Kicsit több mint 32 éve egy 4 éves, félszeg fiúcska édesapjától teniszütőt kapott születésnapjára. A legelsőt. A kisfiú arca a sportszert látva menten felderül, túláradó örömében pedig még ott helyben fel is avatja azt. Miközben az első ütéseit gyakorolja – és közben úgy vágja zsebre a labdákat, mint a nagyok – komoly elhatározásra jut: megfogadja, kerül, amibe kerül, egyszer meg fogja nyerni a wimbledoni tenisztornát és világelső lesz.
Az a nagy barna szemű, félénk kisfiú – akit a családja erőn felül támogatott, hogy végül profi teniszező lehessen – ma már egy 36 éves, félelmet nem ismerő, céltudatos, többszörös családapa, aki tegnap este kicsit több mint három óra játék után, a US Open döntőjében nem csak hogy legyőzte orosz ellenfelét, Danyiil Medvegyevet, de egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy a valaha élt legeredményesebb teniszező lehessen. 36 év – 36 Grand Slam-döntő. 24 Grand Slam-győzelem. 390 világelsőként eltöltött hét. 3 karrier-Grand Slam. Kétség sem férhet hozzá, hogy Novak Djokovic, vagy, ahogy a rajongói becézik, Nole, mostanra teljesítette a gyerekként magának tett fogadalmát; sőt, tőle egyáltalán nem szokatlan módon, jócskán túl is szárnyalta azt.
A nézők mégsem szeretik. Nagyon nem. De vajon miért utálja az egyébként rekord- és sportszerető közönség ilyen állhatatosan azt a játékost, aki egyébként mindent elért, amit teniszező csak elérhet pályán, mindezt ráadásul egy olyan érában, amit sokáig Roger Federer és Rafael Nadal neve fémjelzett?
„Az a sorsom, hogy a közönség minden meccsemen ellenem szorítson”
Hiába vált Djokovic először tényezővé, később megkerülhetetlen nagysággá, mára pedig gyakorlatilag élő legendává a modern tenisz elmúlt 20 évében, akad egy dolog, amit máig nem mondhat magáénak: a közönség szimpátiáját. Olyannyira, hogy Nole és a mindenkori közönség szembenállása mára legalább olyan legendás, mint a teniszező maga. Se szeri, se száma azoknak a felvételeknek, ahol Djokovic a közönség (egyes tagjainak, vagy az egészének) viselkedésén bosszankodik, hergeli magát, sőt, olyan videók is tucatjával keringenek a neten, ahol a játék azért áll, mert Djoko épp a közönség soraiból veszekszik valakivel.
Novak Djokovic győzelmét ünnepli ellenfele, Stefanos Tsitsipas legyőzése után, az Ausztrál Openen, 2023. januárjában (Fotó: Lintao Zhang/Getty Images)
„Néha előfordul, hogy valaki sokkal bátrabban kiabál le nekem a lelátóról, mint a többiek. Ezek a nézők nyugodtan számíthatnak arra, hogy visszaszólok nekik. Ahogy az már többször is megtörtént, a nagy tornákon is” – idézi a Tennis Infinity a 24-szeres Grand Slam-bajnokot, aki elmondta azt is, mostanra már megszokta, hogy szinte minden meccsén ő játssza a képzeletbeli gonosztevőt.
„Játékosként pontosan ugyanarra vágyom, mint bármelyik sporttársam, aki pályára lép: arra, hogy a közönség engem támogasson. Hogy nekem szurkoljon. Semmi kedvem ellenséges légkörben játszani, de úgy tűnik, nekem valahogy ez a sorsom. Hogy a közönség szinte minden meccsemen az ellenfelemnek drukkoljon”
– tette hozzá keserűen.
A helyzet az évek során annyira elmérgesedett, hogy a teniszező kénytelen volt stratégiát változtatni: saját bevallása szerint ma már a közönség utálatából nyeri az erejét a folytatáshoz és talán épp ezért tett le végleg arról is, hogy mindenáron meg akarja nyerni őket magának.
„Azt kell, mondjam, még szívességet is tesznek nekem azzal, hogy ellenem drukkolnak. Minél inkább érzem ezeket a negatív energiákat, annál nagyobb a valószínűsége, hogy felébresztenek bennem valakit, akit nem akarnak látni – a győztest.”
Novak Djokovic feleségével Jelenával és gyerekeivel a 2023-as Roland Garros-on, Párizsban (Fotó: Clive Brunskill/Getty Images)
Ellentmondásos, nehezen szerethető figura
Nemcsak a szakemberek, de még Djokovic legközelebbi ismerősei, munkatársai is elismerik, hogy a szerb teniszezőt nem könnyű szeretni. Igaz, nem volt ez mindig így: amikor 2007-ben, az akkor még csak 20 éves, ígéretes tehetség élete első Grand Slam és US Open döntőjében kikapott Roger Federertől, még imádta a közönség. Nem csak azért, mert jól szórakoztak azon, ahogy Nole a meccsei után kifigurázta a tour legnagyobb neveit, hanem azért is, mert megindította az embereket, hogy ez a srác egy háború sújtotta gyerekkor után, egy olyan balkáni országból verekedte fel magát a legjobbak közé, ahol a tenisz mindig is futottak még sportág volt.
A kezdeti idillnek aztán gyorsan vége lett. Djokovic maximalizmusa és perfekcionizmusa egy idő után már nem csak pályán kívül, de azon belül is egyre nyilvánvalóbbá és ezzel együtt irritálóbbá vált: azon túl, hogy a vélt vagy valós sérelmeit sokszor már meg sem próbálta leplezni (csapkodott, kiabált, ütőket tört), egyre gyakrabban került összetűzésbe a labdaszedőkkel, a vonal- és székbírókkal. 2020-ban, New Yorkban például leléptették, miután egy dühből megütött labdája torkon találta az egyik vonalbírót, idén pedig, az elvesztett wimbledoni döntő után, rekordösszegű, 8 ezer dolláros bírságot kellett fizetnie, mert a hálótartó póznán verte szét az ütőjét.
És ha a dühkitörések (no, és a rávonatkozó szabályok meglehetősen laza értelmezése) nem lennének önmagukban is elegek ahhoz, hogy a közönség elpártoljon mellőle, ott volt a „Novaxx” Djokovic-sztori is: a teniszező ugyanis profi kollégái közül szinte egyedüliként tagadta meg, hogy a Covid-19 járvány alatt beoltassa magát védőoltással. „Ha ez azt jelenti, hogy nem játszhatok nagy tornákon, akkor kész vagyok megfizetni a döntésem árát” – idézte a BBC akkor Djokót, aki később – miután több Grand Slamet tényleg ki kellett hagynia – azért kénytelen-kelletlen tisztázta: nem oltásellenes nézetek miatt döntött úgy, ahogy döntött. „Sosem voltam a védőoltás ellen, de hiszem és vallom, hogy jogunk van eldönteni, milyen anyagokat juttatunk a szervezetünkbe.”
Tény, hogy Djokovic a Covid-járvány kitörésekor már évek óta meglehetősen szigorú, kizárólag növényi alapú diétát követett, ami elmondása szerint egy olyan komplex egészségmegőrző terv alappillére, ami garantálja, hogy minden meccsére a lehető legtökéletesebb egészségi állapotban állhasson ki, sokan – köztük több sporttársa is – elfordultak tőle azért, mert visszautasította az oltást. „Ezzel kapcsolatban csak annyit mondanék, hogy maradéktalanul elhiszem, amit az orvosok mondanak nekünk a jelen helyzetben. Ha azt mondják, hogy be kell magunkat oltatni, akkor beoltatom magam” – nyilatkozta Rafael Nadal azután, hogy szerb riválisa 2021. januárjában, az előírások ellenére, oltatlanul – különleges orvosi engedélyekre hivatkozva – próbált részt venni az ausztrál nyílt teniszbajnokságon, ám végül kiutasították az országból. „Az egyetlen világos szabály, hogy ha oltva vagy, akkor játszhatsz Ausztráliában és a többi nagy tornán is. Amúgy pedig, ha engem kérdeznek, a világunk már épp eleget szenvedett a szabályok be nem tartása miatt” – szúrt oda Djokónak a spanyol klasszis.
Novak Djokovic távozik Melbourne-ből, 2022. január 16-án, miután kiutasították az országból (Fotó: Diego Fedele/Getty Images)
Az a bizonyos harmadik kerék
Jake Martin, az America Magazin újságírója úgy látja, Djokovicot nem csak nehéz, ellentmondásos, szigorú elvek szerint élő személyisége miatt értik és szeretik kevésbé, mint a „nagy hármas” másik két tagját, Federert és Nadalt. Szerinte a szerb mindezek mellett még rossz időben is van rossz helyen. Legalábbis, ami a népszerűséget illeti. „2007-ben még tőle remélték, hogy friss vért hoz az egyre egyhangúbbá váló Federer-Nadal párharcokba, ez azonban 2012-re nagyon megváltozott: addigra ugyanis felért a két nagy mellé, és kellemetlen betolakodóvá vált.”
A szakember véleményét egyébként osztja egy korábbi wimbledoni bajnok, Marion Bartoli is, aki a vasárnapi döntő előtt kerek-perec kijelentette, hogy Nole-t sosem fogják úgy szeretni az emberek, mint Rogert, vagy Rafát, aminek szerinte az egyetlen oka az időzítés. „Az emberek az évtizedek során megszokták, hogy a teniszben mindig párharcok vannak. Ott volt Borg és McEnroe, Samprass és Agassi, legutóbb pedig Federer és Nadal. Nem tudunk mit kezdeni egy harmadik szereplővel” – magyarázta.
„Vagy az egyiknek drukkolsz, vagy a másiknak. A harmadikat egyszerűen nem tudjuk hova tenni, óhatatlanul is betolakodónak gondoljuk majd.”
Novak Djokovic, Rafael Nadal és Roger Federer (Fotó: Clive Brunskill/Getty Images for Laver Cup)
Bartoli hozzátette, ha Djokovicnak a „nagy hármas” két másik tagja közül csak az egyikkel vagy a másikkal kellett volna vívnia, akkor mára sokkal szélesebb lehetne a rajongótábora is.
„Persze, Novak emberfeletti teljesítménye így sem marad észrevétlen; a szakma és a nézők is tisztelik az eredményeit, a rengeteg elvégzett munkát a pályán és azon kívül is. De nem szeretik. És úgy látom, Novak már megtanulta ezt a saját javára fordítani. Mindig akkor a legerősebb, ha ellenszélben kell játszania.”