„A nagymacskák nagyon tudnak szeretni” – Falkatagként fogadták el az oroszlánok Danit Zanzibárban

Talán még sosem sajnáltam annyira, hogy nem személyesen, hanem online interjúztam, mint most, amikor Flaskay Dániellel beszélgettem a munkájáról. Nemcsak azért, mert láthatóan elég jó idő volt nála Zanzibárban, hanem azért is, mert tudom, hogy egy pumakölyökkel osztja meg a szobáját, bár az állat most épp a kifutóban tartózkodott.

Dani, a „magyar Maugli”, akit jelenleg több mint százezren követnek az Instagramon, egyedülálló tartalmakat oszt meg. Oroszlánokkal, gepárddal, pumával játszik, kismajmot és vízilovat etet, zsiráffal grimaszol. Ami viszont ennél is különlegesebb és szimpatikusabb, hogy hihetetlen alázattal beszél ezekről az állatokról. „Az állat olyan, mint a tükör, azt adja, amit kap” – írja az egyik képe alá. Bár azt gondolhatnánk, övé az álommeló, munkája rengeteg felelősséggel jár, és sokszor fájdalommal is, amikor elveszít egy állatot.

Dani kilencévesen is tudta már, hogy állatokkal szeretne foglalkozni, mivel mindig is nagyon jó kapcsolatot ápolt velük. Példaképe Steve Irwin volt, az ausztrál Krokodilvadász, aki 2006. szeptember 4-én halt meg, miután egy víz alatti természetfilm forgatása közben megszúrta egy tüskés rája. A fiatal srác miatta kezdett érdeklődni a hüllők iránt, és akart eleinte herpetológus lenni.

Azt mondtam neki, hogy ez egy vízisikló, de a szüleim nem voltak tudatlanok, úgyhogy bevittük egy egzotikus állatkereskedésbe, és becseréltük egy másik, kisebb kígyóra. Aztán amikor az első oroszlánnal találkoztam, teljesen a szívembe lopták magukat a nagymacskák.”

Bronx, Debrecen, Zanzibár

Az érettségi évében Dani kiköltözött Amerikába tanulni, majd önkéntes, később állatgondozó lett a Bronxi Állatkertben, és állattant, zoológiát tanult. „Ott volt egy nagyon-nagyon agresszív oroszlán, aki mindenkire támadott ketrecen keresztül. Egy délután, amikor végeztem a munkában, odaültem a ketrece mellé, elkezdtem beszélni hozzá, megfigyelni a viselkedését, és egyáltalán nem volt velem agresszív. Az igazgató arra sétált, és nem értette, hogy lehet, hogy ilyen szelíden fekszik mellettem. Ő mondta nekem, »Lehet, te vagy a magyar Maugli«, így ragadt rám a név.”

Hat év után Dani visszaköltözött Magyarországra, és elkezdett a felsőlajosi Magán Zooban dolgozni, ahol kistigrisek nevelésével is foglalkozott. Ezután a Debreceni Állatkertbe került, onnan pedig az athéni állatkertbe és rehabilitációs-vadállatmentő központba. Két és fél év után sodorta az útja Afrikába, a zanzibári vadállatmenhelyhez, ahol jelenleg az állatgondozásért felelős igazgatóként irányítja a 25 fős csapatot. Gyakorlatilag ő felel mind a hatvan állatért, dönti el, mit és mennyit egyenek, tréningezi, neveli őket. Legfiatalabb és legvirgoncabb gondozottja jelenleg egy kis puma, Sapphire, vagyis Zafira, aki kizárólag Danit fogadja el „apukájaként”.

A 40 hektáros és hatalmas kifutókkal rendelkező menhelyen adományozott és mentett állatok élnek. „Nagyon vegyes az állatállományunk. Él nálunk egy zebra például, aki Németországból lett megmentve, mielőtt levágták volna. Oroszlánunk, gepárdunk van Dubajból, akiket háziállatként tartottak, de miután megnőttek, nem tudtak velük mit csinálni. A helyi állatok, például a majmok, fülesmakik sokszor sérülés miatt kerülnek hozzánk vagy az illegális állatkereskedelem áldozatai lesznek, őket később, a rehabilitáció után visszaengedjük a vadonba.

Az egész világról mentünk állatokat, a puma például Oroszországból jött hozzánk egy házaspártól. Ezeket az állatokat nem tudjuk visszaintegrálni már a természetbe, mert egy kézzel nevelt állat az embertől várja az ételt, így viszont nem tudna a vadonban boldogulni” – magyarázza.

Falkatagként tekintenek rá

Dani rendszeres testi kontaktusban van az állatokkal, legkülönlegesebb neveltjei a két fehér oroszlánkölyök, Timba és Vati. Videón nem egyszer látni, hogy játszik velük, az állatok pedig úgy viszonyulnak hozzá, mintha közéjük való lenne: ráugranak, húzzák, harapják a pólóját, nyalogatják a karját. Nem véletlenül merül fel a kérdés sokakban, vajon nem veszélyes-e a velük való érintkezés, meddig fenntartható ez a bensőséges kapcsolat. Dani azonban azt mondja, az oroszlánpár úgy tekint rá, mint a falkájuk, törzsük egy tagjára. „Amikor bemegyek hozzájuk, hozzám dörgölőznek, és úgy üdvözölnek, mint az apjukat, teljesen egyenértékűnek kezelnek. Én tanulok tőlük és nem fordítva. Akkor történnek a balesetek, amikor az ember nem olvassa a jeleket, próbál valamit rákényszeríteni az állatra, amit az nem akar. Nekünk kell a testbeszédükből tanulni, megérezni, mikor jelzik, hogy elég a simogatásból. Nem szabad egózni, vissza kell venni, mert itt nem lehet szórakozni. 

Dani szerint a nagymacskáknak hatalmas szívük van. „Mit lát az oroszlánról egy ember a természetfilmekben? Vadászik, öl. Pedig ezek az állatok nagyon tudnak szeretni, ragaszkodni akár hozzánk, emberekhez is, ha mi neveljük őket, és nagyon intelligensek. Mindig együtt tudtam érezni ezekkel az állatokkal. Van, aki hiába tanul zoológiát, biológiát, nem érzi az állatot. Bennem szerintem megvan az a tehetség, hogy ráérezzek, mi kell neki, hogyan érintsem meg, közeledjek hozzá” – árulja el titkát.

Dani egyébként megfogadta, ha félelmet érez, nem megy többé be közéjük. Azt mondja, az oroszlánok nagyon megbízható állatok, csak úgy, játékból nem villantják ki a karmukat, sőt tudják, hogy vele szemben ezt nem is szabad megtenniük. „Ha bemegyek az oroszlánhoz, örömében rám ugrik, de lecsúszik rólam, mert nincs kiengedve a karma. Tudja, hogy bántana, fájdalmat okozna azzal, ha megmászna, mint egy fát. De ugyanez igaz a kis pumára. Nyolc hónapos korától, miután már be tudja húzni a karmát, nem engedi ki, ha rám ugrik. Egy-két karcolás persze néha belefér, de az mindig véletlen.”

Bár az emberek egy kalap alá veszik ezeket a ragadozókat, Dani azt mondja, hatalmas a különbség a habitusukban, személyiségükben. Az oroszlán egy csettintésre is megijed, szinte egész nap alszik, néha esetleg játszik. A puma ennek az ellenkezője: hiperaktív, harap, ugrál, rág, fára mászik, semmitől nem fél, játékból is rád támad. A gepárd felnőtt koráig olyan szelíd és nyugodt tud lenni, mint egy kutya, és úgy dorombol, mint egy macska. A tigris az oroszlánhoz hasonló, talán kicsit aktívabb. A gepárd, a puma és a ködfoltos párduc a házi macskákhoz hasonlóan dorombolni is tud, a tigris pedig „töfög”, egy prüszkölésszerű hangot hallat, amikor örömében üdvözöl.

Már nincs érintetlen hely a Földön

A zanzibári állatmenhely nem az utolsó állomás Dani számára. Szeretne saját vadállatmenhelyet is, és másokkal közösen oroszlánokat visszatelepíteni a vadonba.

Nagy dilemma persze, hogy ezeknek az állatoknak valóban jó-e a vadonban, hiszen ma már a világ legnagyobb vadasparkja, a Serengeti sem egy nyugalmas, érintetlen hely az állatok számára.

„Azt látod, hogy tíz dzsip üldöz egy elefántot, hogy lefényképezhessék. Már nincs érintetlen hely a Földön, mert az ember mindent kizsákmányol. Nem véletlen az, hogy egy fogságban élő állat kétszer-háromszor tovább él, mint a vadon élő, hiszen nem stresszel, nem kell vadásznia, ha megsérül, itt van az állatorvos. Az nem a természet rendje, hogy ezeket az állatokat kilövik egy hülyeségért, vagy elveszik a természetes élőhelyét, hogy pálmaolajat készítsenek. Bennem még él a remény, hogy összefogással elkeríthetnénk ezeket az állatokat, és vigyázhatnánk rájuk, hiszen nem lehet mindenkit meggyőzni arról, hogy ne öljön a pénzért, hogy nincs értelme az orrszarvút levadászni a szarváért, mert az ugyanaz a keratin, mint amit a mi körmünk, hajunk is tartalmaz” – mondja Dani.

Szerinte a legfontosabb, amit tehetünk, hogy jobban odafigyelünk a környezetünkre és tájékozódunk. Például ha tudjuk, hogy az orangután az egyébként borzasztó és szükségtelen adalékanyag, a pálmaolaj termesztése miatt került a kihalás szélére, talán eszünkbe jut megnézni, mi van abban az élelmiszerben, amit leemelünk a polcról.