Ezek a madarak legfeljebb százévente látogatnak Magyarországra

Vannak olyan hűséges, vagy akár úgy is mondhatnánk, hogy mélységesen patrióta madárfajok, mint például a fakopáncs, a veréb, a fogoly vagy a gerle, amelyek télen-nyáron hazánkban tanyáznak. Vonuló madaraknak azokat a nálunk honos, fészkelő fajokat nevezzük, melyek télire elvonulnak, és a mediterráneumban vagy a trópusokon telelnek, majd tavasszal visszatérnek (bíbic, gólya, fecske, sárgarigó, számos énekesmadár). Aztán előfordulnak olyan fajok is, amelyek éppen télen látogatnak hozzánk: gatyás ölyv, bukóréce, vadlúd stb. Az átvonuló fajok nálunk nem fészkelnek, de tavasszal és ősszel rendszeres vendégeknek számítanak hazánkban; ilyen például a szalonka és a daru. És akkor ott vannak még azok előkelő, egzotikus idegenek, amelyek legfeljebb csak véletlenül, a sors (vagy esetleg a széljárás) furcsa szeszélye által vetődnek Magyarországra, és eddig maximum egy-két alkalommal sikerült őket megfigyelni hazánkban. Ezekből a különleges példányokból mutatunk be néhányat.

Alka

A távolról leginkább egy repülő pingvinre emlékeztető alka jellegzetesen északi madár, Skandináviától Kanadáig bárhol megtalálható, ahol a hideg tengerek és óceánok vad hullámai csapkodják zord sziklafalakat, azonban a kontinens belseje felé nemigen szokott röpködni, hisz minek is tenné. Ám egyszer hazánkba is felbukkant egy minden bizonnyal csúnyán eltévedt példány:

Tetemét aztán kitömték (ezt nevezik bizonyító példánynak), és a helyi Bocskai István Gimnázium gyűjteményében helyezték el, és állítólag azóta is ott van.

Lunda

A szintén a messzi északon tanyázó és fekete-fehér színekben pompázó lunda az alka közeli rokona (sőt: maga is alkaféle), de sokkal feltűnőbb, vagy akár mondhatnánk, hogy papagájszerűbb csőrt visel unokatestvérénél. Különös véletlen, hogy az egyetlen – bizonyíthatóan – Magyarországra tévedt lundát ugyancsak egy h betűvel kezdődő magyar városban találták, mégpedig Hódmezővásárhelyen, 1862-ben, ráadásul egészen furcsa körülmények között. Ahogy az Aquila (Magyar Madártani Központ folyóirata) írta 1957-ben:

„Kovács János ügyvéd jegyezte fel, hogy 1862 dec. 13-án egy rendkívül erős vihar a tarjáni Nagy-utcára (Hódmezővásárhelyi városnegyed) sodorta le a Fraterculat (vagyis a lundát). Az ismeretlen madarat a gyűjtéssel és preparálással foglalkozó Weigner gyógyszerészhez vitték, ki azt kitömte, és a gimnáziumnak ajándékozta. A preparátumot azután 1888-ban Gyulai K. tanár áttömte. Téliruhás példány, vedlésben levő tollazattal. Színei már erősen megfakultak.”

Havasi varjú

Bár varjakkal – hála a jó égnek! – bőven el vagyunk látva, a normális esetben Eurázsia és Észak-Afrika magashegyi területein élő, amúgy küllemre elég hétköznapi havasi varjú csak extrém ritkán látogat mifelénk. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület honlapja szerint

Az Aquila hasábjain Szőcs József 1949-ben azonban egy másik észlelésről is beszámolt. Eszerint „1949 V. 5-én Szőcs Béla és Szaller Lipót társaságában a budapesti Mártonhegyen egy mátyásmadár nagyságú fekete madár húzott el D—É. irányba csekély magasságban felettünk. Repülése mátyásmadárszerű volt és igen jól lehetett látni a narancssárga csőrt, melyre külön felhívtam társaim figyelmét. A fentiek figyelembevételével utólag megállapítottam, hogy a havasi varjú (Pyrrhocorax pyrrhocorax) egy eltévedt példánya került szemem elé”  – de azért bemondásra nem kell mindent elhinni!

Szürke zsezse

Hogy mi is az a szürke zsezse? Egy nagyon cuki, verébszerű gombóc, vagy ahogy a madártani egyesület honlapja írja némileg szakszerűbben: „a zsezséhez meglehetősen hasonló külsejű madár, attól valamivel világosabb, szürkébb színezetű.(… ) Skandinávia legészakibb területein, Grönland, Ázsia és Észak-Amerika bokros tundrás területein költ. Fészkét fűzfa- vagy nyírfabokrokra alacsonyan építi gyökér- és háncsdarabkákból, nyírfakéregből, száraz fűszálakból és mohából, melyet tollakkal és szőrszálakkal bélel. A fészket a tojó rakja, mialatt a hím a közelben énekel.” Az első magyarországi példányát még Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt, 1888-ban figyelték meg (illetve azzal a lendülettel le is lőtték, majd kitömték, és a Nemzeti Múzeumba szállították) a gubacsi pusztán, aztán hosszú ideig semmi érdemleges nem történt szürke zsezse-fronton itthon. Ám 1962 telén, azaz egy bő emberöltővel később végre ismét volt minek örülni:

„Gyömrő (Pest m.) határában kenderike csapatba vegyülve 2 szürke zsezsét (Carduelis kornemanni) láttam. Az előző napokban mintegy 15 cm-es hó esett, amely alól csak a magasabb száraz kórok emelkedtek ki. Ezek magvait szedegették. A zsezsék meglehetősen bizalmatlanul viselkedtek, és a csapat felriasztása után magasra emelkedve eltűntek szemem elől, míg a kenderikék nem messze ismét leszálltak. Megjelenésük valószínűleg összefügg az Európa-szerte korán beköszöntő hideg téllel, ami a faj fészkelő területén is jelentkezett” – írta az Aquila magazinban Péczely Péter. Szerencsére ez alkalommal egyik szárnyasnak sem esett bántódása.

Ázsiai pettyeslile

Az ázsiai pettyeslile Ázsia északi és Alaszka nyugati részén tundrai környezetben költ, Európába igen ritkán téved; hozzánk meg gyakorlatilag soha. Ami talán nem is olyan nagy baj, hisz bár ránézésre kedves kis madárkának tűnik, valójában eléggé barátságtalan. Legalábbis erről tanúskodik Pellinger Attila és Mogyorósi Sándor beszámolója, amely az állat első magyarországi (egészen pontosan: fertőújlaki) megfigyelését örökíti meg a Madártani Tájékoztatóban: „Mindkét napon jó látási viszonyok voltak, valamennyi faji bélyeget sikerült megfigyelni a madáron, amely szinte állandóan egy alig szobányi, 2-3 centinyi  vízborítású területen tartózkodott. A liléknél megszokottnál többet mozgott és minden közelébe kerülő partimadarat megtámadott és elzavart.” Ez 2001-ben történt, azóta állítólag egy másik példányt is sikerült kiszúrni itthon; remélhetőleg az már kulturáltabban viselkedett.

Barnahasú pusztaityúk

Na, ez egy igazi kuriózum! Ugyanis az Afrika és Ázsia trópusi, szubtrópusi övezeteiben honos barnahasú pusztaityúk egyáltalán nem szokott Európában járni; ha minden igaz, eddig csupán egyszer látogatott a kontinensre, és akkor is éppen Magyarországot tüntette ki jelenlétével egy példány. Sajnos a részletek elég ködösek, mivel ez már nagyon-nagyon régen történt, 1863-ban, egy talpastyúk-invázió során. A barnahasút lelőtték, és bizonyára ki is tömték, ám a bizonyító példány a háború alatt sajnos elkallódott. És hogy mi is volt ez a talpastyúk-invázó, amelybe a szerencsétlenül járt egzotikus vendég valahogy belekeveredett? A Vadász Lap 1909-ben így írt a jeles eseményről (az invázióba keveredett barnahasú pusztaityúkot sajnos nem említi a cikk):

„A pusztai talpastyuk 1908. évi inváziója a negyedik volt, a melyről az irodalom megemlékezik. Legkorábbi volt az 1859. évi, amely azonban igen kisméretű volt úgy, hogy Európából mindössze 8 hely ismeretes, ahol akkoriban megfigyelték. Az egyetlen magyar példány, a melyet ezen invázió alkalmával a hátszegi völgyben, Hunyad megyében lőttek, csak az 1908-ik évben jutott a magyar irodalomba. Már jóval nagyobb méretű volt az 1863. évi, s a legnagyobb arányú az 1888. évi invázió. Mind a két esetben nagy csapatokban végigözönlöttek egész Európán az atlanti óczeánig, átmentek Angliába, s az apróbb szigetekre, s egy izben eljutottak még a Faröi szigetekre is. Az 1888. évi invázió alkalmával körülbelül 6000 példányról emlékezett meg az irodalom. Mind a két esetben fészkeltek is Európában, így 1863-ban Magyarországon is, és pedig Bánfalun, a Fertő keleti partján elterülő nagy szikes legelőkön.”

Sarkantyús pityer

A nevéhez méltóan feltűnő sarkantyúkat viselő, ázsiai elterjedésű sarkantyús pityer is csupán egyszer köszönt be Magyarországra, igaz, ez az eset elég jól dokumentált.

„1994. szeptember 21-én délután a Hortobágyi Nemzeti Park részét képező Angyalházapusztán végeztem megfigyelést egy angol madarászcsoporttal. A jobbára csak pásztorok és jószágtartó gazdák által használt földúton haladtunk, amikor előttünk 5-6 méter távolságból egy pityer rebbent fel, 20-25 métert repült az út nyomvonala fölött, majd a birkák által megtiport, kiritkult ecsetpázsitos-tippanos növénytársulásban, közel az úthoz leereszkedett.

(…) Felrebbenései után rövid távot repült és újra visszaereszkedett a 20 cm átlagmagasságú tippanos-ecsetpázsitos fűbe, vagy a gyepes földútra. Leszálláskor mindig szitált rövid ideig a földet érés helye felett. Megiramodva futott, megállásai után erősen kihúzta magát” – írta Konyhás Sándor az Aquilában.

Sivatagi hantmadár

A Szaharában az Arab-félszigeten és Ázsia keleti és középső részén honos sivatagi hantmadár egy példánya 1991 november 17-én látogatta meg a balmazújvárosi Nagysziket, ahol jóízűen elfogyasztott két lószúnyogot:

„Végig a Nagysziken keresztül futó Magdolna-ér szakadozott ürmös gátján tartózkodott. Kis területen mozogva táplálkozott és egy esetben, egymás után két lószúnyogot (Tipula maxima) fogyasztott. (…) Másnap már nem került elő.”

(Források, idézetek: Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület honlapja, Aquila, Dr. Stollmann András)