Nem szeretjük szegény emberek problémáit nézni. Az emberek többsége elkapja a tekintetét, amint az utcán hajléktalanokat lát, elkapcsolunk (tisztelet a kivételnek), ha a tévében épp éhezőkről látunk riportot és inkább nézzük a gazdagok és szépek tőlünk távol álló áloméletét, mint egy hajléktalan sorsra jutott embertársunk megpróbáltatásait a mindennapi túlélésért. Tűnjön bármilyen stabilnak is az életünk, tudat alatt rettegünk attól, hogy egyszer talán mi is hasonló sorsra juthatunk, és ugyanolyan kiszolgáltatottak leszünk, mint azok, akik mellett olyan gyakran elsétálunk a város főterén. Részben ez a jelenség magyarázza azt is, hogy sokan mennyire felháborodnak, amikor hajléktalanokat látnak az utcán: a látványuk ugyanis arra emlékezteti az embert, hogy ez akár vele is megtörténhet. Ennek tükrében nem csoda, hogy alig-alig készülnek filmek és sorozatok a szegénységről és a küzdelemről a napi megélhetésért.
Épp ezért különösen fontos, hogy a Netflix az Egy szobalány vallomása című sorozatával olyan embereket mutat be nekünk, akik általában kimaradnak a mainstream szórakoztatásból, vagy maximum mellékszerep jut nekik egy drogbűnözésről szóló filmben, ahol ott laknak közvetlenül azok mellett (vagy azokkal), akik a cracket szívják és árulják. Az pedig felettébb különös, hogy egy ilyen történet nemcsak elkészülhetett, hanem még sikeres is. Persze nem Squid Game jellegű gigasikerről beszélünk, de tény, hogy az emberek nézik az Egy szobalány vallomását és beszélnek róla. De miért lett hirtelen érdekes a világ számára egy egyedülálló édesanya sztorija, aki a hároméves kislányával az éjszaka közepén menekül el a bántalmazó párjától, hogy belezuhanjon a semmibe?
A mindennapi rettegés valósága, kicsit megszépítve
A sorozat Stephanie Land nagy sikerű könyve alapján (vagy pontosabban: a könyv által inspirálva) készült, és az író a saját tapasztalatait dolgozta fel a regényében arról az időszakról, amikor a gyermekével folyton a hajléktalanság határán billegett, időről időre átbillenve a nem kívánt oldalra. A siker hatására Land is feltette magának a kérdést: hirtelen miért lett érdekes egy aprópénzért wc-t és mocskos lakásokat pucoló egyedülálló, bántalmazott édesanya története, amikor annyi hasonlót láthatunk magunk körül, amit aztán egy vállrándítással elintézünk? Land tudja, hogy a sorsa ugyan tipikusnak mondható, bizonyos szempontból mégis más. Más, mert főiskolai diplomával rendelkezik, és mint ilyen, alapvetően kilóg azok közül, akiknek a sorsán osztozkodott. Más, mert fehér bőrű, és így hiába volt hosszú időn át szörnyű sorsa, még így is privilegizált helyzetűnek számít a hozzá hasonlókon átesett latin vagy afroamerikai nőkhöz képest, akik többnyire még annyi segítségre és figyelemre sem számíthatnak Amerikában, mint ő. És legfőképpen azért más, mert bármilyen szomorú sztori is Stephanie-é, ez mégiscsak egy sikertörténet, ilyen szempontból pedig egyáltalán nem reprezentálja a nagy átlagot.
A legtöbb hasonló sorsú nő nem írogat, és ha írna is, azt nem adná ki egy könyvkiadó és nem válna sok-sok példányban eladott bestsellerré, hogy ezzel kiemelje a szegénysorból az íróját, aki így egy nagy ugrással a középosztály megbecsült tagjává válhatott. Ha a bántalmazó kapcsolatából még ki is tud valaki szabadulni, a kiszolgáltatott anyagi helyzetből már csak nagyon ritkán: ennek köszönhetően a sorozatban látott sztori minden rémisztő és valóságszagú részlete ellenére bizonyos szempontból tündérmeseként működik, tündérmeséket pedig szeretünk nézni. És akkor azt még hozzá sem tettem, hogy a főszerepet a még ma is sugárzóan gyönyörű Andie MacDowell bámulatosan tehetséges, szupermodell alkatú lánya, Margaret Qualley alakítja, és szörnyű ezt kimondani, de egy szép, kellemes megjelenésű ember által bemutatva még egy ilyen kőkemény téma is fogyaszthatóbbá válik.
Margaret Qualley és Andie MacDowell (Fotó: Profimedia)
Amikor gyanakodsz, ha valami jó történik veled
Ettől függetlenül az Egy szobalány vallomása egy rendkívül fontos sorozat, és nem lehet elmarasztalni az alkotókat azért, hogy ilyen-olyan történetmesélési trükkökkel elérik, hogy ne ülje meg a gyomrunkat az a sok szörnyű történés, amit látunk. Igen, itt még az is belefér, hogy amikor a főhősünk, Alex életében végre történik valami igazán jó (klassz bölcsődét szerez a kislányának), hirtelen táncra perdüljön és egy musicalbetétben láthassuk, hogy egy ilyen apró pozitívum mekkora előrelépést jelenthet valakinek, aki ilyen helyzetbe került. Az alkotók számos történetmesélési trükkel (például amikor a bíróságon jogi nyelven beszélnek, az ott elhangzottakat nem értő Alex nézőpontjából csak azt halljuk, hogy „jogi, jogi, jogi, jogi, jogi…”) teszik izgalmassá ezt az alapvetően rögrealista sztorit, és mindent megtesznek azért, hogy a súlyos téma ne ülje meg a gyomrunkat. Ha az egyik epizódban Alexet még az ág is húzza, és egyik szörnyűség történik vele a másik után, biztosak lehetünk abban, hogy a következőben már kap valami olyan apró segítséget, ami kissé helyreállítja az emberiségbe vetett bizalmunkat. Persze ez fordítva is igaz: ha Alexszel valami jó történik, vele együtt rettegve várjuk, mikor romlik el újra az élete, mikor kerül még mélyebb gödörbe, mint amiben korábban volt. Ez sajnos eléggé rímel a valóságra is: az író, Stephanie Land saját bevallása szerint borzasztó nehezen tudta elfogadni, amikor a könyv hatására sikeressé vált. Minden vele történt jó dolog után azt várta, hogy mikor történik újra vele valami szörnyűség, ami lenullázza a sikereit, és hosszú évekbe telt elfogadnia, hogy az ő élethelyzetében már nem követ minden jó dolgot feltétlenül valami rossz.
Miért ment vissza hozzá?
Az Egy szobalány meséjében a happy endnek fontos szerepe van (ez most nem spoiler, az írónő sikere révén úgyis mindenki tudja, hogy jó sors vár a főhősre). Azt üzeni, hogy van értelme kilépni egy fojtogató, bántalmazó kapcsolatból, és járjon ez bármennyi szenvedéssel, megéri küzdeni azért, hogy egy ilyen rettegésen és sokszor anyagi függésen alapuló kapcsolatból kilépjen az ember. De a Maid (a széria eredeti címe) azzal is nagy szolgálatot tesz, hogy bemutatja, hányféle színe létezik a bántalmazásnak, és nem csak azok számítanak családon belüli erőszak áldozatainak, akiket konkrétan ver a párjuk. Amikor Alex egy hivatalban próbál segítséget kérni, és felajánlanak neki egy átmeneti szállást a bántalmazott nők menedékében, ő csak annyit mond, hogy nem akarja elvenni a helyet azoktól a nőktől, akiket valóban bántalmaztak. A vele szembe ülő hivatali dolgozó gyorsan elmagyarázza neki, hogy az érzelmi bántalmazás is bántalmazás, a félelem attól, hogy megüthetik és a kislánya szeme láttára bánthatják, ugyanúgy megmérgezi a lelket, mint egy valódi pofon, és a kettőt gyakran csak egy hajszál választja el egymástól. Ha az erőszakos felet folyton csak egy hajszál választja el attól, hogy valóban üssön, biztosak lehetünk abban, hogy előbb-utóbb át fogja lépni a határt.
Azt is elmagyarázzák nekünk, hogy az anyagi kiszolgáltatottság is a bántalmazás egyik formája: a bántalmazó felek bevett taktikája, hogy anyagilag ellehetetlenítik a párjukat, minden pénz fölött ők rendelkeznek, így a másiknak esélye sem lesz arra, hogy kitörhessen a helyzetéből, hiszen vele szemben a másik opció az utcára kerülés az éhezés lenne. A sorozatot nézve világossá válik az is, hogy nem lehet könnyedén ítéletet mondani azok felett, akik ugyan egyszer már kitörtek a bántalmazó kapcsolatukból, mégis visszatérnek a párjukhoz. Egy ennyire kiszolgáltatott helyzetben sokszor csak rossz döntések közül lehet választani, és sok bántalmazottnak csak harmadik, negyedik vagy ötödik alkalommal sikerül végleg szakítani a régi életével, hiszen ez rengeteg lelkierőt kíván. Hogy mennyire könnyű beleesni ugyanabba a csapdába, azt a sorozat Alex és Sean kapcsolatát keresztül képes ragyogóan és átélhetően, ugyanakkor végtelenül szomorú módon bemutatni.
Egy szobalány vallomása (Fotó: Profimedia)
Mindennapi túlélőthriller
Margaret Qualley a generációja egyik legjobb színésznője, ami már a Fosse/Verdon című sorozatban is látszott, de a Volt egyszer egy Hollywoodban is beragyogta minden jelenetét, pedig ott csak egy kisebb mellékszerep jutott neki. A fiatal színésznő volt az, aki rávette az alkotókat, hogy Alex problémás édesanyja, Paula szerepére a saját édesanyját, Andie MacDowellt (Idétlen időkig, Négy esküvő és egy temetés) szerződtessék, a köztük lévő egyszerre szórakoztató, megható és szívszaggató kapcsolat pedig az Egy szobalány vallomása egyik csúcspontja. Rajta, és persze Alex apjának karakterén keresztül láthatjuk azt, hogy attól még, hogy az embernek van családja és vannak szülei, még nem feltétlenül akad valaki az életében, akire egy szorult helyzetben igazán számíthat, sőt Alexnek még azzal a tudattal is meg kell küzdenie, hogy sokkal inkább ő az, aki vigyáz az anyjára, mint az anyja őrá.
A sorozat alkotói bravúros módon túlélőthrillert csinálnak az élet mindennapi drámájából. Amikor Alex véletlenül nem figyel oda, és három dollárral többért tankol annál, mint amennyi pénz a zsebében van, úgy izgulunk azon, hogy hogyan ússza meg a dolgot, mintha megtámadnák őt egy nagyváros sikátorában. Az Egy szobalány vallomása azt üzeni, hogy amikor nincs pénzed ételre, nem tudod, ki vigyázhatna a gyerekedre és fogalmad sincs, hogy aznap este hol hajthatjátok a fejeteket álomra, akkor a máskor természetesnek tűnő dolgok válnak a legnagyobb drámává, és ez a fajta túlélés a társadalomban is van annyira izgalmas, mint mondjuk megmászni egy magas hegyet a határaink feszegetéséért. A Maid egy üdítő színfolt a mai sorozatdömpingben, ami olyasvalamiről mesél közérthető és szórakoztató módon, amit általában nem szoktunk összekötni fejben a szórakoztatással. Eléri, hogy olyan témákról beszéljünk, melyeket jellemzően igyekszünk magunkban mélyre temetni, és talán azt is mondhatom, hogy növeli a szociális érzékenységünket.
Az Egy szobalány vallomása című sorozat a Netflix kínálatában látható.
További izgalmas Netflixes filmekről és sorozatokról az nlc-n:
- A Squid Game című dél-koreai sorozat függőséget okoz
- Jake Gyllenhaal életében először játszik igazán rosszul – Megnéztük A bűnöst
- Benedict Cumberbatch egy mérgező férfi, akit nagyon könnyű utálni