Joggal gondolhatnánk, hogy a történelem során még soha senkinek nem jutott eszébe, hogy egy élő macskából működő telefonkészüléket készítsen. Egyrészt – látszólag – sok értelme nem is nagyon van ennek, másrészt pedig etikusnak sem nevezhető. Azonban egyszer (vagy legalább egyszer) mégiscsak megtörtént: 1929-ben, az Egyesült Államok egyik legpatinásabb egyetemén, a Princetonon, vagyis egy tudományos kísérlet keretében, amelyet Ernest Glen Wever professzor és kutatási asszisztense, Charles William Bray végzett. A két tudós fogott egy öntudatlan, de élő macskát, és átalakították egy nagyjából működő telefonná: persze nem puszta szadizmusból, hanem azért, hogy így teszteljék, hogyan érzékeli a hangot a hallóideg.

Ehhez először elaltatták a macskát, majd felnyitották a koponyáját, hogy jobban hozzáférjenek a hallóideghez. Az idegre egy telefonkábelt erősítettek, a vezeték másik végét pedig egy telefonkagylóhoz csatlakoztatták. Bray a macska fülébe beszélt, Wever pedig a kagylón keresztül hallgatta, kb. 15 méterre, egy hangszigetelt szobában. Ebben az időben az volt az általános nézet, hogy az érzékelőideg válaszának frekvenciája összefügg az inger intenzitásával. A hallóideg esetében, ahogy egy hang egyre hangosabbá válik, a fül által fogadott hang frekvenciájának vagy hangmagasságának magasabbnak kell lennie. Amikor Bray egy bizonyos frekvenciájú hangot adott ki, Wever ugyanilyen frekvenciájú hangot hallott a kagylóból.

Ahogy Bray növelte a hang magasságát, úgy nőtt a Wever által hallott hang frekvenciája is. Ez a kísérlet bebizonyította, hogy a hallóidegben a válasz frekvenciája összefügg a hang frekvenciájával. Wever és Bray aztán még további kísérleteket végzett különböző körülmények között: amikor a drótot a hallóidegtől távol eső más szövetekre és idegekre helyezték, a telefonkagyló nem adott ki hangot. Az egyik kísérletben korlátozták a macska fejének vérkeringését, ami szintén megszüntette a vevőkészülék hangjának továbbítását. E kísérletek révén elért eredményeiknek köszönhetően Wevert és Brayt 1936-ban a rangos Kísérleti Pszichológiai Társaság is kitüntette.

Nem sokkal később Bray a Princeton Egyetem docense lett, majd az amerikai légierő humánerőforrás-kutatási osztályának igazgatója, a második világháború alatt Nemzetvédelmi Hivatalnak és a haditengerészetnek is dolgozott. Wever a Princeton pszichológiai tanszékének vezetőjeként folytatta, valamint fülgyógyászati kutatásokat végzett, az otoszklerózis (a fülben levő rendellenes csontnövekedés, ami súlyos halláskárosodáshoz vezet) kezelése terén ért el jelentős eredményeket. A világháború idején Brayhez hasonlóan ugyancsak besegített a haditengerészetnek; ő mutatott rá először arra az összefüggésre, hogy a zenei képzettséggel rendelkező katonák rendszerint sokkal jobb szonárkezelők, függetlenül attól, hogy milyen hangszeren játszanak. Bár különös kísérletüknek volt némi gyakorlati haszna is – hisz részben ez alapozta meg a nagyothallók és a siketek hallásjavítását szolgáló cochleáris implantátumok kifejlesztését –, Wever és Bray soha többé nem építettek macskatelefont, sem ahhoz hasonló eszközt. De talán jobb is így.