Egy diktatúrában nem kell direktben a rendszert kritizálni ahhoz, hogy a rendszer rád szálljon, elég egy romantikus vígjátékot készíteni. Az iráni Maryam Moghadam és Behtash Sanaeeha filmes alkotópáros legújabb munkáját, a My Favourite Cake-et (A kedvenc sütim) titokban, engedélyek nélkül forgatták Teherán utcáin, a filmjükre és rájuk azonban lecsaptak a hatóságok. A párost megakadályozták, hogy Berlinbe utazhassanak az új filmjük világpremierjére, de a filmet már nem tudták lefoglalni, így a világpremier ugyan a rendezőpáros nélkül zajlott, de nem maradt el.
A My Favourite Cake szerelmesei (forrás: Berlinale)
Lecsap az erkölcsrendőrség
Pedig a My Favourite Cake nem egy politikai kiáltvány, sőt még csak nem is súlyos dráma az elnyomásról. Egy idős asszony története ez, aki több évtizednyi özvegység és magány után úgy dönt, a kezébe veszi az irányítást, és hiába múlt el már hetven, bizony ismerkedni kezd.
Egy nő önálló kezdeményezése az ismerkedésre Iránban már önmagában egy politikai tett, ahogy az is, hogy fel mer vinni egy férfit a lakására.
A hatósági zaklatás oka azonban valószínűleg nem ez, hanem az lehet, hogy a film az erkölcsrendőrséget gúnyolja ki, méghozzá nagyon is okosan. Először akkor, amikor a főhősnő, Mahin a parkban sétálva látja, hogy a rendőrök épp próbálnak az autójukba betuszkolni egy fiatal lányt, mivel szerintük nem viselte szabályszerűen a hidzsábot, az idős asszony pedig a lány védelmére kelve kritizálja az ostoba és élhetetlen szabályokat. Másodszor pedig azért, mert amikor Mahin és új pasija, Faramarz a nő lakásán táncolnak, szóba kerül köztük az erkölcsrendőrség, ők pedig kiröhögik őket: „Mit fognak velünk tenni? Össze kell házasodnunk?” – mondják ittasan, teli torokból röhögve.
Más országban az ilyen jelenetek valószínűleg szót sem érdemelnének, de egy iráni filmben ez bizony bátor, rendszerkritikus tettnek számít még akkor is, ha maga a film sokkal intimebb annál, hogy Iránról vagy a diktatúrában élésről szóljon. A szeretetéhségünkről szól, márpedig ez egy teljesen univerzális téma.
Lili Farhadpour és Esmaeel Mehrabi a My Favourite Cake-ben (forrás: Berlinale)
Két magányos szív
Mahin (Lili Farhadpour, az irániak válasza Molnár Piroskára) egyedül él tágas teheráni otthonában már bő negyed évszázada. A távol élő lányával olykor telefonon beszél, a napjait nagyrészt a kertészkedés, bevásárlás, főzés háromszög teszi ki. Mivel a barátnői messze laknak tőle, csak havonta gyűlnek össze: olyankor sokat esznek, nevetnek és jellemzően az egészségi állapotukról beszélgetnek. Alvási gondokkal küzd, jellemzően csak reggel alszik el és dél körül ébred. Aztán egy ponton elege lesz a monotonitásból: nem akarja magányosan tölteni az utolsó éveit, ezért ismerkedni kezd. Az online randizás nem az ő világa, egy Iránhoz hasonló országban pedig a személyes ismerkedés egyáltalán nem könnyű, pláne az ő korában.
Egy étteremben egészen véletlenül hallja meg, hogy a szintén ott ebédelő taxisofőr, Faramarz (Esmaeel Mehrabi szemében van valami elemi jóság, ami miatt csak kedvelni lehet) egyedülálló. Utánamegy, és elintézi, hogy ő vigye haza, útközben pedig nem kertel, és elmondja, hogy randizni szeretne vele. Az ő korukban mire is várjanak: ha a férfi már amúgy is ott van a háznál, akkor miért ne menne be, ha már ilyen kedvesen hívják? De előbb még kicsit arrébb parkol le a kocsijával, nehogy a kíváncsi szomszédok gyanút fogjanak, és valaki kihívja rájuk az erkölcsrendőrséget.
Lili Farhadpour, az iráni Molnár Piroska (Forrás: Berlinale)
A boldogság útjában
Onnantól kezdve, hogy Faramarz beteszi a lábát Mahin otthonába, a film első ránézésre furcsa rokonságot kezd mutatni Richard Linklater romantikus klasszikusával, a Mielőtt felkel a nappal. Ahogy ott, így itt is azt érezzük, mintha az ismerkedésük és szerelembe esésük történéseit valós időben nézhetnénk végig, mivel mindkét film mindössze néhány óra történéseit sűríti. Persze amíg Julie Delpy és Ethan Hawke Bécs gyönyörű városában andalogtak, addig Mahin és Faramarz csak a nő lakásának szobáit járják be, és egyszer sem merészkednek távolabbra a kertnél. Ez nem is baj, mert a lényeg nem a háttér, hanem a két ember.
Mahin és Faramarz eleinte zavarban vannak egymás társaságában, de ahogy telik az idő, egyre jobban feloldódnak. Nem félnek őszintén mesélni egymásnak arról, mennyire nehezen viselik a magányt.
Olyan gyorsan egymásra hangolódnak, hogy azt öröm nézni, és az alkohol fogyasztásával párhuzamosan kezdenek egyre inkább kamaszként viselkedni vihogásokkal, hülyéskedésekkel. Úgy incselkednek egymással, hogy az nem mindennapi két hetven fölötti színész előadásában.
A jelenetek nemcsak romantikusak és aranyosak, hanem viccesek is: a közös szelfijük fotózásakor vagy a közös zuhanyzásukkor a Berlinale Palast teljes 1800 fős közönsége egyhangúan nevetett, pedig nagyrészt szőrösszívű újságírókból állt.
Mahin a barátnői társaságában (Forrás: Berlinale)
A My Favourite Cake pont olyan édes film, mint a címe, azonban egy gond azért akad vele: a befejezése. Mintha a film végén a Maryam Moghadam és Behtash Sanaeeha páros megijedt volna a saját árnyékától, és nem merte hagyni, hogy a film happy endbe torkolljon. Ami csak azért furcsa, mert korábban egyértelműen úgy építették fel, hogy ez legyen az irány. A filmvégi drámai fordulat túl későn jön, és túlzottan érződik, hogy a rendezők azt akarják üzenni vele, hogy egy olyan országban, mint Irán, a boldogság maximum pillanatokra adatik meg az embernek. Sőt, ha megadatik, utána megfizetünk érte, méghozzá kamatostól. Értem, mit akarnak mondani vele, de ennél a filmnél az lett volna a bátrabb út, ha hagyják a hőseiket boldogan élni. Kiérdemelték.
A My Favourite Cake című iráni filmet a 74. Berlinale Filmfesztivál versenyprogramjában láttam. Magyar forgalmazásáról egyelőre nincs információnk.
