nlc.hu
Szabadidő

Interjú Balogh Boglárkával

„Egy négy méteres elefántbika volt a hajnali vendégünk”

Balogh Boglárka az utazásairól publikált írásaival lett ismert újságíró. 14 éve utazik a világban, nagyrészt szociológiai, állat- és természetvédelmi témákat dolgoz fel. Úgy véli, és ez egyben életfilozófiája, hogy a kifogás öli meg az álmokat. Az egyik legnagyobb célja most, hogy magyar hősöket mutasson be a világ minden részéről. Közben írt egy könyvet az európai fesztiválokról. Interjú.

Hogy jött az ötlet, hogy utazásaidról írj?

Világéletemben faltam a könyveket, 12-13 évesen leginkább a kalandregényeket. Nagyapám Winnetou-jával meg Old Shatterhandjával keltem-feküdtem, később jött édesapám polcáról Széchenyi Zsigmond, Fekete István, aztán egyetem alatt Dian Fossey és Jane Goodall. Ők alapozták meg a széles érdeklődési körömet, és oltották belém a vágyat, hogy egyszer én is Afrikába, Ázsiába mehessek. Az ELTE jogi karán találkoztam először gyermekjoggal, vagy épp a világ rejtett részeinek valódi helyzetével. Már akkor tudtam, hogy nem irodában vagy papíron szeretnék foglalkozni a szociális elnyomással, a természet-és állatvédelemmel, hanem kint a terepen, szemtől szembe akarok kerülni vele, de fogalmam sem volt, hogyan. Aztán az első sikertelen pénzügyi jogi vizsgám után ki kellett hagynom egy félévet az egyetemen, így Böjte Csaba atya dévai árvaházába mentem hat kislány mellé önkéntes nevelőnek. Imádtam, felejthetetlen napokat töltöttem a gyerekekkel.

Az, hogy a jogi egyetemet államvizsga előtt nem tudtam befejezni, csak egy végső lökést adott ahhoz, hogy egy teljesen más, előre el nem tervezett úton induljak el.

Angliába mentem, megtanultam angolul, és pénzt gyűjtöttem az álmaimhoz. A vendéglőben, ahol dolgoztam, sikerült főséffé felküzdenem magam, ami elég valószínűtlen karrier ahhoz képest, hogy az egyetem alatt és előtt nem sok időt töltöttem a konyhában. Amikor konyhafőnök lettem, nem fizetésemelést kértem, hanem azt, hogy a csendes, téli hónapokban fizetés nélküli szabadságra mehessek azzal a feltétellel, hogy bármikor jövök is vissza, az állásom várni fog. Egy évben akár négy-öt hónapot is Ázsiában vagy Afrikában lehettem. Ez így ment öt évig. 24 évesen kezdtem el rendszeresen írni, 26 évesen pedig megszületett az első könyvem, mely a Böjte Csaba atya dévai árvaházában töltött hónap naplóregénye. Utazásaim során mindig olyan témákat választottam, ami engem érdekelt, ami értéket képviselt, legyen az vietnami hegyi törzsek, állatmentők vagy épp mexikói drogkartell ellen fegyvert ragadott asszonyok hősiessége. Soha nem követtem a mainstreamet, talán ez volt az, ami a National Geographic Magyarországot meggyőzte, hogy dolgozzak velük. Ez a munkakapcsolat immár hat éve tart. A fotózás ekkor vált a szenvedélyemmé. Autodidakta módon tanultam mindent.

Balogh Boglárka

Forrás: magánarchívum

Sok mindennel foglalkozol, ezért felmerül a kérdés, hogy nem kritizáltak-e azért, hogy nem egy témára fókuszálsz? Van esetleg olyan köztük, ami a szíved csücske, ami kicsit előre valóbb a többinél?

Soha nem merült fel bennem, hogy csupán egy témára koncentráljak. Az ismeretterjesztő újságírásnak pont az a lényege, hogy a sokszor száraz tudományos mondanivalót érdekesen, színesen, olvasmányosan, sokoldalúan mutassa be. Ennek megfelelően dolgoztam fel a témáimat a Nők Lapjának és az ELLE Magazinnak is. Tíz éve járom a világ országait természetvédelmi, állatvédelmi, szociális témákon dolgozva, a célom mindig az volt, hogy útirajzokban számoljak be tapasztalataimról. Az utazási irodalomnak ez a műfaja tökéletes arra, hogy az író személyes benyomásait, hangulatait, gondolatait állítsa előtérbe úgy, hogy az objektív, tudományos igényű írásból is megtart valamennyit. A hegyi gorillák életvitelét nemcsak szaklapszerűen, de úgy is be lehet mutatni, hogy az olvasó fejben velem együtt tapossa az ugandai Bwindi Nemzeti Park aljnövényzetét és együtt szívja be velem a párás levegőt, hallja a nedves levelek suhogását. És egyszerre kezd sűrűbben dobogni a szívünk, amikor egy húsos, fekete kéz megragadja a bokrokat: amikor a szürke hátú gorilla közeleg. Mindeközben azt is megtanulja az olvasó, hogy miért volt ez a faj sokáig kritikusan veszélyeztetett, vagy épp mit köszönhetünk a vadőrök áldozatos munkájának.

Mi volt a legfontosabb témád? Illetve most mi foglalkoztat aktuálisan?

Nehéz kiemelni, mert a borneói állatmentők, a tanzániai albínók rituális meggyilkolása, vagy a kótaji háziorvos, aki katasztrófaövezetekben segít, a vadászatra tenyésztett oroszlánok, a munkára kényszerített elefántok, a hindu halottégetési szokások, vagy a tevefesztivál mind más miatt fontosak. Tagadhatatlanul India a szívem csücske, megszámolni sem tudom, hányszor jártam már ott. Olyan élményekben volt részem, amelyek mai napig meghatározók. Emellett persze a természet, az állatok, a borneói esőerdő hajnali hangjai még mindig a fülemben csengenek, pedig két éve jártam ott. A pandémia alatt azonban egy újabb álomprojekt született a National Geographic Magyarországgal közösen. Világutazásaim közben, mikor természet- és állatvédőkkel jártuk a dzsungelt, folyton az motoszkált a fejemben, miért nem ismerjük széles körben azokat a magyar hősöket, akik egész életüket egy-egy faj megmentésére szentelik, vulkánt kutatnak, orrszarvút védenek, gorillákat vadítanak vissza, vagy épp szülésznőként dolgoznak a fekete kontinensen. Ezt a hiányosságot pótolva végre elérkezett az idő, hogy a most induló cikksorozatban bemutassuk, kik ők.

Miért vonzott a könyvírás? Mik azok a témák, amiket egy hosszabb cikkben nem lehet elég jól leírni?

Mivel a munkámból kifolyólag fontos az, hogy miről tudok érdekes cikket írni, tudatosan kutatni kezdek az adott földrészen a témák után. Indiában például belekeveredtem a becsületgyilkosságok ügyébe, holott egyáltalán nem terveztem, hogy mentőakciókban vegyek részt. Tejesen véletlenül csöppentem bele. A Love Commandót, a Delhi központú aktivista szervezetet – amelynek tagjai a szülők bosszúja elől menekülő szerelmespárokat menekítik és bújtatják az általuk működtetett rejtekhelyen – interjúkészítés céljából 2012 januárjában kerestem fel. Itt ismerkedtem meg Azaddal és feleségével, Nituval, akik megérkezésem előtt egy héttel szöktek el. Kezdetben nem akartak újságírókkal beszélni, nem akartak semmilyen nyilvánosságot, még mindig bíztak abban, hogy Nitu szüleinek szíve megenyhül. Nem így lett. A lányt a családja hazacsábította, és házi őrizetben tartotta, így róla semmit sem tudok, de Azad kálváriáját, a felesége visszaszerzésére irányuló kétségbeesett jogi és személyes harcot lépésről lépésre évekig végig kísértem. Vele szoros barátságba kerültem, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Ez a történet mindenképpen könyv lapjaira kívánkozott, így született meg a Love Commando. Mint ahogy a nemsokára megjelenő legújabb kötetem, a Bakancslista, Európai fesztiválok is, hisz olyan csodás kultúrája van az öreg kontinensnek, hogy érdemes volt összegyűjteni ezeket az ünnepeket. Vallom, hogy az utazás, illetve a fejlődő világbeli emberek sorsának feldolgozása nem arról szól, hogy meg akarjuk váltani a világot, hanem arról, hogy ítélkezés helyett megértsük és elfogadjuk azt, ahogyan mások élnek körülöttünk. Ezekkel a keményen küzdő, soha nem panaszkodó emberekkel való találkozás alázatra tanít, és bebizonyítja azt, hogy csupán szerencse, vagy ha úgy tetszik, sors kérdése, hová és milyen világba születünk. Tanulhatnánk tőlük.

Balogh Boglárka Love Commando

Balogh Boglárka Love Commando című könyve

Mesélj anekdotákat, fontos állomásokat, történeteket?

Az Azaddal való találkozás nagyon fontos mozzanata az életemnek. Szoros barátság alakult ki közöttünk, vele mai napig tartjuk a kapcsolatot, és azóta már az új feleségével is megismerkedtem. Az úton számtalan élmény éri az embert, főleg, ha nem ragaszkodik a konkrét terveihez. A  legjobb történeteim mindig a spontaneitásból lettek. Afrikában például annak ellenére bungee jumpingoztam egy kétszáz méteres szakadékban, hogy tériszonyom van. Persze ez is csak riportként indult. Volt olyan, hogy a maszájok területéről autóztunk hazafelé, és harmadszor kaptunk defektet. Egy fiatal harcos odajött hozzánk, gondoltam, milyen kedves, lesz segítségünk. Ennek ellenére csak szelíden mosolygott a botjára támaszkodva, türelmesen álldogált, elnézte, hogy izzadunk, erőlködünk, majd, amikor végre kicseréltük a kereket, elvitette magát a következő faluba. Kínát minden nehézségével együtt imádtam, a turisták által nem látogatott helyeken felejthetetlen az utazás. Az 8 órás vonatozáson a hegyek közt nem volt egy perc, hogy valaki ne azt bámulta volna, éppen mit eszek, teszek, vagy ne akart volna – természetesen kínaiul – beszédbe elegyedni velem. Fergeteges sztorik keveredtek a fordító applikáció segítségével, azon a mai napig nevetek, amikor elővettem egy almát, és a vagon egyetlen emberként nyúlt a táskájába, hogy hozzám hasonlóan valami nassolni valót a szájába tegyen.

Az állatokkal, a még vad természettel való érintkezés szintén életre szóló élmény. A Mexikói-öböl partjainál kétezer delfin vonult el a halászhajónknál, a raj egészen mellénk úszott, és olyan szorosan követtek minket, hogy amikor nevetve kinyújtottam a kezemet, hagyták, hogy megérintsem őket. Annyira meghitt, bizalmas pillanat volt, hogy örömömben kicsordult a könnyem. Persze, hogy beugrottam közéjük, nem érdekelt, hogy mit rejt a mélység, egyszerűen azt éreztem, hívnak magukhoz a delfinek.

Gyereket vállaltál: korlátozza ez a helyzet a szabadságodat? Hogy fér az addigi életmódodba a család és a letelepedés?

Mindig azt gondoltam, hogy egy gyermek érkezése semmit nem fog változtatni az életemen, a szabadságomat pedig végképp nem korlátozza, hisz egy baba nem valamit elvesz, hanem hozzáad a személyiségünkhöz. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem forgatja fel fenekestül a hétköznapokat! Nem megszünteti az utazó életmódot, csupán átalakítja azt. Mondjuk, nem fogunk 14 órát Ugandában egyik országrészből a másikba buszozni, hogy éppen törzsi marhavásárra döcögjünk a helyiek csirkékkel meg fél disznóval telepakolt szatyrai közt. De a sátrunkat sem verjük fel többet egyedül a Dél-Afrikai Köztársaság Krüger Parkjának kempingjében, ahol legutóbb egy négy méteres elefántbika volt a hajnali vendégünk. Az utóbbi tíz évben szinte nem volt olyan terep, ahol ne fordultam volna meg. Nagyon keveseknek adatik meg az az életvitel, amit sikerült magamnak felépítenem, és rendkívül hálás vagyok azért, hogy eljutottam idáig. Boldog és elégedett embernek tartom magamat, azt szeretném, ha a kisfiam úgy nőne fel, hogy értélkelje azt a kivételes állapotot, amibe született, hisz a világ 80 százaléka nem ennyire szerencsés, mint mi, nyugati emberek. Ő biztos, hogy olyan ember lesz, aki tisztelni és védeni fogja a bolygót, és a benne élő lényeket, és nem veszi természetesnek, hogy ivóvízzel öblíti a vécét, vagy hogy mindent megkap, amit szeretne.

Balogh Boglárka

Balogh Boglárka és Jane Goodall (forrás: magánarchívum)

Az elmúlt időszakban utaztatok?

Amikor nem utazunk, akkor Portugália és Magyarország között osztjuk meg az időnket, a pandémia alatt itt is, ott is voltunk. Májusban jöttünk haza, nekem most ez az utazás. sőt: a munkáim is Magyarországhoz kötnek egy időre. De ez nem jelenti azt, hogy egész nyáron maradunk. Montenegró mindig is érdekelt, ez a következő cél, már ha a vírushelyzet is engedi.

Mi lenne most a legfontosabb témád, ha egyvalamit mondhatnál el a világnak?

Szeressük és tiszteljük egymást, magunk frusztrációi miatt ne gáncsoljunk, kritizáljunk másokat. Sajnos a pandémia a legrosszabbat hozta ki az emberekből, de én bízom benne, hogy még mindig van egy olyan rétege a társadalomnak, aki tenni akar, közösséget szeretne létrehozni, aki épít és nem rombol. Aki nem sikeres, hanem boldog szeretne lenni. Ez a bolygónknak is jót tenne.

 „A kifogás öli meg az álmokat ”, mondtad egy korábbi interjúban. Ezt most is így gondolod? 

Ma is azt gondolom, hogy a legtöbb ember az életében nem megoldást, hanem kifogást keres, mert így az egyszerűbb, a problémamentesebb. Hiába az istenadta tehetség, hisz kemény munka, kitartás, szenvedély nélkül az is semmivé lesz, de ha hiszünk magunkban, az álmainkban, hihetetlen dolgokra lennénk képesek. Nem egyszer kaptam már olyan gratuláló üzenetet a könyveim megjelenése, a kiállítások, az interjúk után, ami azzal zárult, hogy „de jó neked, hogy utazhatsz, meg írogathatsz”. Így… gyakorító képzővel. Ilyenkor mindig az a mondás jut eszembe, amit egy hazai kis falu templomának oldalán fényképeztem le: „Akinek születtél, Isten ajándéka neked, amivé leszel, a te ajándékod Istennek.” Ma is ez a gondolat vezérel. Tizennégy év telt el azóta, hogy eltanácsoltak államvizsga előtt a jogi egyetemről és Angliába mentem. Persze hogy nem örültem neki, nem ez volt a tervem, ennek ellenére szakácsnak álltam, és bár napi 12 órát dolgoztam, szenvedéllyel, szeretettel tettem. Nem mellesleg: egy szakmát is kitanultam. Bár konkrét jövőt nem láttam magam előtt (hogy láttam volna, hisz 25 éves voltam!), de legalább azt már biztosan tudtam, hogy egy irodában ülve naphosszat egy arctalan gépezetnek dolgozva azzal áltatva magamat, hogy ez az igazi élet, minden önként vállalt szenvedésemnek az elárulása lett volna. Éjszakákat töltöttem a kikötőben az esti műszak után, etettem a kukázó, félszelíd rókákat a pizzámmal, bámultam a vizet, a ringó hajókat, a koszos körmömet, a hússzeletelővel levágott ujjbegyemet és magamon gondolkodtam. A munka nemcsak alázatra, mindenre megtanított. Semmim nem volt, csak a szabadságom, a fiatalságom, a felfedezetlen világ és az a röhejes boldogság, amit ezek miatt éreztem. Akkor kezdtem el újra szisztematikusan olvasni a már egyetemen is tanult ugandai gyermekkatonákról, állat- és környezetvédelemről, India kultúrájáról, Afrika elefántjairól. Minden megkeresett fontot félretettem, és elhatároztam, utazni meg írni akarok. Ki gondolta volna, hogy végül bejárom a világot, a Nemzeti Múzeumban és Természettudományiban lesznek fotókiállításaim, a National Geographic szerzője leszek, vagy épp újabb és újabb könyveken dolgozom majd? Amit az egy évtizede tartó hullámvasút megtanított, az az, hogy a vágyak eléréséhez az ember nem kifogásokat keres, hanem lehetőséget, nem kritizál, inkább bátorít, nem irigy, hanem tisztel, nem felad, hanem kitart, nem eltapos, hanem felsegít. De ami a legfontosabb, folyamatosan tanul és mint egy gyermek, töretlenül lelkesedik.

Balogh Boglárka

Forrás: magánarchívum

Interjúk az nlc-n: 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése