„Egy sorozatgyilkosért rajongani perverzió, és az ember a perverzióit nem teszi a kirakatba”

TóCsa | 2024. Április 19.
A Vörös szobák sorozatgyilkosos film, amiben nem látsz gyilkosságokat. Nem rendőrök, nem áldozatok és nem a sorozatgyilkos a főszereplő. Kelly-Anne és Clementine csak két nő, akik rajonganak egy sorozatgyilkosért. A rajongásuk összeköti őket. Az év egyik legfelkavaróbb filmjének rendezőjével és főszereplőjével, Pascal Planteval és Juliette Gariépyvel beszélgettem.

Jól tudom, hogy a Vörös szobák kiindulópontja az volt, hogy a pandémia idején elkezdtél nagyon sok true crime dokumentumfilmet nézni?

Pascal Plante: Előtte is láttam néhányat, de 2021-ben tényleg egymás után daráltam őket. Akkoriban mindenki otthon volt és a tévét nézte, egy-egy ilyen dokumentumfilm hetekig lázban tudta tartani az embereket. Ma már kissé furcsa belegondolni, milyen hisztéria alakult ki például a Tigrisvilág körül. Jöttek a bejelentések, hogy ilyen-olyan filmadaptációk készülnek majd belőle, ma pedig már senkit nem érdekel. Mintha már tíz éve lett volna. Rengeteg sorozatgyilkosos true crime doksi került műsorra akkoriban, én pedig azt hiszem az összeset megnéztem. De a trendek változnak, ma például a csalókról szóló doksik és a szektás témák számítanak menőnek.

A sorozatgyilkos-történeteket bemutató true crime doksik középpontjában általában a gyilkosok állnak. Ők jellemzően nárcisztikus figurák, akik élvezik azt a fajta extra figyelmet, amit ezáltal kapnak. A legtöbb filmes megpróbálja úgy elkészíteni a filmjét, hogy közben ne magasztalja fel őket, ugyanakkor a legtöbb esetben valahogy mégis ez lesz a végeredmény. Ők lesznek a sztárjai ezeknek a történeteknek. A bizarr tetteik vonzzák a nézők figyelmét, a filmek pedig előszeretettel elégítik ki az ezzel kapcsolatos kíváncsiságot. Nincs feloldozás, nincs felemelő végkifejlet, csak elmerülünk velük a bűntetteik mocskos részleteiben.

A felmérések azt mutatják, hogy a true crime doksik a nők körében népszerűbbek. Mit gondoltok, miért?

Juliette Gariépy: Van valami rejtélyes oka, amiért egyes nők piedesztálra emelik a férfiak dühét és az általuk elkövetett erőszakot. Azáltal, hogy egyre többet tudnak meg a borzalmas gyilkosságokat elkövető emberekről, úgy érzik, hogy egy kicsit közelebb kerülnek ahhoz a fajta hatalomhoz, amivel ők maguk nem rendelkeznek. A nők haragját és agresszióját sosem szokták pozitív fényben feltüntetni, ellentétben a férfiakéval. Egy erőszakos, agresszív férfi a társadalom egy részének szemében hatalmasnak és befolyásosnak tűnhet, míg a hasonló tulajdonságokkal bíró nőkre szinte mindig azt mondják, hogy túl sok. Ezért is lehet, hogy sok nő szereti a hatalommal bíró férfiak közelségét, és ezért szeretik megismerni közelebbről a sorozatgyilkosokat is.

Laurie Babin, Pascal Plante és Juliette Gariépy a Karlovy Vary Filmfesztiválon (Fotó: Profimedia)

Pascal Plante: Nem lehet azt mondani, hogy csak a nők egyetlen típusa érdeklődik komolyabban a sorozatgyilkosok iránt. Ezt a filmben is ki akartam fejezni azzal, hogy a két női főszereplőm teljesen különböző karakter, szinte semmiben nem hasonlítanak egymásra a közös érdeklődési kört leszámítva. A Vörös szobák nem akarja elítélni az ilyen érdeklődésű nőket, inkább megérteni próbáljuk őket. Senkit sem tartok őrültnek, aki kiemelten érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt.

Miből gondoltad, hogy a filmed elbír nemcsak egy, hanem két sorozatgyilkos groupie főhőst?

Pascal Plante: Alaposan körbe akartam járni a jelenséget, és ez nem ment volna egyetlen főszereplőn keresztül. Ha dokumentumfilmet készítettem volna a témáról, lehet, hogy nem két, hanem tizenkét nőről szólt volna, de egy fikciós nagyjátékfilmben ennyire nem aprózhattam fel a dolgot. Viszont túl nagy súlyt helyeztem volna egyetlen karakterre, ha neki kellett volna képviselnie a Vörös szobákban az összes sorozatgyilkos groupie-t. Ráadásul Kelly-Anne karaktere ugyan valós kutatásokon és valódi embereken alapul, de egy idő után rengeteg fikciós elemet vittem bele, már-már fantasy karaktert csinálva belőle. Kellett Kelly-Anne mellé valaki, aki hitelesebben képviseli a valóságot, és végül ez lett Clementine. Az egymással ellentétes párosuk különleges dinamikát hozott a filmbe. A kölcsönhatásuknak köszönhetően mindkét karakterről sokkal többet tudhatunk meg, mintha csak egyenként mutattam volna be őket.

A filmre való felkészülés során beszélgettetek valódi sorozatgyilkos groupiekkal?

Juliette Gariépy: Ez nem lett volna egyszerű, mert a sorozatgyilkosok legtöbb rajongója nem szokott dicsekedni azzal, hogy kiért vagy kikért rajong. Ez nem olyasvalami, amit az emberek a kirakatba tesznek. Inkább azok szokták felvállalni a nyilvánosságot, akiknek az a hobbijuk, hogy a sorozatgyilkosok ügyében nyomoznak az interneten. De nekik nem annyira a gyilkos személye a fontos, inkább a nyomozás meg a rejtély izgalma.

Pascal Plante: A sorozatgyilkosokért rajongók ezt inkább a saját mocskos kis titkukként kezelik.

Olyan ez, mint valami bizarr szexuális érdeklődés: úgy érzik, nem tartozik senki másra. Tudják magukról, hogy amit csinálnak, az bizonyos szempontból perverzió, és az ember a perverzióit nem teszi a kirakatba.

Nagyon ritka az olyan ember, mint a filmben látható Clementine, aki semmi rosszat nem lát abban, hogy egy sorozatgyilkosért rajong, sőt ezt hangoztatja is. Bár tegyük hozzá, hogy ő amiatt rajong érte, mert ártatlannak gondolja: egy olyan férfinak, aki nem lenne képes megtenni mindazt, amivel vádolják, és akit meghurcol a társadalom. Tegyük azért hozzá: ez is tipikus hozzáállás. Azok a nők, akik szerelemesek lesznek egy rács mögött ülő sorozatgyilkosba, egyúttal összeesküvés-elmélet hívővé is válnak, akik naphosszat YouTube-videókon elemzik az árnyékok állását a háttérben csak azért, hogy igazolják a saját téveszméjüket. Személyesen nem beszélgettem ilyen emberekkel, viszont rengeteget olvastam róluk. Több olyan blogot is találtam a neten, ahol kicsit el tudtam merülni a világukban. Clementine karakteréhez ezek az olvasmányok rengeteget hozzátettek.

Laurie Babin és Juliette Gariépy (Forrás: ADS Service)

Juliette, a karaktered, Kelly-Anne forgatókönyv formájában elég furcsa lehetett, lévén nagyon kevés szöveged van a filmben. Nehéz dolgod volt emiatt megteremteni őt?

Juliette Gariépy: Kelly-Anne egy olyan ember, aki inkább a cselekedetei, és nem a szavai által fejezi ki magát. Szinte semmit nem tudunk meg a múltjáról vagy a hátteréről, csupán annyit látunk, hogy most mit tesz éppen. A forgatókönyv elolvasása után teli voltam kérdésekkel, de felfogtam, hogy Pascal rám bízta a karakter felépítését, és nem akarta a számba rágni, hogy miért lett ilyen. Egy szép, napsütéses napon olvastam először a szkriptet, és rögtön hatást gyakorolt rám: kis túlzással még a nap is elsötétült tőle. Világos volt, hogy itt sokszor inkább a testnyelvemmel és a mimikámmal kell majd játszanom, nem nagyon támaszkodhatok a dialógusokra. Kelly-Anne karaktere komoly hatást gyakorolt rám, nyomot hagyott bennem. A forgatás előtt én is nagy true crime fogyasztó voltam – bár doksifilmek helyett főleg podcast formájában tettem – , viszont Kelly-Anne eljátszása után teljesen felhagytam ezzel. Kicsit megijesztett, milyen irányba vihet, ha túlzottan sokat foglalkozom ilyen témákkal. Hiszem, hogy hosszú távon biztosan negatív hatással van rád, ha egyfolytában erőszakkal foglalkozó tartalmakat fogyasztasz. Ráadásul az ingerküszöböd egyre csak nő, egyre erőszakosabb sztorik kellenek a figyelmed fenntartásához. Egy szimpla gyilkosság már kevés lesz.

Pascal Plante: Emlékszem, sokáig azt sem akartad elhinni, hogy neked akarom adni a szerepet.

Juliette Gariépy: Korábban nagyrészt szuperlelkes és energikus, szószátyár, szórakozott vagy épp csábító karaktereket játszottam, és egyszerűen nem értettem, miért látod bennem ezt a figurát. Eleinte nem láttam magam benne. Kelly-Anne nem akar megfelelni senkinek, egyszerűen csak teszi a dolgát, ami, ha tetszik neked, oké, ha nem tetszik, Kelly-Anne-t az sem érdekli. Nincs szüksége barátokra, nincs szüksége családra és nincs szüksége arra sem, hogy mások szeressék. Talán az egyetlen visszacsatolás, amire szüksége van, hogy modellként szépnek lássák őt, és az emberek szeressék a fotóit. Kelly-Anne inkább létezik az online térben, mint a valóságban: az online élete sokkal színesebb, mint a valódi. Van benne egy olyasféle maszkulin energia, amit nagyon ritkán láthatsz egy nőben, a megjelenése mégis nagyon nőies.

Pascal Plante: Olyan figurák jelentették az előképet Kelly-Anne-hez, mint Travis Bickle a Taxisofőrből, és ugyan hasonló karaktereket már sok filmben láthattunk, ezek szinte kivétel nélkül mindig férfiak voltak.

A creepy, magányos figurák a filmekben szinte mindig férfiak.

Juliette Gariépy: Úgy érzem, hogy új trend vette kezdetét a filmekben, és végre nőket is láthatunk hasonlóan antiszociális szerepekben. Szerintem hasonló karakter volt Mia Goth a Pearlben és Emma Stone a Szegény párákban is.

Juliette Gariépy (Fotó: Profimedia)

Összesen két jelenetben láthatjuk Kelly-Annet mosolyogni. Az egyikben megnyer egy online aukciót, a másikban pedig egy fallabda meccset Clementinenel szemben. Mit árul el ez róla?

Juliette Gariépy: Ezekben a jelenetekben Kelly-Anne játszik. Az aukció előtt nyer egy pókerjátszmát, majd nyer egy squash-meccset. Szerintem azt mondja el róla, hogy versengő típus, aki szeret játszani, és örömmel tölti el, ha nyerni tud egy játékban.

Pascal Plante: Kelly-Anne kontrollmániás, az élete minden területét maximális kontroll alatt tartja, és a játék az egyetlen terület az életében, ahol nem ő irányít mindent, és ez megkönnyebbülést jelent számára. A pókerjátszmában gyakorlatilag a teljes életét teszi fel egy lapra, ami valahol nagyon beteg dolog, ő mégis ettől érzi azt, hogy él. Ez a lány a filmben alig mutat némi életkedvet, gyakorlatilag alvajáró állapotban éli az életét, és úgy tűnik csak akkor kel életre, amikor versenyhelyzetbe kerül. Egyébként ezek a mosolyok nem szerepeltek a forgatókönyvben, Juliette játéka adta hozzá őket.

Juliette Gariépy: Mindkét mosolygás csak egy pillanatig tart, mert Kelly-Anne nem engedi meg magának, hogy tartósan örüljön bárminek. Elnyomja magában az érzelmeket. Olyan, mint egy junkie, aki csak az új adagja belövése pillanatában érzi jól magát, majd rögtön ácsingózik a következő adag után.

A Vörös szobákat nézve azt érzed, hogy egy rendkívül erőszakos, durva filmet láttál, miközben valódi erőszakot vagy véres jelenetet egyáltalán nem mutat a kamera. Mit gondoltok, miért érzi mégis erőszakosnak a filmet a néző? Elég hozzá az, hogy az egyik jelenetben hallhatjuk a gyilkosságok hangját?

Pascal Plante: Attól, hogy egy film nem mutatja az erőszakot, a témái még hathatnak rád úgy, hogy elborzasztanak. Filmesként nem annyira szeretem a direktben mutatott erőszakot, és hiszek abban, hogy sokkal hatásosabb tud lenni egy olyan kép, ami a néző képzeletében születik meg, mint egy olyan, amit megmutatsz neki. A film azért hat erőszakosnak, mert erőszakos faj vagyunk. Az emberek vérszomjas teremtmények, ezért szeretjük a horrorokat, a thrillereket vagy a véres játékokat. Ha egy film műfaji besorolása thriller, szinte elvárod, hogy valami véreset, felkavarót és retteneteset láss.

A Vörös szobákban játszunk ezzel az elvárással. Szóban egészen felkavaró témákról van szó, de nem mutatunk ezekből semmit. Rengeteget beszélnek a gyilkosságot mutató felkavaró videókról, de nem láthatjuk őket, csupán a hangját hallhatjuk ezeknek.

Szerintem rólunk mond el sokat, hogy egy ilyen filmtől automatikusan azt várjuk, hogy véres legyen. Úgy döntöttem, hogy a videókat nem mutatom meg, viszont közelről mutatom azoknak az arcát, akik nézik őket. Szerintem ez a nézőpont sokkal érdekesebb, és átadja, mit éreznek azok, akik megnézik őket.

Clementineben például egy világ omlik össze a látottak miatt, és szerintem ezt látni ilyen közelről igazán felkavaró.

Hogyan vettétek fel a gyilkosságokat rögzítő videók hangját?

Pascal Plante: Elismerem, az ott hallottak valóban szörnyűek. Nagyon féltem attól, amikor a fiatal színésznőkkel elmentünk a stúdióba felvenni a hangsávot, nem tudtam, hogyan instruáljam őket. Húztam-halasztottam a dolgot, de a hangmérnök rám szólt, hogy már nem halogathatjuk tovább. Felvenni végül sokkal könnyebb volt, mint reméltem. Igazából a színésznőkkel olyan volt az egész, mint egy nagy játék: poénra vettük a dolgot és jól szórakoztunk, miközben ők torkuk szakadtából sikoltoztak.

Amikor Kelly-Anne nincs Clementine társaságában, többnyire egyedül láthatjuk őt a felhőkarcolóban található rideg lakásában, miközben a monitort nézi. Nehéz volt ezeket a magányos pillanatokat izgalmassá tenni?

Juliette Gariépy: Bizonyos szempontból a Laurie Babinnal (Clementine alakítója – a szerző) felvett jeleneteim nehezebbek voltak, mert ezekben Kelly-Anne imitálja az életet. Próbál normálisnak tűnni és normálisan viselkedni, miközben nem igazán tudja, hogy az milyen. Amikor Clementine társaságában van, mindig azon izgul, hogy nem esik-e le az álcája. Kelly-Anne nem mutat érzelmeket, nem ad magából sokat, és azért voltak nehezek ezek a jelenetek, mert ugyan alig láthatóan, azért mégis ad magából valamit. Azért ő is ember.

Pascal Plante: Szokás azt mondani, hogy a színészi játék valójában reagálás, de Juliette keze meg volt kötve, hiszen nem nagyon reagálhatott. Pont az volt a játékának a lényege, hogy nem reagál, vagy nem úgy reagál, ahogy egy adott helyzetben az elvárható volna.

Juliette Gariépy: Emiatt a filmben látható beszélgetések meglehetősen furcsák és távolságtartók. Fogalmuk sincs, hogyan kommunikáljanak egymással, és láttam, hogy ez időnként zavart kacajt okozott a nézőtéren a film vetítésein. Ugyanakkor, ha Clementine nem lenne, még ennyi sem derülne ki a karakteremről, ezért a közös jeleneteikre mindenképp szükség volt. Kelly-Anne egyedül lakik a toronyszobájában, ahol az egyetlen társasága a cselédje, aki az ő esetében egy mesterséges intelligencia. Pont attól lesznek izgalmasak a magányos jelenetei, mert láthatjuk, hogy milyen a valódi önmaga, amikor nem próbálja más kedvéért megjátszani magát. Egy vadonatúj épületben forgattuk ezeket a jeleneteket, amibe még nem költöztek be, és a legtöbb jelenetem éjszakai volt. Hidd el, nagyon furcsa érzés volt egy üres toronyházban éjszaka forgatni, már-már félelmetes.

Maxwell McCabe-Lokos, a Vörös szobák c. filmben (Forrás: ADS Service)

Pascal Plante: A helynek hihetetlenül rideg hangulata volt, egyszerűen nem értette az ember, hogy ki akarna beköltözni ide, miközben látszott, hogy alapvetően dúsgazdag lakóknak szánják az ottani lakásokat. Semmi személyesség, semmi melegség nem volt ott.

Juliette Gariépy: A házbeli lift olyan gyors volt, hogy mindannyian megszédültünk, amikor célba ért.

Pascal Plante: Ugyanakkor ez a csupa üveg és csupa acél épület tökéletes hátteret biztosított nekünk. A monitor előtt töltött jeleneteket nem volt egyszerű felvenni. Amit látsz, az vizuálisan nem túl izgalmas, ráadásul egy sík képet mutatsz, és ezen belül kimondottan nehéz a kamera segítségével vezetni a szemet, hiszen mutatni kell, hogy mi érdekes, mire érdemes a nézőnek figyelnie. Ráadásul a Kelly-Anne által használt weboldalakat mind meg kellett alkotni, ki kellett találni a designt hozzájuk és minden lépést előre beprogramozni: olyan volt, mintha egy animációs film jeleneteit vettük volna fel.

A filmben és Kelly-Anne életében fontos szerepet játszik Alfred Tennyson XIX. századi költeménye – ami egy XIII. századi történetet mond el – , a Shalott kisasszonya, még a film zenéje is felidézi a vers hangulatát. Mesélnétek arról, hogy ezt miért találtátok fontosnak?

Pascal Plante: Izgalmasnak találtam, hogy két korszakot ütköztessek egymással. Látjuk a modern világ képeit, amit középkori zene fest alá. Szerintem egy karakter csak izgalmasabb lesz attól, ha van benne paradoxon. Kelly-Anne hightech világban él, online pókerjátékos és hacker, aki folyton egy mesterséges intelligenciával társalog. Ha egy cool supergeek csajt csinálok belőle, akkor olyan lett volna, mint A tetovált lány Lisbeth Salanderje. Azáltal, hogy az érdeklődése középpontjába egy középkori, az Artúr-mondakörbe tartozó történetet tettem, maga a karakter is izgalmasabbá vált, és ez is elárul róla valamit. Shallot hölgye egy magányos, mitikus nőalak, aki egy toronyban lakik és csak egy mágikus tükrön át láthatja a világot. Szerelembe esik Lancelottal, és belehal abba, hogy ezt a lehetetlen szerelmet kergeti.

Tagadhatatlan, hogy van analógia közte és Kelly-Anne között, ugyanakkor ez csak újabb érdekes rétege a filmnek, de sosem volt szándékom, hogy a középpontba tegyem. Ha valaki érti az utalásokat, egy újabb réteggel gazdagodik, de az volt a cél, hogy a film élvezetéhez ne legyen szükség a költemény ismeretére. A költemény azonban vizuálisan is érezteti a hatását a filmben: emiatt lehet olyan érzésed, hogy ugyan egy mai thrillert nézel, mégis fantasy elemekkel. Láthatod a hatását a fényhasználatunkban, a főhős számítógépén megjelenő képekben, de abban is, ahogyan Kelly-Anne öltözködik. Kelly-Anne kisugárzása amúgy is olyan, mintha nem e világból lenne, és ilyen szempontból is hasonlít Shallot kisasszonyára.

A Vörös szobák április 18-tól látható a mozik műsorán.

Exit mobile version