Szabadidő

A magyar költő, aki felfedezte Kanadát

Parmenius István Magyarországon született, bejárta egész Európát, majd elment jegesmedvéket nézni a távoli Új-Fundlandra; mindezt a 16. század közepén.

Most kell mesélnem a szokásokról, a tájakról és a népekről. De miről meséljek, Hakluytom, ha az elhagyatottságon kívül semmit sem látok? […] A sátrak körül folyton medvék jelennek meg, ezeket elejtik, ám fehérek és – ahogy szőrméjük alapján összehasonlíthattam – kisebbek a mieinknél. Bizonytalan, hogy miféle nép van ezen a tájon. Senkit sem láttunk, aki tanúsíthatta volna. De vajon ki is láthatna, kérlek, amikor nem lehet messzire behatolni? […] Ha ezen a részen elvégeztük szükséges tennivalóinkat, (Isten segedelmével) délnek haladunk előre, napról napra annál több reményt táplálva, minél több dolgot számlálnak elő azon tájakról, ahová igyekszünk.

Ezeket a sorokat 1583. augusztus 6-án vetették papírra az akkor ismert világ egyik végén, Észak-Amerika legkeletibb pontján, az új-fundlandi Szent János-öbölben. A címzett az angol Richard Hakluyt volt, a 16. század egyik legjelentősebb földrajzi írója, a levél szerzője pedig egy honfitársunk, Stephanus Parmenius Budeius, azaz Budai Parmenius István, költő és humanista,

egyúttal az első magyar, aki Amerika földjére lépett.

Ennél elsőbb már aligha lehetett volna, hiszen a következő hazánkfia, aki az Újvilágba látogatott, valószínűleg gróf Benyovszky Móric volt, jó kétszáz évvel később. Sajnos Parmenius nem sokáig élvezhette a nagy magyar felfedezőnek kijáró sikert, ugyanis amikor Hakluyt megkapta az üzenetét, ő maga már nem élt; hajója augusztus 29-én zátonyra futott, és elsüllyedt valahol a vadregényes Sable-sziget környékén.

I. Erzsébet, Anglia királynője 1558-tól 1603-ig (Forrás: Wikipedia)

Bár Budai Parmenius István halálának körülményei meglehetősen jól dokumentáltak, életéről annál kevesebbet tudunk. Eleve már a neve is egy kész rejtély: a Parmeniust (aminek egyébként nincs semmi értelme, cserébe viszont pompásan illik egy nagy tudású humanista gondolkodóhoz) talán a Pajzsból vagy a Paisból latinosította, a Buda meg vélhetően a születési helyére utal – de ez is csak spekuláció. A korabeli külföldi források mindenesetre hol latin formában, Stephanus Parmenius Budeiusként vagy Dominus Parmenius Budensisként, hol pedig angolul, Stephen Parmenius of Budaként hivatkoznak rá.

Ugyanakkor az biztos – mivel ő maga írja egy versében, illetve az ahhoz mellékelt ajánlásban –, hogy már a török hódoltság idején, tehát 1541 után született; a kutatások szerint valamikor 1555 és 1560 között. Okkal feltételezhetjük, hogy családja nem volt híján a pénznek, tudniillik Parmenius, ahogy az egy protestáns aranyifjúhoz illik, korának legjobb egyetemein tanulhatott. Hogy pontosan hol, az jó kérdés: Heidelberg, Wittenberg és Padova neve éppúgy felmerül, mint Kolozsváré, Boroszlóé vagy Krakkóé – sőt ha minden elérhető forrást figyelembe veszünk, akkor könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy Budai Parmenius István kb. 1578 és 1581 között gyakorlatilag az összes európai egyetemen felbukkant hosszabb-rövidebb ideig, ami nyilvánvalóan túlzás. De hát így jár az, aki ennyire kevés konkrétumot árul el magáról a visszaemlékezéseiben:  

„Török hódoltságban és barbárságban, de az örökkévaló Úristen roppant kegyelméből mégis keresztény szülőktől születvén, s egy ideig mellettük is nevelkedvén, miután nagyszerű műveltségű férfiak jóvoltából, akiknek akkortájt a két Pannonia s főleg még szabad részei bőviben voltak, tudományok közepette fölcseperedtem: útnak indultam, hogy – honi szokásaink szerint – a keresztény világ akadémiáit meglátogassam. Vándorlásaim során csaknem három esztendőn át nemcsak a tudomány jó néhány hajlékát, hanem sok bölcsen berendezett államot, több kitűnő szervezetű egyházat is módomban volt megismerni. S utazásom úgy intéztem, hogy a különféle nemzetek szokásainak és városainak tanulmányozásán túl lehetőségem nyíljék kiváló emberek barátságába jutnom vagy legalább ismeretséget kötnöm velük.”

1581-től kezdve szerencsére már nem csak sötétben tapogatózunk: Parmenius ugyanis ebben az évben érkezett meg Oxfordba, kacskaringós tanulmányútja utolsó állomására, ahol valahogy jó barátságba került egy magához hasonló korú, előkelő fiatalemberrel, a későbbi francia nagykövet Henry Untonnal, aki bevezette (vagyis inkább beajánlotta) őt a legjobb tudós társaságokba, melyek nyilván szívesen fogadták a magasan képzett, széles körű reneszánsz műveltséggel bíró, latinul kitűnően verselő magyar vendéget (illetve az is lehetséges, hogy európai körútja során találkozott Untonnal, és az ő invitálására vagy biztatására érkezett a szigetországba, de ez a lényegen nem sokat változtat).

Anglia ekkoriban élte a nagybetűs Aranykorát: a trónon már két évtizede I. Erzsébet ült, a már életében is valóságos bálványként imádott nagy királynő, a tengereket és óceánokat az érdemeiért épp 1581-ben lovaggá ütött kalózkapitány, Sir Francis Drake uralta, virágzott a gazdaság és a kultúra, az alig 18 éves William Shakespeare pedig talán már meg is kérte a nála csaknem egy évtizeddel idősebb Anne Hathaway kezét – bár ez utóbbi akkor még nem sok mindenkit érdekelt az érintetteken kívül.

Sir Henry Unton portréja (Forrás: Wikipedia)

Parmenius tehát a legjobb helyen volt a legjobb időben. Oxfordban, a Christ Church College-ben szoros baráti és munkakapcsolatba került a földrajzi felfedezések lázában élő fiatal tudóssal, Richard Hakluyttal, aki az angol világuralmi törekvések, pontosabban az észak-amerikai gyarmatosítás egyik fontos korai ideológusa és propagátora volt. Az angol fotelkalandor 1582-ben adta ki első nagy művét, az amerikai útleírásokat tartalmazó Divers Voyages Touching the Discovery of Americát, amelynek a szerkesztésében és összeállításában valószínűleg Parmenius István is részt vett, és amely Anglia több befolyásos személyiségének figyelmét is felkeltette.

Hakluyt kapcsolatainak köszönhetően ráadásul olyan kapuk nyíltak meg a magyar diák előtt, amelyeknek a létezéséről sem tudott. Nem kizárt, hogy Londonban személyesen fogadta a királynő nagy hatalmú titkára, Sir Francis Walsingham, aki bizonyos források szerint örömest beszervezte volna nemzetközi kémhálózatába a több nyelven beszélő és a kontinensen otthonosan mozgó ifjút. Sőt igazából az sem teljesen elképzelhetetlen, hogy egy ízben még I. Erzsébet is megtisztelte azzal, hogy ráemelte felséges tekintetét, de ez már végképp csak spekuláció.

Kanadai táj John A. Fraser festményén (Forrás: Wikipedia)

Azonban történetünk szempontjából sokkal fontosabb, hogy pártfogója még ugyanebben az évben Sir Humphrey Gilbertnek is bemutatta, akivel kölcsönösen elbűvölték egymást. Sir Gilbert elsőrangú udvaronc, ám nem különösebben eredményes felfedező volt, aki megszállottan kereste az északnyugati átjárót, mindeddig hasztalan. 1582-83 körül ismét egy újabb expedícióra készült, amelyhez újdonsült magyar barátját is megnyerte magának, noha az is igaz, hogy Parmenius Istvánt aligha kellett nagyon győzködnie, hisz addigra már az angol birodalmi gondolat lelkes hívévé vált.

Még egy latin nyelvű költeményt is írt a jeles alkalomra. Az Epibatikón címen is ismert De Navigatione (A Hajózásról) tulajdonképpen egy hexameterbe szedett dicshimnusz Angliáról, a Királynőről, az angol felfedező szellemről és az eljövendő Nagy Birodalomról, némi kötelező spanyol- és katolikusgyalázással keverve, szóval nem csoda, hogy ilyen jó visszhangra talált – a vers egyrészt tovább tüzelte Sir Humphrey Gilbert tettvágyát, másrészt pedig talán hozzájárult ahhoz is, hogy az eleinte kissé bizalmatlan Erzsébet királynő végül kegyesen áldását adta a kalandra, amelynek dicső históriáját Parmenius minimum egy nagyeposzban, egy újkori Odüsszeiában kívánta megörökíteni. (Parmenius másik fennmaradt verse, a Paean itt olvasható.)

A mű sajnos soha nem készült el. 

Sir Humphrey Gilbert (forrás: Wikipedia)

1583. június 11-én öt angol fregatt hagyta el Plymouth kikötőjét, hogy az Újvilág felé vegye az irányt: a Golden Hind, a Swallow (ezen utazott Parmenius), a Squirrel, a Delight és a Bark Raleigh (utóbbit egyébként Sir Gilbert féltestvére, a 16. század egyik legnagyobb kalandora, Sir Walter Raleigh irányította). Persze semmi nem a várakozások szerint alakult. A három-négy hetesre tervezett út majdnem ötvennaposra nyúlt, amiben közrejátszhatott a szeszélyes időjárás, az engedetlen legénység és a gyenge felszerelés is, ráadásul a Bark Raleigh menet közben vissza is fordult. A maradék négy hajó, és azok kissé elcsigázott legénysége augusztus 3-án futott be Új-Fundlandra, amelyet akkoriban már viszonylag sűrűn látogattak spanyol, baszk, portugál, francia és angol halászhajók, de valamiért még senki nem csatolta a birodalmához. Sir Gilbert azonban nem sokáig teketóriázott, és két nap múlva egy ünnepélyes ceremónia keretében birtokba vette a szigetet Isten és az angol királynő nevében. Az itt tartózkodó halászok és tengerészek közül a legtöbben vélhetően nem beszéltek angolul (pláne latinul), de azért állítólag nagyon lelkesen fogadták a műsort; talán azt hitték, hogy valami színielőadás.

A Gilbert-expedíció emléktáblái Új-Fundlandon. Állítólag Parmenius István is kapott egy saját táblát 1984-ben, de arról nem találtunk képet (Fotó: flickr/ wiless)

Természetesen Parmenius István is partra szállt, ám nemigen volt elragadtatva a látottaktól. Első benyomásait Haklyuttal is megosztotta egy hosszú egy levélben, amelyet aztán rábízott az egyik Európa felé induló halászhajóra. A cikkünk elején is idézett iromány elég lehangoló képet fest az újdonsült angol gyarmatról, habár az mindenképpen figyelemreméltó, hogy Parmenius, ha már őslakosokkal nem is találkozott, legalább látott jegesmedvét; ezt akkoriban rajta kívül egy magyar sem mondhatta el magáról. (A levél magyar fordítását itt lehet elolvasni.) 

Új-Fundland partjai William Bradford festményén (Forrás: artpaintingartist.org)

Parmeniushoz hasonlóan a legénység többi tagja is meglehetősen elégedetlen volt, a közhangulaton pedig az időközben kitört vérhasjárvány sem sokat javított. Az expedíció körülbelül három héttel később, augusztus 20-án indult tovább dél felé, de már a Swallow nélkül, mivel az hátramaradt a betegekkel – a magyar felfedező így a Delight fedélzetén folytatta az utat. Sir Gilbert a Sable-sziget felé vezette kicsiny és egyre megtépázottabb csapatát abban a reményben, hogy ott némi élelemhez juthatnak. A hajók augusztus 29-e reggelén érték el a szigetet: sűrű köd volt aznap, és rettenetes szél, a tengerészek pedig veszélyes zátonyok és alattomos homokpadok közt navigálva próbáltak valahogy a szárazföldre vergődni. Aztán bekövetkezett a tragédia: a vad hullámok odaverték a Delight farát az egyik zátonyhoz, és a léket kapott fregatt mintegy százfős legénységével és az expedíció felszerelésének nagy részével együtt hullámsírba merült. Bár tizenhat embert végül sikerült kimenteni, Parmenius Istvánnak nem akadtak a nyomára.

I. Erzsébet leghűbb magyar alattvalója, az Újvilág szépreményű, ám korán eltávozott krónikása azóta is ott nyugszik valahol az óceán mélyén, 170 kilométerre Kanada (Új-Skócia) partjaitól. Ahogy mentora és barátja, Richard Hakluyt írta:

A megfultak közt volt egy tanult ember, egy magyar, ki Buda városában születvén, Budainak nevezték. Ő kegyességből és a jó tettek iránt való hajlamosságból vett részt e vállalkozásban, az lévén szándékában, hogy latin nyelven megörökítse az ezen felfedezésekben arra érdemes cselekedeteket és dolgokat, nemzetünk dicsőségére, melynek díszére vála ezen szónok és ritka tehetségű költő ékes stílusa.

A visszaúton egyébként a Swallow is odaveszett, akárcsak a Sir Gilbertet szállító Squirrel, ugyanakkor az expedíció így sem tekinthető totális kudarcnak, hiszen részben ez alapozta meg minden idők legnagyobb és leggazdagabb gyarmatbirodalmának létrejöttét.

Ez pedig kicsit talán Budai Parmenius István érdeme is.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése