Halála után is támadják a környezetvédelem ikonját – 60 éve jelent meg Rachel Carsontól a Néma tavasz

„A növényvédő szerek fokozódó felhasználását figyelhetjük meg világszerte, s éppen ezért nem csoda, hogy sokan — közöttük a már sokak által idézett „Silent spring” (Néma tavasz) szerzője is — vészjósló képet festenek jövőnkről: a kártevők ellen használt rengeteg vegyszer következtében elszegényedett élővilágú, elnémult erdőkről, mezőkről. Nem véletlen és érthető, hogy éppen a nagy vegyi gyárak és érdekeltségek pellengérezték ki Carson fenti könyvének kétségtelenül megtalálható gyengéit, viszont nem vitatható sok, talán kissé túl sötéten ecsetelt igazsága sem” 

– ez egy idézet a Természettudományi Közlöny egyik 1966-os számából, amiben Dr. Nagy Barnabás, a Növényvédelmi Kutatóintézet munkatársa a természetvédelem és a növényvédelem kapcsolatáról írt. A könyv, amit megemlít ennek a témának egy megkerülhetetlen műve, és ugyan Néma tavasz Rachel Carsontól hatvan éve jelent meg először, kijelenthetjük, hogy továbbra is kötelező olvasmány azoknak, akiket az élővilág védelme és az ember hatása a környezetére egy kicsit is érdekel, sokan gondolják úgy, hogy részben ennek a műnek köszönhetően szökkent szárba a nemzetközi környezetvédő mozgalom.

A kezdetek

Rachel Carson 1907-ben született Pittsburghtől 18 mérföldre, Springdale városában, és már gyermekként megtapasztalhatta, hogy az emberi tevékenységnek, egészen pontosan iparosodásnak milyen káros következményei lehetnek. Farmjuktól nem messze volt ugyanis egy ragasztógyár, a lakók szemtanúi lehettek annak, hogyan vezetik az idős lovakat a halálba, arról nem beszélve, hogy a szag annyira förtelmes volt, hogy a környékbeliek nem nagyon tudtak kiülni a tornácra, inkább négy fal között ültek. Carsont mindez nem akadályozta meg abban, hogy ne fedezze fel a környéket, édesanyjával, Maria Frazierrel együtt figyelték meg a házuk körülötti növény- és állatvilágot.

Ha éppen nem a természetben voltak, akkor Carson nagyon sokat olvasott, sőt, nyolcévesen már maga is írogatott, és tízévesen írta  meg az első novelláját, ami később nyomtatásban is megjelent, mégpedig egy olyan gyerekeknek szóló magazinban, ahol számos később elismert szerző próbálgatta a szárnyait. Amikor a Pennysylvania College for Woman (ma Chatham Egyetem) diákja lett, elsőre nem a természettudományokkal szimpatizált, az angol szak tűnt számára vonzónak, csak egy tanárnője hatására döntött úgy, hogy inkább biológiát tanul majd.

Ugyan az 1930-as években nem volt megszokott, hogy egy nő tudományos pályát válasszon, ő mégis folytatja útját, és 1932-ben zoológusként diplomázott a Johns Hopkins Egyetemen, idővel pedig sikerült olyan munkát találnia, ahol az írói vénájára is szükség volt, a későbbi Hal- és Vadvédelmi Hivatalnál rábízták a terepen dolgozó kutatók munkáinak szerkesztését, idővel pedig ő lett a vezető kiadványszerkesztő, és tanulmánysorozatot is írt. 

Időközben megjelent az első könyve is, Under the Sea Wind főszereplői olyan tengeri állatok, amelyeken keresztül be tudta mutatni, az Atlanti-óceán partmenti élővilágát. A könyv alapjául saját cikke szolgált, ami még 1937-ben jelent meg az  Atlantic Monthly magazinban. Sajnos ez a könyv nem lett azonnali siker, csak azután fedezte fel magának a közönség, hogy 1951-ben megjelent a The Sea Around Us, amit folytatásos regényként maga  New Yorker is közölt, és 86 hétig szerepelt a New York Times best seller listáján. Ennek a műnek, illetve az 1955-ös The Edge of the Sea-nek köszönhetően az Egyesült Államok egyik legismertebb tudományos írója lett.

Sikerét annak köszönheti, hogy a nagyon steril, sokak számára unalmasnak hatható tudományos stílus helyett sokkal közérthetőbben fogalmazott, nem nélkülözve a lírát, hogy ne csak a szellemre, hanem a lélekre is hasson. Igaz, nyilván voltak olyan tudósok, akik ezt nem vették jó néven, de a népszerűség ekkor is vitathatatlan volt, és így már volt szükség arra, hogy R.L. Carsonként jegyezze cikkeit annak reményében, hogyha azt hiszik róla, hogy férfi, akkor talán komolyabban veszik mondanivalóját, sőt, most már elég sikeres volt ahhoz, hogy főállású író legyen. 

Rachel Carsont nem lehet elnémítani

A könyv, amivel viszont örökre beírta magát a történelembe, még váratott magára, bár a növényvédő-szerek, azok közül a DDT mint téma már régóta foglalkoztatta. A DDT-t, vagyis  diklór-difenil-triklóretánt 1874-ben szintetizált először Othmar Zeidler, rovarölő tulajdonságát pedig 1934-ben Paul Hermann Müller fedezte fel, a vegyületet a második világháborúban a tífuszt, pestist, maláriát és sárgalázat terjesztő tetvek, bolhák és szúnyogok ellen használták, Müller pedig később Nobel-díjat kapott felfedezéséért.

Amikor a DDT 1945-ben polgári használatra is elérhetővé vált, csak néhányan voltak, akik úgy gondolták, hogy ennek az új csodaszernek vannak árnyoldalai is. Az egyikük Edwin Way Teale természettudós volt, a másik pedig maga Carsonnak, aki felajánlotta a Reader’s Digestnek, hogy írjanak cikket DDT-vel kapcsolatos kísérletsorozatról, amelyet nem messze attól a helytől végeztek, ahol ő élt, a szerkesztők azonban elutasították az ötletet.

Tizenhárom évvel később, 1958-ban  amikor levelet kapott egy massachusettsi barátjától, hogy a DDT-vel való permetezés borzalmas madárpusztulást okozott, úgy döntött, ismét előveszi a témát. Négy éven át írta a könyvet, és ugyan számos komoly egészségügyi problémával küzdött ekkor, többek között mellrákot is diagnosztizáltak nála, ezekről hallgatott, nem szerette volna, ha ezt felhasználják ellen, ha kritikusai szerint azért írta meg ezt a könyvet, mert a vegyszereket hibáztatja állapota miatt.

A könyv, ami végül 1962-ben jelent meg az Egyesült Államokban egy megrendítő mesével indul egy meg nem nevezett amerikai városról, ahol minden elnémul, “egy fehér-szemcsés anyag miatt”, ami pár héttel korábban “mint furcsa hó hullott az égből a házakra, a földre és a vizekbe”, röviden és tömören arról szól, hogy a növényvédő-szerek visszafordíthatatlan pusztulást okoznak az élővilágban, és ránk, emberekre nézve is komoly következményei lehetnek. 

– zárta gondolatait Carson.

Amikor a könyv megjelent, a DDT – ha lehet ilyet írni –  nagyon népszerű volt, 1963-ban az amerikai vállalatok mintegy 90 ezer tonnát állítottak elő belőle, a dollármilliókat kaszáló vegyipar pedig nem tűrte szó nélkül, hogy egy nő, akinek még doktorija sincs, egy ilyen érzelmekre ható könyvvel ássa alá a bizalmat egy ilyen remek termékkel szemben. Az egyik gyártó perrel fenyegette meg a Houghton Mifflin kiadót, valamint a New Yorker magazint, és megpróbálták megakadályozni, hogy az Audubon Természetvédelmi Társaság, ami támogatta Carsont a könyv megírásában, szemelvényeket közöljön saját magazinjában.

A legnemtelenebb támadások természetesen magát a szerzőt érték, macskás vénlánynak nevezték, Ezra Taft Benson volt amerikai mezőgazdasági miniszter pedig egyik levélben azt írta, hogy mivel Carson hajadon, annak ellenére, hogy vonzó, “valószínűleg kommunista”. Persze voltak, akik szakmaibbnak (tűnő) érvekkel próbáltak hatni a közvéleményre. „Ha az ember hűen követné Miss Carson tanításait, akkor visszatérnénk a sötét középkorba, és a rovarok, a betegségek és a férgek ismét uralnák a Földet” – fakadt ki az American Cyanamid Company egyik vezetője. A Monsanto pedig ötezer példányban kiadott egy brosúrát, ami a Néma tavasz igyekezet kifigurázni, ők azt a szörnyű világot mutatták be, ami akkor következne be szerintük, ha betiltanák a növényvédő-szereket. 

Carsonnak szerencsére akadtak szövetségesei, és nem is akárki, John F. Kennedy elnök is felfigyelt a könyvre, és szövetségi, illetve állami szintű vizsgálatok indultak annak érdekében, hogy kiderítsék, helyesek-e az állításai, és maga a szerző is részt vett egy szenátusi meghallgatáson.

– mondta Ernest Gruening alaszkai demokrata szenátor Carsonnak, aki ekkor már tényleg nagyon rossz állapotban volt, parókát kellett viselnie, és alig bírt menni.

A mellrák és a kezelés miatt legyengült Carson 1964 januárjában elkapott egy légúti vírust, állapota pedig tovább romlott, februárban az orvosok megállapították, hogy súlyos vérszegénysége van a sugárkezelések miatt, márciusban pedig észrevették, hogy a rák már a májára is átterjedt. Carson 1964. április 14-én szívrohamban halt meg a marylandi Silver Springben lévő otthonában. Hamvainak egy részét édesanyja mellé temették, a másik felét pedig Mainben, a Sheepscot-öböl sziklás partjainál szórta szét Dorothy Freemann. Carson és Freeman 1953-nyarán találkozott, miután az írónő Maine államba költözött, és idővel a két nő között nagyon szoros kötelék alakult ki.

Utóélet

Az Egyesült Államokban 1972-ben, nyolc évvel Carson halála után tiltották be a DDT hazai forgalmazását, de az export csak 1980-as évek közepén szűnt meg. Vagyis néhány évvel azután, hogy Jimmy Carter 1980-ban posztumusz érdeméremmel tüntette ki Carsont. Kritikusai pedig annak ellenére nem hallgattak el, hogy a könyv megjelenése óta több évtized telt el, sokak szerint például neki (is) köszönhető, hogy a malária annyi ember életét követelte. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, nem ő volt az első, aki aggodalmát fejezte ki e a DDT és a hozzá hasonló szerek környezetre gyakorolt hatásukat, 1957-ben, öt évvel a Néma tavasz megjelenése előtt a U.S. Forest Service (az Egyesült Államok Erdészeti szolgálata) megtiltotta a DDT permetezését bizonyos vizes élőhelyek környékén. Ráadásul Carson nem is a teljes betiltás mellett érvelt, csak azt szerette volna elérni, hogy az emberek tudjanak a lehetséges veszélyekről.

„A környezetvédelmi mozgalom kritikusai sajátos stratégiát dolgoztak ki, amikor csak lehetőségük van, megtámadják az embert, aki jelképpé vált. És miután besároztad ezt az illetőt, mondhatod, hogy az egész ügy bűzlik. Rachel Carson kétségtelenül egy jelkép. Ezért bánnak vele így. Az ő története nagyon sok hullámot vetett” – nyilatkozta Michael E. Mann amerikai klímakutató, aki maga is megtapasztalta, milyen az, ha kipécéz magának a másik oldal. 

Mindeközben azért bőven akadnak azok, akik elismerik, hogy milyen fontos, hasznos és előremutató volt munkássága. Dr. Theo Colborn, akinek fő kutatási területe a hormonrendszert károsító vegyi anyagok voltak, egyik könyvében azt írta, ha Rachel Carson nem hunyt volna el, akkor talán korábban is szembesültünk volna azzal, hogy egyes vegyületek hogyan hatnak az endokrin-rendszerre. Margaret Atwood Booker-díjas írónő pedig egy külön cikket írt a Néma tavasz megjelenésének ötvenedik évfordulójára.

„A Néma tavasz egyik legfontosabb tanulsága az, hogy a fejlődésnek van árnyoldala is, A másik az hogy az ember és a természet közötti vélt szakadék nem valós: a testünk kapcsolatban áll a minket körülvevő világgal, és szervezetünknek is megvan a maga ökológiája, és ami belekerül – akár megesszük, akár belélegezzük, akár megisszuk, akár a bőrünkön keresztül felszívódik -, komoly hatással van ránk. Ma már annyira hozzászoktunk ehhez a gondolkodásmódhoz, hogy nehéz elképzelni egy olyan időszakot, amikor erről még másképp gondolkodtak” – fogalmaz.

Ugyan sokan úgy gondolják, rémisztő kép az, amit Rachel Carson lefestett a Néma tavaszban, Linda Lear, a szerzőnő életrajzírója a könyvhöz írt előszavát egy pozitív üzenettel zárja, ez pedig a következő.