Robert már ránézésre sem átlagos játékbaba. A bábu az eredeti szándék szerint egy matrózruhás kisfiút formázna, ám leginkább úgy fest, mintha egy rémálomból lépett volna elő: gombszemei aprók, kifejezéstelenek és feketék, mint a pokol, sárgás, beteges színű bőre hegekkel teli, halotti maszkká merevedett arca akár egy sorozatgyilkosé. Az ölében helyet foglaló, egészen gnómszerű, gülüszemű, folyamatosan tátott szájú kutyáról meg már inkább ne is beszéljünk. Szóval Robert eleve igen nyugtalanító jelenség, az összképen pedig az sem sokat javít (mondjuk nem is túlságosan meglepő), ha tudjuk:
a baba el van átkozva.
Vagy ha úgy jobban tetszik: megszállta egy gonosz szellem, és azóta bizarr és vérfagyasztó dolgokat művel. Legalábbis állítólag.
Mindezek ellenére (illetve pont ezért) a már körülbelül 120 éves Robert igazi sztár, és ebben tényleg semmi túlzás nincs: a floridai Key West egyik múzeumában, a Fort East Martellóban van kiállítva egy páratartalom-szabályozással és UV-szűrő üveggel ellátott, elegáns vitrinben, a látogatók meg valósággal özönlenek, hogy megtekinthessék a világ egyik leghírhedtebb gyerekjátékát. Robert szerepelt már televíziós műsorokban, egy ízben lefényképezték az auráját, alakja köré pedig még egy viszonylag népszerű horror franchise is épült. A rajongók vásárolhatnak Robert-replikákat, könyveket, poháralátéteket és pólókat, a legkalandvágyóbbak meg még arra is befizethetnek, hogy sötétedés után kettesben maradjanak a babával a múzeumba bezárva. Sőt: Robert még leveleket és ajándékokat is szokott kapni a tisztelőitől, amit viszonylag kevés játékbaba mondhat el magáról.
Robert, a baba (fotó: Wikipedia)
Mielőtt 1994-ben a Fort East Martellóba került volna, Robert egy Robert Eugene Otto nevű, Key West-i kisfiú tulajdonában volt: a játékot születésnapjára kapta a nagyapjától, aki egy németországi utazása során vásárolta azt valamikor a századforduló környékén. Eugene – akit mindenki csak Gene-nek szólított – meglehetősen szoros és kissé talán különös kapcsolatot alakított ki a babával: mindenhová magával vitte, és egyes szám első személyben beszélt róla, mintha nem is baba lenne, hanem valamiféle élő entitás, Gene doppelgängere. Némi kutatómunka után a múzeum szakértői arra jutottak, hogy Robertet ugyanaz a német cég, a Steiff gyártotta, amely először készített teddy mackót Theodore Roosevelt tiszteletére. A játék egyedi darab volt, valószínűleg sosem szánták eladásra, és eredetileg alighanem kirakati dekorációként funkcionált. A jellegzetes matrózruha meg minden bizonnyal csak utólag került rá: a szakértők úgy vélik, Gene viselhette gyerekkorában.
A ház, ahol a kisfiú és családja lakott, ma Artist’s House (Művészház) néven ismert, és Key West egyik frekventált környékén, az Eaton Streeten található. Robert érkezése, és az ezt követően megszaporodó különös és hátborzongató jelenségek alaposan felforgatták az addig nyugodt és kényelmes felső középosztálybeli életet élő család mindennapjait. Az első jelentősebb esemény, ami arra utalt, hogy valami nagyon nem stimmel, egy éjszaka történt, amikor a mindössze tízéves Gene arra ébredt, hogy Robert az ágya végében ül és őt bámulja. Pillanatokkal később az édesanyját a fiú segélykiáltásai és a hálószobájában felboruló bútorok hangjai ébresztették fel. Amikor végre sikerült felfeszítenie a bezárt ajtót, megdöbbenten vette észre, hogy szegény Gene rémülten kuporog az ágyán, a szobája romokban hever, és Robert, a baba az ágy lábánál ül.
A fiú szülei – saját bevallásuk szerint – gyakran hallották, hogy a fiuk odafent beszél a babához, és egy másik hang válaszol neki. Arról is beszámoltak, hogy látták a babát beszélni vagy nevetni, és tanúi voltak annak, hogy Robert arckifejezése megváltozott. Állítólag az is előfordult, hogy a baba felszaladt a lépcsőn, vagy egyszerűen csak bámult kifelé az emeleti ablakból. Gene még felnőttként is mindenhova magával hurcolta a furcsa játékot, és mikor a szülei meghaltak, ő pedig feleségével, Anne-nel visszaköltözött az Eaton Street-i rezidenciára, természetesen vitte kis kedvencét is, majd elhelyezte az emeleti szobában, amelynek az ablaka az utcára nézett.
Azonban Anne valamiért kényelmetlenül érezte magát attól, hogy a baba a közelében van, és arra kérte férjét, hogy zárja be a padlásra. Gene engedett, ám a helyzet ettől nem lett sokkal jobb: ugyanis innentől kezdve a padlásról időnként lépések zaja és ördögi kacagás szűrődött le, amelynek hatására egy idő után elmaradoztak a háztól a látogatók. A környékbeli gyerekek ugyanakkor meg arról számoltak be, hogy Robert az emeleti hálószoba ablakából figyeli őket gúnyos arckifejezéssel, amikor iskolába mennek. Amikor Gene utánajárt az ügynek, legnagyobb meglepetésére azzal szembesült, hogy a baba – amely elvileg ugyebár el volt zárva a padláson – valóban ott ül az emeleti hálószoba ablaka mellett egy hintaszéken, és kifelé bámul. Hiába távolította el onnan többször is, Robert valahogy mindig visszakerült a hintaszékbe.
Mikor Gene 1974-ben meghalt, egy másik család költözött az Eaton Street-i házba. Tízéves kislányuk örömmel fedezte fel Robertet a padláson (vagy a hintaszékben?), ám lelkesedése nem tartott sokáig: többször sikoltozva ébredt az éjszaka közepén, és azzal rohant a szüleihez, hogy a baba él, mozog és bántani akarja őt. Bár ez kétségkívül elég ijesztő, tragédia, baleset vagy más hasonló nem történt, így a játék továbbra is a család tulajdonában maradt, egészen ’94-ig, amíg el nem ajándékozták a múzeumnak. Robert azóta sokkal visszafogottabban viselkedik: bár a látogatók, illetve a múzeum személyzetének tagjai időnként tapasztalnak bizonyos furcsaságokat a baba közelében– elromló fényképezőgépek, megmagyarázhatatlan zajok, túlvilági nevetés és egyebek –, arról még szerencsére nem számolt be senki, hogy Robert elhagyta volna a vitrint vagy átrendezte volna a berendezést. De persze lehet, hogy egyszer majd ilyesmikre is sor kerül.