A püspökök tanácsa megszavazta, hogy „a nő nem egészen emberi lény és lelke nincs”

Szabó Sz. Csaba | 2023. Június 14.
Mindez a franciaországi Mâcon városában történt, egy bő 1400 évvel ezelőtt megtartott zsinaton. Legalábbis így szól a több változatban is keringő legenda, amelyet valószínűleg egy kissé rögeszmés hesseni református lelkész terjesztett el, sok évszázaddal a hírhedt püspöki tanácskozás után.

Az 585-ben tartott második maconi zsinat (vagy más források szerint: harmadik) után végre-valahára fellélegezhettek a nők, vagy legalábbis a jámbor katolikus nők egészen biztosan: ugyanis a burgundiai városban összegyűlt nagytiszteletű egyházi méltóságok hosszas tépelődést, mérlegelést, filozofálgatást, valamint néhány parázs vitat követően megszavazták – igaz, mindösszesen egy szavazatnyi többséggel! – hogy az asszonyi állatok is éppoly halhatatlan lélekkel bírnak, akár a férfiak. Azaz, egyszerűbben: a nők is emberek, nahát.

Ugyanakkor egy másik verzió szerint a maconi zsinaton ennek épp az ellenkezője történt, vagyis a katolikus főpapok – köztük a később szentté avatott Gergely toursi püspök – hivatalosan is kimondták, hogy „a nő nem egészen emberi lény és lelke nincs”. Akárhogy is, annyi bizonyosnak tűnik, hogy ez a kérdés (mármint, hogy a nőknek van-e lelkük vagy sem) ekkoriban igencsak foglalkoztatta a klérus tagjait, és végül Maconban aztán így vagy úgy, frappánsan meg is válaszolták. Az 585-ös zsinat pedig azóta is gyakran előkerül különféle röpiratokban, cikkekben, regényekben és újabban mémekben is, ha éppen azt kell bizonygatni, hogy milyen abszurd méreteket öltött a katolikus egyházban a bigott nőellenesség.

Az 1962-es második vatikáni zsinat (Fotó: Wikipedia)

A történelmi egyházak vélt vagy valós nőellenessége tényleg izgalmas és hálás téma, de most inkább vizsgáljuk meg azt, hogy mi is történt ezen a bizonyos zsinaton. Tény, hogy Mâconban 585-ben valóban volt egy zsinat, de nem egyetemes, amit a pápa szokott összehívni (legutóbb 1962-ben, a Vatikánban volt ilyen, és ezen egyébként négy későbbi pápa is részt vett), és amelynek keretében az egész katolikus-keresztény egyházat érintő, nagy horderejű kérdéseket tárgyalják meg a világ minden tájáról odasereglett püspökök, hanem csak egy kisebb, tartományi esemény, amin kizárólag párizsi és burgundiai főtisztelendők vettek részt (szóval Gergely tours-i püspököt meg sem hívták). Meglehetősen furcsa lett volna tehát, ha a francia főpapság egyedül dönt egy ilyen fontos témában.

De nem is kellett erről dönteni, hisz a katolikus egyház – természetesen – soha nem vonta kétségbe, hogy a nőknek is van lelke; őket ugyanúgy megkeresztelték, ugyanúgy részt vettek a szentmiséken, a női mártírokat meg ugyanúgy szentté avatták, akárcsak a férfiakat, mindez pedig elég nehezen lett volna kivitelezhető, ha éppenséggel nincs lelkük. De elég, ha megnézzük a mâconi zsinat által kihirdetett dekrétumokat, amelyek közt olyasmiket találhatunk, mint például, hogy „a laikusoknak le kell venniük a kalapjukat a tisztelendő úr előtt”, illetve, hogy „az alszerpap özvegyének tilos újraházasodnia, máskülönben zárdába küldik”, és más hasonlók, míg a női lélekről egy árva szó sem esik. Bár az kétségtelen, hogy ezek is nagyon érdekes és fontos rendelkezések, azért nem nagyon forgatták fel a világot (de talán Burgundiát se). Ráadásul – és ezt már tényleg csak az érdekesség kedvéért jegyezzük meg – a mâconi püspökök minden bizonnyal házasemberek is voltak, hisz akkoriban még nem volt kötelező a papi cölibátus, így elég valószínűtlen, hogy komolyan felmerült volna bennük, miszerint feleségeik soha nem nyerhetik el az örök üdvösséget.

A tridenti zsinat (Forrás: Wikipedia)

De akkor honnan jött is ez az egész?

A történet Németországban kezdődött, jóval a mâconi zsinat után, a tizenhatodik század végén, amikor egy fiatal brandenburgi tudós, bizonyos Valens Acidalius (vagy másképp: Valtin Havekenthal), aki a sziléziai Breslau közelében fekvő Neisse-ben tanított, komoly válságba került, ugyanis a Quintus Curtius római történetíróról írt könyve nem fogyott túl jól, a kiadója pedig valósággal tajtékzott az ablakon kidobott temérdek pénz miatt. Acidalius tehát körülnézett a piacon, hogy kiderítse, mi az, ami eladható; és hamarosan talált is valamit.  

Ekkoriban literátus körökben keringett egy igen népszerű gúnyirat, amely a lengyel szociniánus eretnekeken élcelődött, akik tagadták a Szentháromságot, és az a hír járta róluk, hogy hajlamosak szó szerint értelmezni a Bibliát. A röpirat egyebek mellett ezt figurázta ki: az ismeretlen szerző például levezette, hogy mivel a latin homo kifejezés embert és felnőtt férfit is jelent, megállapítható, hogy a „nők nem emberek”. Acidalius, aki remekül szórakozott a szociniánusbosszantó pamfleten, úgy döntött, hogy kicsit átszerkeszti, kibővíti és áramvonalasítja a művet, és aztán kiadja a saját neve alatt.

Ahogy Ráth-Végh István írta, az ifjú tudós komoly tudományos alapossággal végezte a feladatot: értekezésben hivatkozik az ószövetségre, ahol az Úr azt mondja: „Teremtsünk embert a mi ábrázatunkra és a mi hasonlatosságunkra”. Az egyes számot az Úr tudatosan használta, mert ha Éva is ember lett volna, többes számban mondta volna: „Teremtsünk embereket.’’ Később ekként szólt az Úr: „Nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek neki segítőt.” Vagyis nem másik embert, hanem egyszerű eszközt, műszert, amelynek célja csupán a fajfenntartás. Abból semmi sem következik, hogy Isten Ádámot a saját képére, Évát pedig Ádám képére teremtette. Azért Ádám még nem isten, s az asszonyt nem avatja ez a hasonlóság emberré. Az sem számít, hogy az asszonynak lelke van, mert az angyalnak és az ördögnek is van lelke, mégsem emberek. Sőt az sem teszi a nőt emberré, hogy beszélni tud, hisz Bálám szamara is beszélt, a papagáj is beszél (azért egy zárójelben jegyezzük meg, hogy bizonyos vélemények szerint nem Acidalius írta a művet, hanem egy eddig beazonosítatlan szerző).

Bár Acidalius, mint említettük, az egészet csak viccnek, afféle áltudományos paródiának szánta, az iróniára kevéssé fogékony kortársak sajnos egyáltalán nem tartották szórakoztatónak a brandenburgi humanista nőellenes dolgozatát. A teológusok hevesen támadtak, egy Simon Geddicus nevű lutheránus tudós a szomszédos Magdeburgból pedig válaszul gyorsan megírta a Defensio sexus muliebris (A női nem védelmében) című művét, amellyel saját bevallása szerint az volt a célja, hogy „minden egyes felhozott érvet férfiasan megsemmisítsen”. A történtektől talán nem függetlenül Valens Acidalius hamarosan – mindössze 28 éves korában – elhunyt. Ám botránykönyve ezt követően – minő váratlan fordulat – lassan elkezdte megtalálni a közönségét: megjelent többek közt olasz és francia nyelven is (időnként Geddicus művével egybekötve), és végre kapott egy bombasztikus címet is: A nőknek nincs lelkük, és nem tartoznak az emberi fajhoz, amint azt a Szentírás számos szakasza bizonyítja. Jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, hogy Arcangela Tarabotti itáliai apáca és protofeminista szerző 1651-ben erre válaszul írta meg a Nők is az emberi fajhoz tartoznak című tanulmányát, X. Ince pápa meg a tiltott könyvek indexére tette Acidalius dolgozatát.

Arcangela Tarabotti (Forrás: Wikipedia)

Ami attól még azért zavartalanul terjedt tovább. Egy Johannes Leyser nevű hesseni lelkésznek is nagy valószínűséggel ez ültette el a bogarat a fülébe, illetve inspirálta arra, hogy 1676-ban megírja – szigorúan iróniamentes – elmélkedéseit a témában, amely a Polygamia Triumphatrix (Többnejűség diadala) címet kapta, és amelyben a nők alsóbbrendűségéről vallott különös nézetei alátámasztására felidézte a maconi zsinat állítólagos eseményeit. Leyser szerint „A főtisztelendő atyák között volt egy, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a nőket nem lehet és nem is szabad emberi lényeknek nevezni. A kérdést olyan fontosnak tartották, hogy nyilvánosan tanácskoztak róla, majd hosszas vitatkozás után végül arra a következtetésre jutottak, hogy a nők mégiscsak emberek”. És hogy ezt mégis honnan vette? Hát, magától Gergely tours-i püspöktől, aki, mint azt már említettük, ott sem volt a mâconi zsinaton. Viszont a Frankok története című könyvében valóban ír egy – közelebbről meg nem nevezett – zsinatról, amelyen az egyik püspök állítólag felvetette, hogy „a nőt nem lehet már homónak (embernek) nevezni, mert a homo szót az újlatin nyelvhasználatban inkább csak a férfi megjelölésére kezdik lefoglalni”. Tehát egyrészt nyelvtani és nem dogmatikai kételyei voltak, másrészt meg a többi püspök gyorsan meg is győzte arról, hogy nincs igaza.

Noha Leyser könyvét nyilvánvalóan nem nagyon lehetett komolyan venni, a mâconi zsinatot érintő anekdotáját – bizonyára azért, mert jól hangzott – előszeretettel idézgették a református (vagy antiklerikális) szerzők a katolikusellenes propagandairodalomban; és még ma is itt van velünk, hiába cáfolták már meg számtalan alkalommal.

 

Exit mobile version