nlc.hu
Szabadidő

Hasonmások

Semmi jót nem jelent, ha a hasonmásunk jön szembe velünk az utcán

Kivéve persze, ha az ikertestvérünkről van szó. Azonban ha az illető egy doppelgänger, a 19. század irodalmának egyik népszerű rémalakja, akkor biztosak lehetünk abban, hogy valaki hamarosan csúnya halált fog halni.

A doppelgänger, ahogy Szerb Antal írja, a hasonmás, aki ugyanolyan, mint én, és mégis rettentően más. Vagyis egy olyan ember, aki nem a biológiai rokonunk – sőt, még az is lehet, hogy a világ másik felén él – mégis úgy néz ki, mint mi. Mondjuk az esély, hogy a kedves olvasónak van valahol egy doppelgängere (vagy ugye esetleg ő maga a doppelgänger!), meglehetősen elhanyagolható: bizonyos számítások szerint – amiket mi most nem fogunk leellenőrizni – körülbelül egy a trillióhoz, az pedig nagyon-nagyon sok nullát jelent. Na és annak mennyi lehet az esélye, hogy ezzel a bizonyos doppelgängerrel (ha egyáltalán létezik) össze is futunk valaha? Alighanem olyan csekély, hogy felesleges is kiszámolni. Nagyobb valószínűséggel fog a fejünkre esni egy műhold, mint hogy az utcán szembejöjjön a tökéletes hasonmásunk.

De persze, az is kérdés, hogy egyáltalán mit (kit) tekintünk doppelgängernek: ha a felszínes, ám bizonyos szögből nézve majdnem megtévesztő hasonlóság is elég hozzá, akkor azért már könnyebben találunk ilyeneket. Néhány éve egy kanadai fényképész, Francois Brunelle például egy egészen meggyőző fotósorozatot készített hétköznapi emberekről és az ő pszeudo-doppelgängerjeikről, azaz egymásnak tök ismeretlen személyekről, akik egy ügyesen bevilágított stúdióban megörökítve majdnem pont úgy néznek ki, mintha egypetéjű ikrek lennének.

A doppelgänger, mint azt bizonyára mindenki kitalálta, német kifejezés, amit magyarra talán úgy fordíthatnánk, hogy hús-vér hasonmás vagy két lábon járó hasonmás. Ahogy a szó, úgy maga a jelenség is mélységesen német, valamint mélységesen romantikus. Hogy ismét Szerb Antal gondolataival ékeskedjünk: „a doppelgänger a német romantika főkísértete (…) a romantikus én-hasadás jelképe; minden schizoid alkatú emberben egy Doppelgänger lakik és a romantika a schizoid embertípusnak felel meg… A romantikusok tekintetüket az álmok, a megmagyarázhatatlan ösztönök, a sejtések és a bizonytalan vágyak felé fordították, erről szól a Doppelgänger mítosza is, az emberről, akiben a tudattalan világ elszabadul a tudat ellenőrzése alól és mint rettenetes szörnyeteg önálló életet kezd….” A doppelgänger tehát az ember sötét, nyugtalanító árnyképe, aki olyan dolgokat tehet meg, amikre mi gondolni se mernénk; legközelebbi rokona talán a Vörös Pimpernel, Zorro stb.-szerű álarcos igazságosztó, vagy méginkább a Dr. Jekyll-Mr. Hyde-típusú alakváltó emberszörny (bár ez utóbbi akár a doppelgänger egyik altípusának vagy leágazásának is tekinthető). Az teszi igazán ijesztővé, hogy egy ponton túl már nehéz eldönteni, hogy ki a valódi személy, és ki a hasonmás. 

Dante Gabriel Rossetti: Így találkoztak önmagukkal (forrás: Wikipedia)

Dante Gabriel Rossetti: Így találkoztak önmagukkal (forrás: Wikipedia)

Az alapvetően az európai folklórban gyökerező jelenség először a 19. század elején kezdte foglalkoztatni a német írókat, legkivált a fékezhetetlen agyvelejű E.T.A Hoffmannt, akinek egyik korai műve, a sötét rejtélyekkel, gyilkosságokkal, vérfertőzéssel, pszichedelikus látomásokkal, őrült karakterekkel és baljós doppelgängerekkel telezsúfolt Az ördög bájitala című gótikus rémregény volt talán az első a sorban. A realitás és az irrealitás felfedezetlen határvidékeit rögeszmés megszállottsággal kutató Hoffmann a későbbi munkáiban, pl. a Homokemberben vagy az Arany virágcserépben is gyakran szerepeltetett doppelgängereket, vagyis inkább doppelgängerszerűen megkettőzött figurákat, akiknek egyszerre létezett egy-egy alakmásuk a valóságban, illetve a mesevilágban.

A többnyire árnyék, tükörkép, képmás, hasonmás, meghasadt személyiség vagy spirituális-paranormális pandant alakjában megjelenő doppelgänger-motívum aztán az egyre dekadensebbé váló, a szélsőségeket mind jobban hajszoló 19. század egész irodalmán végigvonult, és korántsem csak a jobb-rosszabb színvonalú rémregényekben, vagy a műfajt kortársainál jóval magasabb színvonalon művelő Edgar Allan Poe különböző elbeszéléseiben jelent meg: Dosztojevszkij a Hasonmásban például egy önmaga sikeresebb és ifjabb kiadásával harcoló szerencsétlen kishivatalnokról írt, Oscar Wilde a Dorian Gray arcképében pedig egy titokzatos portréról, amely a modellje, vagyis a mindig szép és fiatal Dorian Gray fertelmes bűnei hatására egyre torzabb arcvonásokat ölt. Sőt, akár még Emily Brontë egyetlen regénye, a  pusztító romantikus szenvedélyt és a precíz, realista lélekábrázolást gótikus lápvidéki horrorba ágyazó Üvöltő szelek is tekinthető afféle doppelgänger-regénynek; Cathy egy ponton még ki is mondja, hogy „Nelly, én Heathcliff vagyok! Mindig, mindig a lelkemben él; nem mint valami gyönyörűség, hisz tudom, magam sem vagyok az, hanem mint saját lényem…”

Hemingway-hasonmások versenye Floridában (fotó: Martyn Goodacre/Getty Images)

Hemingway-hasonmások versenye Floridában (fotó: Martyn Goodacre/Getty Images)

Érdekes, hogy ezek a zaklatott romantikus művészek nem csak írtak a doppelgängerekről, hanem időnként észleltek is ilyeneket. Percy Bysshe Shelley – nem sokkal azelőtt, hogy a tengerbe veszett volna – saját bevallása szerint pár alkalommal találkozott és beszélt is a saját hasonmásával; ráadásul a különös alakot állítólag a Shelley házaspár egy jó barátja, a máskülönben meglehetősen földhözragadt és józan életű Mrs. Williams is látta, és halálra is rémült tőle. Minderről egy levélben számolt be Percy felesége, Mary Shelley – aki egyébként pár évvel korábban megírta minden idők egyik legnagyobb horrorklasszikusát, egyúttal a doppelgänger-mitológia egyik alapművét, a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című regényt.

Shelley kortársa (vagy hát: többé-kevésbé kortársa) a német romantika óriása, Johann Wolfgang von Goethe pedig azt az esetet elevenítette fel önéletrajzában, a Költészet és valóságban, amikor Sessenheimben fájdalmas búcsút vett ifjúkori szerelmétől, Friederikétől, majd ellovagolt Drusenheim felé. Az úton, minő meglepetés, saját maga jött vele szembe: ugyanúgy lóháton, ám olyan öltözékben, amit Goethe korábban még soha nem viselt. Nyolc évvel később Goethe – aki akkor már Az ifjú Werther szenvedéseinek köszönhetően világhírű íróvá emelkedett – ismét Sessenheim felé vette az irányt, hogy még egyszer utoljára lássa a lányt; és mit ad isten, pont ugyanabban a ruhában, mint amilyenben annak idején a doppelgängerét látta.

Kapcsolódó cikkeink:

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése