Annak érdekében, hogy ne essünk bele a múlt hibáiba, elengedhetetlen megismerni azt. A történelem során számtalanszor bebizonyosodott, hogy tudatosság nélkül az emberiség újra és újra ugyanazokat a köröket rója. E ciklikusság tudatosítása manapság talán még fontosabb, mint máskor: senki sem szeretne gyűlöletben, a tomboló erőszak közepén (ne adj’ isten egy harmadik világháború alatt) élni, pedig rengeteg olyan tendencia indult el, ami veszélyesen közel visz minket a sötétebb időkhöz. Legyen szó akár Kanye West antiszemita kirohanásairól, mellyel bizonyos emberek feljogosítva érezték magukat a saját zsidóellenes viselkedésükre; vagy akár azokról az LMBTQ-közösséget célzó gyűlölködő megnyilvánulásokról, amikkel a saját kormányunk is előszeretettel él.
Egyetlen embertípust sem szabadna hátrányosan megkülönböztetni a származása, bőrszíne, neme vagy szexuális orientációja alapján – senki sem érdemli meg, hogy pokollá tegyék az életét olyasvalami miatt, amiről abszolút nem tehet.
Azonban idevezetnek mindazon kirekesztő gyakorlatok, melyeket manapság – ismét – egyre többször tapasztalhatunk. Ezért is fontos megmutatni, mégis mennyire rossz volt régen, hogy még véletlenül se engedjük meg a társadalomnak, hogy visszacsússzon oda, ahonnan már nagy keservesen sikerült kimásznia.
Erre tesz kísérletet a My Policeman című film is. A történet kontrasztba állítja az 1950-es és az 1990-es évek Angliáját és az akkori társadalmi helyzetet – mi pedig mindezt 2022 szemüvegén át nézzük. Az egyre hangosabb homofób kiáltásokkal szennyezett világképünkön át, melyben az emberek mégis minden eddiginél szabadabban élhetik meg a szerelmüket mindenféle szégyen, bujkálás és rettegés nélkül. Mert igen, azzal együtt, hogy számos országban – köztük itthon is – megdöbbentően sokan aktívan dolgoznak az LMBTQ-közösség ellehetetlenítésének érdekében, manapság már természetesnek vesszük a különböző szexuális orientációjú karakterek reprezentálását a médiában, vagy azt, hogy két férfi igenis sétálhat kéz a kézben az utcán. Ez utóbbi már – bizonyos, haladó szellemű országokban, mint Nagy-Britanniában – 1999-ben is alapnak számított, mely óriási kontrasztban áll az ’50-es években tapasztalt helyzettel. A melegek és leszbikusok csak nagy nehézségek árán lehettek valamennyire boldogok: máskülönben, ha kiderült a „másságuk” jobb esetben csak az életük ment tönkre, rosszabb esetben akár halálra is verhették őket a rend éber őrei.
Gina McKee és Rupert Everett mint az idősebb Marion és Patrick (Fotó: Amazon)
Távolról sem fikció
Ugyan a rendőrök által öntudatlanra vert férfi esete egy konkrét jelenet a My Policemanből, a film főszereplőinek tapasztalatai nagyon is a valóságot tükrözik. Olyannyira, hogy a regényadaptáció szerzője, Bethan Roberts E. M. Forster regényíró magánéletéből merített narratív inspirációt. Forster ugyanis egy rendőr szeretője volt, akin a férfi feleségével együtt osztozott. Emellett feleség tudott a férje viszonyáról, és állítólag egyenlően felosztották Forsterrel az időt, amit ki-ki a közös szerelmükkel tölthetett. Ezúttal azonban úgy látszik, a valóság progresszívebb és idealisztikusabb volt a fikciónál: a My Policeman szerelmi háromszögében ugyanis nincs ekkora egyenlőség.
Patrick (David Dawson) mindig is Marion (Emma Corrin) és Tom (Harry Styles) életének része volt – kisebb-nagyobb kihagyásokkal. Ám míg Marion azt gondolta, ő és Tom már egy párként ismerték meg a múzeumi kurátort – erre utal a film első része, ami Marion szemszögéből emlékszik vissza a húszas éveikre –, az igazság az volt, hogy Tom és Patrick – ahogy az utóbbi naplóbejegyzéseiből Marion számára is kiderül – már azelőtt egymásba szerettek, hogy a rendőr és a tanárnő összejöttek volna. Ezáltal a fülig szerelmes nő tudtán kívül lett eszköze egy levendulaházasságnak; Patrick egyre kevesebbet kapott a felesége és szeretője közt őrlődő Tomból; a férfi pedig – különösen rendőrként – kénytelen volt újra és újra meghazudtolni önmagát. Egy eredendően boldogtalan helyzetet mutat be tehát a My Policeman, melyért a szerelmi háromszög egyetlen tagja sem vonható felelősségre. Kizárólag a rendszer, amiben éltek.
Harry Styles, Emma Corrin és David Dawson a My Policeman egyik jelenetében (Fotó: Amazon)
Marion internalizált homofóbiája szinte várható egy olyan szituációban, ahol jogosan érzi becsapva magát, Patrick és Tom bujkálása, óvatossága és valódi énjük rejtegetése viszont a biztonságuk – és valljuk be: az életben maradásuk – letéteményese. Az ’50-es évek Egyesült Királyságában rendszeresen előállították az akkoriban a homoszexualitás bűnével vádolt személyeket. A bíróságon pedig olyanokkal gyanúsították meg őket, amik a mai Magyarországon kísértetiesen ismerősen hangzanak: gyerekeket megrontó, rájuk veszélyes embereknek állították be őket, amitől őszintén szólva a „nemváltó ovisok”-ügye már csak egy apró lépésre van. Bár szerencsére a rendszerszintű homofóbia a gyakorlatban még nem valósul meg olyan durván, mint anno, a My Policeman olyan húsbavágóan mutatja be a kérdést, hogy talán elég elrettentő példaként fog szolgálni. Az egymást homoszexualitásért feljelentő emberek és a tétlenül szemlélődő szemtanú bűntudata, valamint a meghurcolt fél örökre tönkrement élete 40 évvel később is mély nyomot hagy a személyiségükben.
Az elvesztegetett idő
Bár a My Policeman legfontosabb történései, és egyben tanmesei aspektusai az ’50-es években játszódnak, az érzelmi gyomrosokat mégis az 1999-es cselekményszál viszi be. Ehhez azonban kell az a szinte szív alakúvá váló szemek, mellyel Emma Corrin Marionja néz Tomra, valamint az a gyermeki lelkesedés, ahogyan vesz részt a férjével a Patrickkel közös programokon. És kell a Harry Styles és David Dawson közti perzselő szexuális feszültség (érdekes, hogy Styles és Florence Pugh között a Nincs baj, drágámban feleennyire működött a kémia), melyek hibátlan alapot adnak a 40 évvel későbbi idősík szívfacsaró pillanatainak.
Az idősebb Marion (Gina McKee csendes szenvedése szívbe markoló) a még mindig együtt élő házaspár közös lelkiismeretén könnyítve ugyanis úgy dönt, hogy beköltözteti a vendégszobába a sztrókot kapott Patricket (Rupert Everett a lehetőségére álló minimális eszköztárból is a maximumot kihozva) – így kerülnek a kezébe a férfi naplói is. Tom (Linus Roache) azonban még csak a szoba felé sem tud nézni: folyamatosan gyötrődik, mardossa a bűntudat és a felszínre törő, elnyomott, de soha el nem múlt érzései. Roache pedig ezt az érzelmek belső viharát olyan zseniálisan játssza, hogy Tom és Patrick elkerülhetetlen viszontlátása elsősorban neki köszönhetően indítja be a könnycsatornákat. És ami színészileg Roache a ’90-es évek szálában, az Dawson az ’50-es évekében: ők kapták meg a My Policeman emocionális terheinek nagy részét, ezáltal – bár Corrin sosem okoz csalódást, Stylestól pedig a Nincs baj, drágám után sokkal rosszabbra számítottunk – rajtuk múlik, mennyire működik a film érzelmi katarzisa. Szerintünk kifejezetten működik, különösen akkor, ha perspektívába helyezzük a My Policeman eseményeit, hiszen 2022-ben is tanulhatunk a film üzenetéből.
A My Policemant a Londoni Filmfesztiválon láttuk, itthon november 4-étől lesz lesz látható az Amazon Prime kínálatában.