, hogy a bankjegyek a folyóban úszva érkezhettek, valamelyik mellékfolyóról, azaz valamikor a vízbe eshettek. Ezzel kizárták azt a teóriát, amely szerint Cooper elásta a pénzt. Megállapították, hogy a kérdéses területre valamikor, 1974-et követően érkezhettek meg a pénzkötegek, később azonban ezt az elméletet megcáfolták és arra jutottak, hogy a gépeltérítés után pár hónappal már ott lehettek, ahol a kisfiú megtalálta őket. További teóriák is napvilágot láttak, ezeket azonban nem igazán tudták alátámasztani, arról nem beszélve, hogy mindez semmilyen fogódzót nem nyújtott arra nézve, hogy hol kerülhettek a folyóba a bankjegyek. Érdekesség, hogy 1986-ban a megtalált papírpénzeket elosztották a légitársaság biztosítója és Brian Ingram között – az FBI 14 darabot őrzött meg bizonyíték gyanánt. Brian Ingram végül 2008-ban egy árverésen értékesített 15 bankjegyet a gyűjteményből, amelyért 37 ezer dollárt kapott. A további 9710 darab bankjegy viszont azóta sem került elő.

Sötétben tapogatózó FBI

A nyomozás még a kétezres években is tartott, 2007-ben jelentette be az FBI, hogy három DNS-mintát sikerült rögzíteniük Cooper nyakkendőjéről, igaz, egyikről sem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy az egykori elkövetőtől származnának. Két évvel később egy Tom Kaye nevű paleontológus vezetésével összeállt egy háromtagú csapat, a Cooper Research Team, amely újbóli vizsgálatnak vetett alá szinte mindent, amit az ügy kapcsán rögzítettek. A hetvenes években még nem létező technológiákat vetettek be, többek között GPS-t, műholdképeket, de például Cooper nyakkendőjét is megvizsgálták elektronmikroszkóp segítségével.

Utóbbi vizsgálattal megállapították, hogy a nyakkendő szöveteiben bizmut, alumínium és titánium-részecskékre bukkantak. Utóbbi lényeges, mert a hetvenes években még csak rendkívül kevés helyen használták ezt a fémet. Ebből arra következtettek, hogy Cooper eredetileg vegyész vagy kohász lehetett, illetve olyan mérnök vagy vezető pozíciójú dolgozó, aki hasonló üzemekben dolgozott. 2017-ben Kaye azt is bejelentette, hogy cérium és stroncium-szulfid nyomait is megtalálták a nyakkendőn, ami valószínűleg a Boeing szuperszonikus gépeit fejlesztő üzemből, esetleg katódsugárcsövekből származhatott. Ez pedig azt jelentheti, hogy Cooper vagy a repülőgépgyártó alkalmazásában állt, vagy a katódsugárcsöveket gyártó portlandi Teledyna vagy Tektronix cégnél dolgozhatott.

Cooper személyleírását nagyjából megbízhatónak tartják, Schaffner és Mucklow ugyanis egymástól függetlenül is nagyjából azonos leírást adott a férfiről: körülbelül 178 centi magas, 82 kiló körüli, a negyvenes évei közepén járhatott, egymáshoz közel ülő barna szemei és napbarnított bőre volt. A repülőn tett megjegyzéseiből arra következtetnek, hogy valaha az amerikai légierőnél szolgálhatott. Alteregóját feltehetően egy hetvenes évekből származó belga képregényből kölcsönözhette, amelynek hőse Dan Cooper, a kanadai légierő pilótája volt, aki számos hőstett végrehajtott, többször ejtőernyőzött is. Mivel azonban a képregényeket nem fordították le angolra, azt gyanítják, hogy katonaként, Európában járva szerezhette be azokat. Egy másik magyarázat szerint kanadai származású lehetett, mivel a képregények ott elérhetőek voltak. Ezt erősíti az is, hogy a váltságdíj követelése során egy olyan kifejezést használt – negotiable American currency – amit az amerikai állampolgárok szinte soha, viszont nem volt felismerhető akcentusa, ami szintén a kanadai származás elméletét támaszthatja alá.

Azokat az elméleteket, amely szerint Cooper a légierőnél szolgálhatott, vagy a Boeing-nél dolgozhatott, az erősíti, hogy a bizonyítékok alapján a férfi jól ismerhette a Boeing 727-es típust, mivel pontosan tudta, hogy hátrafelé nyitható ajtaja van, amelyet ráadásul menet közben is ki lehet nyitni – ez a részlet akkoriban nem volt ismert a civil utasok számára. A gépnek emellett viszonylag magasan vannak a hajtóművei, ami biztonságosabbá tette az ugrást, emellett pedig gyorsan újratölthető üzemanyaggal és a kor többi utasszállítójához viszonyítva alacsonyabb sebességgel és kisebb magasságban is képes haladni. Egy elmélet szerint Cooper azzal is tisztában lehetett, hogy a CIA éppen ilyen gépekről dobta le az ellátmányt, illetve az ügynökeit Vietnámban – van, aki azt állítja, hogy Cooper maga is a hírszerzésnek dolgozhatott egy időben. A bűncselekmény mérnöki pontosságú tervezését erősíti az is, hogy a gépeltérítő a hálaadásra eső hosszú hétvége előtti utolsó napon követte el a tettét. Ez azért lényeges, mert így akár vissza is térhetett a munkahelyére, mivel rengeteg ideje volt erre, azaz nem keltett gyanút az eltűnése.

Hivatalosan lezárt nyomozás

Az FBI végül 2016-ban hivatalosan is megszüntette a nyomozást, eddigre több mint ezer lehetséges gyanúsítottat hallgattak ki. Köztük volt az 1994-ben elhunyt Kenneth Christiansen, aki a második világháborúban ejtőernyősként szolgált, később pedig a Northwest légitársaságnál dolgozott, előbb szerelőként, majd légikísérőként. Bár valamivel alacsonyabb volt, mint amire a Schaffner emlékezett, több ponton is illett rá a személyleírás. Személyére öccse, Lyle Christiansen hívta fel a hatóságok figyelmét, miután Kenneth halála után kiderült, hogy a férfinek titokzatos értéktárgyai és több mint 200 ezer dollár lapul a bankszámláján. Végül azonban kiderült, hogy a pénz máshonnan származik, így az FBI végül kihúzta a nevét a lehetséges gyanúsítottak listájáról.

Az üggyel kapcsolatban felmerült Bryant Coffelt neve is, a kisstílű szélhámos ugyanis 1972-ben azt kezdte híresztelni magáról, hogy ő D.B. Cooper. Bár valamelyest ő is hasonlított a fantomképre, ráadásul az eset után olyan lábsérüléssel kezelték, ami egy balul elsült ejtőernyős ugrás eredménye is lehet, az FBI végül könnyedén megállapította, hogy rengeteg részlet nem stimmel a sztorijával kapcsolatban.

Az egyik legígéretesebb gyanúsítottnak a 2003-ban elhunyt William Gossett számított. A koreai és vietnámi veterán ugyanis ejtőernyős és túlélő-kiképzést is kapott, utóbbi nélkülözhetetlen lett volna ahhoz, hogy életben maradjon, miután földet ért a repülőből való kiugrás után. Emellett 1971 karácsonya környékén titokzatos pénzösszeghez jutott, aminek az eredetét nem árulta el családtagjainak. Az FBI azonban semmilyen arra utaló nyomot nem talált, hogy akár Portland, akár Seattle közelében tartózkodott volna a kérdéses időben.

Újraindul a hajsza?

Bár az FBI már hivatalosan nem foglalkozik az üggyel, az Associated Press idén augusztusban számolt be róla, hogy egy Eric Ulis nevű Cooper-szakértő nemrég újra ásatásokat kezdeményezett a Columbia folyó partján, ott, ahol annak idején Brian Ingram megtalálta a pénzkötegeket. Ulisnak ugyanis az az elmélete, hogy Cooper elásta a zsákmányt, az ejtőernyővel együtt, azonban nem egy nagy gödröt ásott, hanem több kicsit, így abban reménykedik, hogy a környékről további nyomok kerülhetnek elő, amelyek fényt deríthetnek a rejtélyre.

Egy biztos, az FBI több évtizedes nyomozása során a fentieken kívül még legalább féltucat ember – köztük egy Barbara Dayton nevű nő – is felmerült lehetséges gyanúsítottként, azonban hitelt érdemlően egyik esetben sem sikerült bizonyítani a gépeltérítő kilétét. Az eset regénybe illő körülményei és titokzatossága miatt azonban a popkultúrába is beitta magát, D. B. Cooper figurája olyan népszerű sorozatokban is megjelent, mint A szökés, a 30 Rock vagy épp az idén bemutatott Loki. Az udvarias bűnözőt az Egyesült Államokban pedig olyan kultusz övezi, mint amilyen nálunk a viszkis rablóé volt a kilencvenes évek vége felé.

Még több rejtély az nlc-n:

• Ausztrália: kihantolt holttest oldhat meg egy 73 éves rejtélyt
• Kincs, ami van? – A templomosok titkai a kincsektől a lemészárolásukig
• Még mindig keresik a lezuhant pilótanő gépének maradványait