Johann Sebastian Bach a barokk orgonazene, illetve úgy általában: az egyetemes zenetörténet egyik legmegkerülhetetlenebb alakja volt, aki nélkül nem lett volna se Haydn, se Mozart, se Beethoven, de valószínűleg még Bartók sem – egyebek mellett. Bár a maga idejében munkásságát még jóformán csak egy szűk, elit kör ismerte és értékelte, halála után pedig hosszú évtizedekre ki is ment a divatból, 19. század eleji (újra)felfedezése óta már nem nagyon szokás megkérdőjelezni monumentális jelentőségét; a Bach-kultusz meg gyakorlatilag azóta is rendületlenül virágzik, és korántsem csak a kifinomult ízlésű műértők körében (ez persze nem egyedülálló, hisz mondjuk Shakespeare esetében is hasonló folyamat játszódott le, igaz, némileg hosszabb idő alatt). Jellemző, hogy miként írt róla egyik legnagyobb tisztelője, Christian Friedrich Daniel Schubart (aki nem Schubert) orgonaművész és hivatásos botrányhős, mindössze harminc évvel a halála után:
„A németek Orfeusza felülmúlhatatlan! Halhatatlan ő maga, és halhatatlanná vált fiai által is. Nehezen lehet a világban olyan fát találni, amely ilyen gyorsan hozna örök szépségű gyümölcsöket, mint ez a cédrus. J. S. Bach utolérhetetlen zseni volt. Szelleme olyan egyedül és óriási, hogy évszázadoknak kell eltelni, amíg utol tudják érni. Egyforma alkotóerővel játszott zongorán, klavichordon és csembalón, és orgonán — ki hasonlítható hozzá? Lehet egyáltalán összehasonlítani valakivel? Kezei gigantikusak voltak. Például egy duodecimát fogott át bal kézzel és közben a középső ujjaival fürgén játszott. A regisztereket olyan észrevétlenül váltotta, hogy a hallgatót valósággal elnyelte varázslatának kavargása.
Fáradhatatlan volt, szinte egész nap képes volt az orgonán játszani. Egyformán remekül zongorázott és orgonáit, és hallatlan erővel formálta át a teljes zeneirodalmat. A vidám stílust ugyanolyan nagyvonalúsággal kezelte, mint a komolyat. Igazi virtuóz volt komponistának is! Amilyen világraszóló bölcsnek bizonyult a fizikában Newton, épp olyan szerepe van Bachnak a zeneművészetben. Nagyon sok művet írt, de mindez olyan nehéz stílusban, hogy manapság már igen ritkán hallhatók darabjai. A mindenáron való kicsinyes újítások közben szinte teljesen elveszett az ilyen óriás művek iránti érdeklődés.”
Johann Sebastian Bach 1685-ben született Eisenachban, ebben a roppant bájos, ám nem különösebben jelentős türingiai városkában, utána élt többek közt Weimarban, Arnstadtban, Mühlhausenben és Lipcsében (itt is halt meg), azaz nagyjából ki sem tette a lábát a Német-római Birodalomnak nevezett, különféle grófságok és hercegségek laza vagy kevésbé laza szövetségéből álló különös képződményéből. Noha vélhetően értett valamicskét franciául, olaszul és latinul, anyanyelve természetesen a német volt, és minden bizonnyal önmagára is németként tekintett, habár a nemzeti identitás egészen mást jelentett még a 18. században, mint ma (vagy tegnap), és ennélfogva lutheránus neveltetése és hite, vagy éppen türingiai származása (pláne, hogy itt egyébként is valósággal nyüzsögtek a különböző muzsikusdinasztiák ekkoriban) nyilván sokkal meghatározóbb volt számára németségénél.
Ettől függetlenül persze Johann Sebastian Bach ízig-vérig német zeneszerző volt, akárcsak a felmenői: apja, Johann hegedűművész volt, nagyapja, Christoph udvari muzsikus, az ő apja, Johannes pedig a család első professzionális zenésze, aki pékből képezte át magát dudássá. Ugyanakkor a mi számunkra (és ami jelen esetben a magyar embereket jelenti) a család legérdekesebb figurája Johannes apja, Sebastian Bach ükapja, a dinasztia tulajdonképpeni megalapítója, Veit (vagy Vitus) Bach (kb. 1550–1619).
Aki egy magyar pék volt.
Jó, azért ez nem ennyire egyszerű. Nézzük meg először, hogy mit is ír e jeles ősről a korabeli Bach-nekrológ:
„Vitus Bach, magyarországi pékmester és molnár, akinek a 16. században lutheránus vallása miatt Magyarországról menekülnie kellett. Miután mindenét pénzzé tette. Németországba költözött; látván, hogy Türingia földjén vallása miatt biztonságban lehet, a Gotha melletti Wechmarban telepedett le és folytatta pékmesterségét. Nagy örömét lelte kis citerájában (Cythringen – ez egyébként egy lantszerű, reneszánsz hangszer), melyet a malomba is magával vitt, és őrlés közben játszogatott rajta. (Bizonyára szép lehetett a zenének és a malom zakatolásának összecsengése, együtthangzása! Ebből tanulta meg a zene szabályos ütemrendjét.) És úgyszólván ez volt a zenélés kezdete a családban.”
Johann Sebastian Bach (Forrás: Wikipedia)
Az tehát sajnos nem derül ki innen, hogy a muzikális hajlamú pék Magyarországon született-e, és onnan vándorolt (menekült) Türingiába, vagy esetleg eleve Wechmarból származott, és később jutott-e el vándorló mesterlegényként hazánkba (amely, mint ismeretes, éppen három részre volt szakadva). Bár az utóbbi verzió tekinthető – mondjuk úgy – hivatalosnak, azért szólnak érvek amellett is, hogy Veit akár magyarországi születésű is lehetett: a szöveg alapján joggal feltételezhetjük például, hogy viszonylag jelentős vagyont gyűjtött, esetleg földet is vásárolt, azaz bizonyára meglehetősen sok ideig tartózkodott nálunk – olyan sok ideig, hogy az már szinte gyanús. Nem lehet, hogy mondjuk inkább az apjától örökölt valamilyen birtokot itt a Magyar Királyság/Habsburg Birodalom területén, amelyet aztán pénzzé tett, hogy nyugat felé vegye az irányt, mikor II. Rudolf király rászállt a protestánsokra?
Attól persze még lehetett német származású, hisz Magyarországon bőven éltek németek is. De rendben, fogadjuk el, hogy Veit Bach Wechmarból érkezett hozzánk; viszont a felesége, vagyis Sebastian Bach ükanyja – kinek nevét sajnálatos módon nem őrizte meg az utókor – már jó eséllyel tényleg magyar születésű volt – bár bizonyítani ezt sem tudjuk. További érdekes adat még, hogy Johannes Bach, Veit fia, Sebastian Bach dédapja 1580 körül jött világa, bőven azelőtt, hogy II. Rudolf protestánsellenes fellépése miatt a családnak költöznie kellett volna, tehát – ha minden igaz – éppenséggel elképzelhető, hogy szintén honfitársunk volt (bár ezek az évszámok azért nem feltétlenül megbízhatóak, szóval csak tét nélkül spekulálgatunk). Bachék egyébként Pozsony, Nyitra vagy Túróc környékén éltek – állítólag. De végül is mindegy: a lényeg, hogy minden idők egyik legnagyobb zeneszerzőjének ükapja épp itt, a történelmi Magyarország területén kapta elő először a lantját, hogy hogy duettet játsszon az őrlő malommal. És azért ez is valami!