A Petőfi-centenárium, vagyis a nagy magyar nemzeti költő születésének százéves évfordulója alkalmából gyakorlatilag az egész ország egy gigantikus Petőfi múzeummá és/vagy Petőfi cirkusszá alakult, és úgy is maradt 1922. július 31-étől egészen 1923. július 31-éig (itt a rend kedvéért egy zárójelben írjuk le, hogy a költő 1823. január 1-én született és 1849. július 31-én tűnt el a segesvári csatában).
A nagy múltú Petőfi Társaság által kezdeményezett, illetve szervezett esemény- és ünnepségsorozat célja – a megemlékezés és a kultuszápolás mellett – részben valami olyasmi is volt, hogy Petőfi alakját és munkásságát végre-valahára becsatornázza a nemzetközi irodalmi élet vérkeringésébe (mely próbálkozás addig csak felemás eredményekkel járt), és a költő elfoglalhassa méltó helyét az európai nemzeti romantika jelesei – Chateaubriand, Goethe, Byron stb. – között, így egyrészt készültek finn, horvát, olasz és szlovák Petőfi-fordítások is, másrészt pedig csúcsra pörgött az országimázs-javítást is szolgáló ún. Petőfi-diplomácia is, melynek keretében magyar politikusok, művészek és értelmiségiek vettek részt különféle fényes fogadásokon Nyugat-Európa nagyvárosaiban.
Pekár Gyula író, a Petőfi Társaság akkori elnöke így számolt be a Sorbonne-on tartott rendezvényről: „A híres Appel rektor ott fogadott bennünket az amfiteátrum mögötti fogadócsarnokban, ott volt már akkor tout Paris, az egész politikai és irodalmi világ, miniszterek, képviselők, írók, színészek s szép számmal a külföldi követségek képviselői is” De voltak hasonló ünnepségek Londonban, Berlinben és Rómában is, amelyeken szintén felvonult a helyi politikai és művészeti élet több képviselője is.
Persze a legfontosabb események azért Magyarországon és a magyarlakta területeken zajlottak. Ahogy Cséve Anna, a Petőfi Irodalmi Múzeum tudományos titkára írta a Magyar Napló cikkében: Petőfi emlékezetét a nemzetgyűlés törvénybe foglalta, Klebersberg Kunó közoktatási miniszter rendeletet adott ki, hogy a Petőfi-centenáriumról emlékezzen meg minden iskola. A Nemzeti Múzeum és az Ernst Múzeum Petőfi-kiállítást rendezett, a költő verseinek olcsó és mindenki számára hozzáférhető, ám mutatós borítóba csomagolt kiadását a főváros finanszírozta, továbbá megjelent egy másik kiadás is, amelyet Voinovich Géza rendezett sajtó alá. Budapest törvényhatósága határozatban rögzítette, hogy a költő budapesti lakhelyeit emléktáblával kell megjelölni, különféle Petőfi-bélyegeket bocsátottak ki, december 31-én pedig a napilapok és a folyóiratok ünnepi formában, afféle Petőfi-különszámként jelentek meg.
A Petőfi Társaság is kiadott egy Petőfi-könyvet Ferenczi Zoltán és Császár Elemér szerkesztésében, Négyessy László Petőfi-előadássorozatot tartott a bölcsészkaron, Riedl Frigyes korábbi előadásait kötetbe foglalták. További nagy ünnepségsorozatok zajlottak a Felvidéken, Pozsonyban, Komáromban, Kassán és Rozsnyón, akárcsak Erdélyben; a segesvári csatatéren 1922. július 31-én tízezer ember emlékezett meg a költő haláláról, szilveszterkor pedig minden erdélyi magyar ház és lakás ablakában gyertya égett.
Az emlékév egyik legizgalmasabb és legnagyobb szabású vállalkozása a nem túl fantáziadúsan csak Petőfi címre keresztelt kurzusfilm volt; az első a sorban (az egyébként nem túl hosszú sorban), amely a költő életét próbálta vászonra vinni, több-kevesebb sikerrel.
Hogy maga a végeredmény pontosan milyen is lehetett, azt legfeljebb a korabeli ajánlók és kritikák alapján lehet rekonstruálni, tudniillik a mű – hasonlóan a korszak számos más némafilmjéhez – rég elveszett, és az utolsó ember, aki még moziban láthatta gyerekként, valószínűleg húsz évvel ezelőtt hunyt el aggkori végelgyengülésben.
Szerencsére a Petőfiről – lévén az év magyar moziszenzációjának volt szánva – elég sokat írtak akkoriban.
Uray Tivadar Petőfi Sándor szerepében
Az Olympia filmgyár által készített, részben magánadományokból finanszírozott, erős politikai hátszéllel megtámogatott filmet a szorgos és rutinos iparos hírében álló Deésy Alfréd rendezte, a forgatókönyvet pedig Sas Ede és a magyar színházművészet egyik atyamestere, a korábban kifejezetten moziellenes nézeteket hangoztató Hevesi Sándor jegyezték. Az életrajzi filmeknek ugyebár alapvetően két fajtája van: az egyik a főhős életének egy rövidebb, ám sors- vagy akár történelemfordító eseményekben bővelkedő időszakára koncentrál, a másik meg a teljes életutat kívánja bemutatni a bölcsőtől a sírig.
A Petőfi-film alkotói az utóbbi megoldást választották, azaz egy totális Petőfi-élményt próbáltak átadni a nézőknek. Ahogy az igen lelkes Hevesi Sándor nyilatkozta a Színházi Életnek:
Úgyszólván Petőfi egész élete lepereg a vásznon, de nem laza jelenetekben, hanem erős kapcsolásban, négy felvonásban, négy asszony köré csoportosítva Az első az édesanya (akit Petőfi annyira imádott és oly csodaszépen énekelt meg), a második Csapó Etelka (a költő ábrándja), a harmadik Szendrey Júlia (a költő szerelme), a negyedik Hungária (a költő ideálja), amelyért vérét és életét áldozza.
Az alkotóknak ráadásul még valami olyasféle – meglehetősen szokatlan, ám ambiciózus – törekvésük is volt, hogy Petőfi életének nevezetes eseményei mellett, illetve azokkal párhuzamosan a költészetét is bemutassák vizuális formában:
„Nekünk nem csak Petőfi életregényét kellett mennél tömörebben, plasztikusabban a világot jelentő vászonra vinnünk, de be kellett mutatnunk Petőfi költészetét is, ezt a dúsgazdag kincsesházat, amely drágaságaival nemcsak nemzetét, de az egész világot elkápráztatja. Munkánknak ez volt a nehezebb, de szebbik része is, éppen az anyag példátlan bősége folytán, mert hiszen ki kellett válogatnunk Petőfi remekeiből azokat, amelyek nemcsak írói arcképére jellemzők, de életének egy-egy nevezetes eseményével függenek össze, életének e nevezetes eseményeiből születtek. Szerencsénkre Petőfi élete és költészete annyira egybeforrott, hogy az páratlan a világirodalomban, úgy, hogy amikor Petőfi egy-egy költeményét a filmen illusztráljuk, ugyanakkor a költő életének egy-egy érdekfeszítő mozzanatát is feltüntetjük.”
Állítólag még egy olyan jelenet is szerepelt benne, amelyben Petőfi beleálmodja magát János vitéz szerepébe, Csapó Etelka pedig mint Iluska tűnik fel előtte, a Szeptember végén és az Egy gondolat bánt engemet című versek meg víziószerű képekben jelentek meg – bármit is jelentsen ez. Magát a történetet egy előjáték vezette fel: Arany János értesül szeretett barátja, Petőfi haláláról, majd búskomor arccal és remegő bajusszal belebámul a messzeségbe (vagy legalábbis mi valami ilyesmire tippelünk), és képzeletében felidézi a költő alakját és életét.
A címszerepet az akkor a húszas évei második felében járó későbbi színészlegenda, a szívtipró külsejű Uray Tivadar alakította (aki egyébként a 30-es években Semmelweist is eljátszotta), Szendrey Júliát pedig az ugyancsak igen hamvas és szép Bajor Gizi.
Ha hihetünk a leírásoknak, a Petőfi alighanem a korszak leglátványosabb magyar mozija lehetett: rengeteg szereplőt és statisztát mozgatott, hűen mutatta be a régi Pestet, a Pilvax kávéházat vagy az echós szekéren faluról falura vándorló komédiásokat, és az igazán grandiózus jeleneteket sem spórolták ki belőle, azaz – állítólag – teljes pompájában sikerült ábrázolnia a Petőfi szüleinek házát elragadó árvizet, a Nemzeti Múzeum előtt tömörülő sokaság előtt elszavalt Nemzeti dalt (ami egyébként így ebben a formában a valóságban nem történt meg) és a végzetes segesvári ütközetet.
Bajor Gizi mint Szendrey Júlia és Uray Tivadar mint Petőfi Sándor
A rendezőnek még arra is volt gondja, hogy az egyes felvételek lehetőleg az eredeti helyszíneken történjenek, például Aszódon, ahova Petőfi gimnáziumba járt, vagy az Alföld különböző részein, ahol megfordult. Deésy Arany Lászlónét, Arany János fiának özvegyét is felkereste, akitől állítása szerint igen sok intim és érdekes részlet tudott meg, a forgatáshoz pedig felhasználhatta az özvegy birtokában levő eredeti Petőfi-relikviákat is.
A film létrejöttében komoly szerepet vállalt még Guttmann Manó, az Olympia filmgyár igazgatója is. Az anekdota szerint egyik este, egy baráti beszélgetés során felvetődött a Magyar Filmklubban, hogy miként is lehetne feltámasztani a halott magyar filmgyártást. Akkor az egyik úriember, Polnay Jenő (vélhetően ez a Polnay Jenő) 25 ezer koronás pályadíjat ajánlott fel annak, aki ezt a sürgető problémát valamiképpen orvosolni tudja. A beszélgetésnél jelen volt Guttmann is, aki állítólag így kiáltott fel: „a magyar film reneszánszát semmi sem teremtheti meg jobban, mint egy nagyszabású és tárgyánál fogva is kitűnő magyar film, amely beigazolja, hogy filmgyártásunk életképes és tud monumentálisat is alkotni. Áldozatkészség és bizalom kell uraim . . . ez a titok nyitja ! A magyar nemzet páratlan fénnyel akarja megünnepelni Petőfi születésének századik évfordulóját. Ebből az ünneplésből a filmnek sem szabad hiányoznia. Meg kell csinálni a Petőfi-filmet.”
Guttmann a későbbiekben is úgy nyilatkozott a műről, mint valami harci lázban égő hadvezér:
Petőfi filmjének, mint egy hódító hadjáratnak kell végigvonulnia az egész világon, a költészet ragyogó fegyvereivel kell harcolnia a magyarságért. Ebből következik, hogy ezt a művet a legnagyobb áldozatkézséggel kell megalkotnunk!
Hogy a közönség hogyan fogadta a Petőfit, arról nehéz reális képet kapni: abban biztosak lehetünk, hogy sokan megnézték, hisz egyrészt ilyen nagyszabású film nem nagyon készült még itthon, másrészt az emlékév hazafias mámora nyilván akkor is elvitte volna a hátán a produkciót, ha az történetesen pocsék. A lapokban megjelent lelkendező, ám kissé reklámszövegszerű kritikák (vagy inkább ajánlók) is erről tanúskodnak: „Fénylő szépségeivel, csodálatos és megkapó fölvételeivel a Petőfi-filmnek meleg és bensőséges sikere volt a szombati bemutatón, három előkelő mozgóképszínházunkban (…) Más és meghittebb siker volt ez, mint ami a külföldi szenzációkat szokta rendesen kísérni, a hazai tájak, a rónák friss szénaillata, kedves és szellős magyar városok, nagy idők nagy alakjai elevenen mozognak a vásznon és elővarázsolják azt a meleg és intim hangulatot, amely egyszerre találja meg az utat a néző szeméhez és a szívéhez.”
Uray Tivadar Petőfiként
De egyes nézői reakciók is olyan hatást keltettek, mintha a filmgyár marketingosztályán vagy valami titkos propagandaminisztériumban álmodták volna meg ezeket:
- „Harminc évvel fiatalabb lettem, hogy a filmet láttam!” — Berkó István alezredes.
- „A Petőfi-film a magyar filmek remeke!” — Koczó Istvánbelügyi államtitkár.
Azért akadtak más vélemények is, például ez az igen szórakoztató olvasói levél, amely 1923-ban jelent meg az erősen kommunista érzelmű Uj Előre nevű lapban:
„Két limonádé szerelem, megfutás öt kozák elől a segesvári kukoricásban, teszik ki Petőfi életét és dicsőséges halálát kurzusék [a Horthy-korszak] szerint. A szereplők játéka, a rendezés és a korhűség méltán egészítik ki a témát. Többek között Bajor Gizi Szendrei Júliát legújabb párisi divatú rövidre nyírott hajjal játsza, sőt a naplójelenetben új divatú kosztümöt visel. Hogy Szendrei uram és a többi szereplő maszkja egy statisztát megszégyenítő módon rossz, az talán azért van, mert a címszereplő Uray Tivadar maga sem tud bajuszt ragasztani. A történeti hűségről csak annyit, hogy a debreceni nagytemplom valószínűleg egy képes levelezőlapról van lefotografálva, a segesvári ütközetet pedig Bem honvédserege helyett ötven bőgatyás parasztfölkelő “vívja”. Tudniillik a jelmez pénzbe kerül.”
A Petőfi aztán viszonylag hamar feledésbe merült: részben nyilván azért, mert maga a némafilm mint formátum is idejétmúlttá vált, részben meg alighanem azért, mert annyira egy adott korszak speciális Petőfi-képét (vagy nemzetképét) tükrözte, hogy azzal a későbbiekben nehéz volt bármit is kezdeni. De tényleg csak találgatunk: még az is lehet, ha nem veszett volna el örökre, ma már a magyar filmművészet egyik korai klasszikusaként tartanánk számon.