Hány ünnepi fotó mögött rejlik családon belüli erőszak?

Elárasztották a netet az ünnepi fotók, családok mosolyognak mindenhonnan összeborulva a karácsonyi és szilveszteri képeken. Ann Marie Wiley ezért érezte úgy, hogy meg kell osztania a világgal a saját történetét, melyben szintén szerepel boldog karácsonyi fénykép és egy bántalmazó férj, akitől alig tudott elmenekülni.

„Van egy karácsonyi képem még 2013-ból, amin a férjemmel mosolyogva, ölelkezve állunk a karácsonyfa előtt. Az viszont nincs rajta a fotón, hogy aznap reggel – mint oly sokszor máskor – a férjem feldühödött valamin, és tört-zúzott a lakásban. Pár hónapos fiammal és kétéves lányommal épp a karácsonyi ajándékokat bontogattuk, amikor a férjem felpattant, és a szemétbe vágta a tőlem kapott, saját készítésű ajándékot. Nem tudom, miért lett annyira mérges, általában nem tudtam megfejteni, hogy mitől dühös épp rám. A kitörései közben mindig olyanokat mondott, hogy én nem tisztelem és értékelem őt, nem elég tiszta a lakás, és én csak egy kövér, gusztustalan, tudatlan, élősködő, lusta feleség vagyok. És persze örüljek a szerencsémnek, hogy ő hajlandó velem lenni, mert senki más nem viselne el.

A szemüvegem eltört, és lerepült az orromról. Emlékszem, hogy szó szerint csillagokat láttam. Ezután végigviharzott a lakáson, értelmetlen fenyegetéseket üvöltözve, majd egy lyukat ütött az öklével a konyha falába (amit később egy képpel takartam el). Mindkét gyerek sikított félelmében, én pedig könyörögtem a férjemnek, hogy hagyja abba az őrjöngést, gondoljon a gyerekekre, a karácsonyra, de addigra már túl messze járt fejben. A dühkitörései közben mindig üveges lett a tekintete, mintha máshol lenne teljesen, és képtelenség volt szavakkal észhez téríteni.

Az egyetlen, amit tehettem, hogy eltávolítom magamat és a gyerekeket a helyzetből. Kocsiba ültem velük, és elhajtottam a szüleimhez, de az egyórás autózás közben inamba szállt a bátorságom. Csak ültem a kocsiban a szüleim háza előtt, és nem tudtam bemenni, elmondani, hogy mi történt. Kétségbeesetten próbáltam védeni a családomat és a férjem jó hírnevét. Tudtam, hogy ha felfedem a titkunkat, akkor a szüleim meg akarnak majd védeni, amitől semmi sem lesz olyan, mint régen, és szétesik a házasságom. Ezt a gondolatot pedig nem bírtam elviselni.

Képünk illusztráció (Forrás: iStock)

Visszanézve már látom, milyen nevetséges volt, hogy a férjemet akartam védeni, miközben ő minket bántott. De ez a bántalmazó kapcsolatok trükkös része: nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is tönkretesznek. A bántalmazás miatt az áldozat kételkedni kezd önmagában, elhiszi, hogy ő a hibás, és inkább vigyázni próbál, mintha tojáshéjon járna, hogy elkerülje a következő dühkitörést és büntetést.

Így aztán ahelyett, hogy bementem volna segítséget kérni a szüleimtől, inkább hazavezettem. A férjem bocsánatot kért, én megbocsátottam – ugyanaz a nóta volt mindig. Rutinból ment már. Mindent megígért, tudta, mit kell mondania, hogy elringasson abban az illúzióban, hogy valaha megváltozhat a helyzet, és visszatér az a kedves, vicces, törődő férfi, aki volt a kapcsolatunk elején.

Aznap este mind a négyen átmentünk karácsonyozni a szüleimhez. Vastagon kifestettem magam, hogy eltakarjam az arcomon a zúzódásokat és mosolyogtam a képeken, amiket kitettem aztán a közösségi oldalakra. Senkinek fogalma sem volt arról az ismerőseim közül, hogy mi történik velem otthon, hogy egész éjjel sírtam utána, és hogy féltettem a magam és a gyerekeim életét. Soha nem éreztem magamat annyira kicsinek és elszigeteltnek, mint akkor.

Még két és fél évnek kellett eltelnie, hogy valami átkattanjon az agyamban, és végleg elhagyjam a férjemet. Ha nem jártál ebben a cipőben, valószínűleg nem érted meg ezt a helyzetet. Az évek alatt profi lettem abban, hogyan fedjem el a sérüléseimet. Ebben az időben a férjem fojtogatott, ütött ököllel, a falhoz vágott terhesen…

A legrosszabb sérülést akkor szereztem, amikor az asztal sarkának lökött, majd a földön megrugdosott. Hetekig fájt utána a hátam. Aznap elmentem a legjobb barátnőmhöz, aki ellátta a sebeimet, majd csak ült, fogta a kezemet, és sírt. Elmondta, mennyire aggódik értem, és könyörgött, hogy hagyjam el a férjemet, mert ha nem a hátammal, hanem a nyakammal találom el az asztal sarkát, már halott lennék. Tudtam, hogy igaza van. Nem sokkal ezután tényleg le is léptem a gyerekekkel.

2016-ban egy nyári napon zuhanyoztam éppen, amikor a férjem rám törte a fürdő ajtaját, ordítani kezdett velem, kirángatott a víz alól, és egy széket dobott felém (szerencsére nem talált el). Emlékszem, hogy a gyerekeim csimpaszkodtak a lábamba, rettegés ült az arcukon és könyörögtek az apjuknak, hogy hagyja abba. Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy vége, elég volt. Tudtam, hogy ha nem megyünk el, a végén meg fog ölni.

A mai napig menekülhetnékem támad, ha valaki felemeli a hangját körülöttem. A második férjem csodálatos ember, soha nem bántana, de ha csendes hangulatban van, rögtön pánikolni kezdek, hogy mit ronthattam el, biztos haragszik. A gyerekeim is valószínűleg életre szóló lelki sérüléseket szereztek amiatt, amit kisgyerekként át kellett élniük.

Nem azért meséltem el a történetemet, mert sajnálatot várnék el, hanem azért, mert ez a valóság, amiről beszélni kell őszintén. A bántalmazás, családon belüli erőszak zárt ajtók mögött történik ebben a percben is mindenhol a világon. Az embereket figyelmeztetni kell a jelekre. Én sem tudom, mi lenne a megoldás, de a hallgatás biztosan nem segít. Az enyémhez hasonló történeket el kell mesélni, hogy mások is tanuljanak belőle. Senki sem érdemel bántalmazást.”