Nem felhőtlen és nem mondhatom, hogy kifejezetten kellemes élmény olvasni Dobray Sarolta Üvegfal című regényét. Nem azért, mert ne lenne jól megírva, a regény izgalmasan építi fel a karaktereket és a cselekményt, hanem inkább azért érezzük kényelmetlenül magunkat közben, mert a mi gyomrunkba is bekúszik az a szorító érzés, amit Léna, a főszereplő él át az egyre durvuló párkapcsolati bántalmazás során. Átéljük a tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát, és ahogy nézzük kívülről, hogyan mélyül a gödör, amit Péter, a férje ás fokozatosan, úgy uralkodik el rajtunk a kétségbeesés, hogy valahogy segíteni szeretnénk, de nem tudunk. Akárcsak az életben.

„Nem éri meg”

Az biztos, hogy aki átélte már valaha egy párkapcsolatban a bántalmazás bármilyen formáját, legyen szó verbálisról vagy fizikairól, az úgy fogja olvasni az Üvegfal regényt, hogy közben folyamatosan feláll a szőr a hátán. Minden mozzanatában, a megjelenített kapcsolat fejlődésében – vagy inkább leépülésében – ott rejlik az a belső, néma sikítás, amit olyan jól ismernek a bántalmazók áldozatai. A bénultság és a saját magunknak magyarázkodás, a másik mosdatása és a folyton benyújtott igény a megbocsátásra, új esélyre. A helyzet elviselhetetlensége szinte bemászik a bőrünk alá, ahogy haladunk előre a történetben, elmerülve Léna és Péter első pillantásra tökéletesnek tűnő, ám a mélyben széteső házasságában.

„Léna egyre kevésbé figyelt, és egyre többet nézegetett Péter felé, aki mind többet nézegetett őfeléjük, és Léna hasában megjelent az a jól ismert nyomás, a fejében pedig elkezdte keresni Péter gondolatait és az eljövendő párbeszéd mondatait, ami majd lejátszódik kettejük között. Hogy meg kell majd magyaráznia Péternek, mi volt ez az egész, miért beszélgetett ő a Kezes Zolika apukájával ilyen »végeláthatatlanul«, és ő nem fogja tudni megmagyarázni, azaz azt fogja mondani, hogy az óvodai dolgokról, de ez a magyarázat nem lesz megfelelő Péternek, és ő kétségbeesik, és ideges lesz, és védekezik, és Péter majd azt mondja, na látod, épp most árultad el magad, és akkor ő újra büntetésbe kerül, vagy ki tudja, miafrancba, persze semmi durva dolog, csak Péter majd megint nem szól hozzá egy darabig, de ha szól, abban sem lesz köszönet. Nem éri meg, talán még megelőzheti az egészet.”

Nem tanácsadó könyv

A regényben végigkövethetjük egy bántalmazó kapcsolat dinamikáját, és magunkra, a kapcsolatunkra ismerhetünk a szereplők életében, de ettől még nem lesz önsegítő könyv belőle, ahogy az író, Dobray Sarolta nyilatkozta: „Fontos tudni, hogy ez egy regény, véletlenül sem »párkapcsolati tanácsadó könyv«. Ezért is szerettem volna mindenképpen elkerülni benne a direkt pszichologizálást, ahogy diagnosztizálni sem szerettem volna a szereplőket – hiszen az irodalomnak nem ez a feladata. Más műfaj, más eszközök.

Ezért is az a tapasztalat – és bevallom, sejtettem is előre, hogy így lesz – , hogy nagyon sokaknak vannak elég megrázó aha-élményei a könyv olvasása közben. De ha az a kérdés, mi volt a célom az Üvegfallal, csak azt tudom mondani, hogy egy jó, izgalmas, hiteles regényt szerettem volna írni, ami különleges és erős olvasási élményt nyújt… Ezzel együtt persze nagyon fontos, és boldoggá tesz, hogy rengeteg visszajelzést kapok arról, hogy a könyv segített valakinek felismerni, hogy miben is van épp, vagy akár meghozni a döntést, hogy kilép egy mérgező, bántalmazó kapcsolatból, vagy egyszerűen rácsodálkozni, hogy nincs egyedül, és nem ő az őrült, ahogy esetleg addig hitte. De ez csak hab a tortán. Nagyon egyetértek azzal, amit Tóth Krisztina is ír az Üvegfalról a könyv hátsó borítóján: »Mi mást tehet többet az irodalom, minthogy átlátni segíti azt, amit látunk?«”

„Sehol egy tanú”

„Léna nézte Pétert, ahogy a fotelben ült. Igen, Péternek megint véget ért a nap, abban a pillanatban, hogy hazaért. Neki miért nem ér véget sosem? Mi az istent csinál rosszul? Talán egyszerűen csak azt, hogy ő sosem ül le a fotelba, amikor hazaér? Talán valaki fegyvert fog a halántékához, hogy ne tegye? Ezerszer elhatározta, hogy ki fogja próbálni, véghez viszi a nagy tervet, elvégzi a nagy tesztet, hogy akkor mi történik majd. De sosem jutott odáig. Valóban, mintha ott lett volna a halántékánál az a pisztoly, hasonlóképp, amikor az ember álmában rohanni akar, vagy akár csak egyetlenegyet előrefelé lépni, de földbe gyökerezik a lába valami nem látható erőtől.”

A regény nagy erénye, hogy igyekszik ítélkezés nélkül elmesélni a házasság történetét, sőt, a bántalmazó szemszögéből is megmutatja a helyzetet, amivel nem feloldozást, hanem csak egy kis rálátást ajánl fel. Azzal, hogy mindkét főszereplő fejébe belehelyezkedhetünk, még inkább megérthetjük a bántalmazó helyzet komplexitását és azt, hogy miért felesleges és buta az a kérdés, ami túl sokszor hangzik el az áldozatok felé, hogy „Miért nem hagyta el korábban?” Bár nem ezzel a céllal született a könyv, mégis segíthet sok olvasónak, nemcsak abban, hogy a saját életüket, saját kapcsolatukat más színben lássák, hanem abban is, hogy csökkenjen a hibáztatás és ítélkezés a bántalmazók áldozataival szemben. Csak reménykedni lehet, hogy olyan emberek kezébe is kerül az Üvegfal, akiknél a legnagyobb szükség lenne a szemléletváltásra.

„Senki sem látja, senki sem tudja. Sehol egy tanú. Igen, ez a legborzalmasabb, ez a kongó tanúk nélküliség. Ez a kút, amiben csak ő van, egyes-egyedül, és amelynek pereméről csak Péter néz le rá. Péter, aki nemsokára odaül mellé a kanapéra, előreesett vállakkal, nyüszítve, akár egy utcára kidobott kamasz, és azt mondja neki: Bocsáss meg… Annyira fájsz nekem, hogy elveszítem az eszem.”