Kritika a Vörös szobák című thrillerről

A városi legendák szerint a vörös szobák olyan titkos helyek a dark web legsötétebb zugaiban, ahol gazdag és végtelenül perverz emberek sok pénzért cserébe élőben nézhetik végig emberek megkínzását és meggyilkolását, vagy épp licitálhatnak az efféle videókra. Ezt a legendát veszi alapul a kanadai Red Rooms (Vörös szobák) című éjfekete és kíméletlen film, ami a felszínen ugyan illeszkedik a sorozatgyilkosos thrillerek műfajába, ám valójában jóval több annál.

A hasonló filmek főszereplői általában az eset/esetek után nyomozó rendőrök vagy újságírók, előfordul, hogy az egyik áldozat, netán maga a gyilkos szemszögéből láthatjuk az eseményeket, sőt már arra is láthattunk példát, hogy az elkövető valamelyik, sokáig gyanútlan családtagján keresztül láthatjuk a történéseket. A Vörös szobák egyik – talán legfontosabb – újítása, hogy új szemszöget talált magának. Egy sorozatgyilkos-groupie-ét.

Rosemont démona

Amikor először látjuk a húszas évei végén/harmincas évei elején járó Kelly-Anne-t, éppen egy montreali bíróság épületébe lép be a biztonsági kapun. A felvételt egy erősen barokkos hangzású, sötét és monumentális zene festi alá, és el kell jutnunk egy darabig Pascal Plante filmjében ahhoz, hogy rájöjjünk a miértjére. A Vörös szobák nyitányát látva egy darabig azt hihetjük, hogy egy tárgyalótermi drámába csöppentünk. Egy Kanada-szerte nagy hírverést kapott sorozatgyilkos, Ludovic Chevalier bírósági tárgyalására lépünk be Kelly-Anne-nel.

Red Rooms (2023)

A férfit azzal gyanúsítják, hogy megkínzott, meggyilkolt és megcsonkított három tizenéves iskolás lányt, és a gyilkosságokat jó pénzért élőben közvetítette a dark weben. A három felvételből kettő előkerült, a harmadikat egyelőre keresik a hatóságok. A képeken egy maszkos, Chevalierre testalkatilag és a szeme színét tekintve is hasonlító férfi látható elkövetőként, és bár minden nyom arra mutat, hogy ő lehet a Rosemont démonaként emlegetett sorozatgyilkos, megdönthetetlen bizonyíték nem áll a bíróság rendelkezésére.

Bár a film eleje meglehetős alapossággal vezet be minket a tárgyalás részleteibe, hamarosan rá kell jönnünk, hogy ez csak a hátteret szolgáltatja egy másik történethez, egy olyan sztorihoz, ami bizonyos szempontból még a sorozatgyilkos tetteinél is sötétebb és érthetetlenebb. A rideg szépségű, kifejezéstelen arcú Kelly-Anne a mi igazi főszereplőnk, őt követjük, amint a tárgyalás után hazamegy a toronyházban található high tech, AI által vezért lakásába, ahol magányosan él. Ha az érzéseiről és gondolatairól nem is tudunk meg sokat, az hamar világossá válik, hogy a lány leginkább fétismodellként és online pókerjátékosként keresi a kenyerét, és egy gyakorlottabb hacker rutinjával mozog a webes világ legeldugottabb zugaiban is.

A pókerező fétis-modell

A film és Kelly-Anne karaktere sosem mondja ki, hogy rajongója a gyilkos Ludovic Chevaliernek, maximum apró nyomokat ad ahhoz, hogy ezt a következtetést vonhatjuk le. Bár a lány láthatóan gazdag, mégis napról napra hajlandó hajnalok hajnalán felébredni és kimenni, hogy a hidegben, takaróban csövezzen a bíróság előtt, hogy aztán reggelente az elsők között legyen a sorban, és mindig bejuthasson az aznapi tárgyalásra. Nem tudjuk, mit érez az egyébként teljesen hétköznapi kinézetű, a saját tárgyalását szinte már unottan figyelő Chevalier iránt, de az biztos, hogy megszállottan foglalkoztatja az ügye.

Kelly-Anne azután válik kicsit – de tényleg csak egy kicsit – emberibbé a szemünkben, miután a bíróság előtt összehaverkodik az ügy egy másik megszállottjával, a tárgyalás kedvéért több száz kilométert utazó Clementine-nel, aki egyáltalán nem csinál titkot abból, hogy azért jár a bíróságra, mert szerelmes Ludovic Chevalierbe. Clementine szinte mindenben az ellentéte Kelly-Anne-nek: kicsi, hangos és ami a szívén, az a száján. Ha kell, betelefonál egy élő tévéműsorba is, hogy megvédje szívszerelmét a tévések támadásaitól. Ő nyíltan kimondja, hogy odáig van ezért a férfiért, és ártatlannak tartja. Amikor Kelly-Anne rájön, hogy Clementine gyakorlatilag hajléktalanként csövezik Montrealban, befogadja őt a lakásába.

A Vörös szobák egyik legfőbb erősségét a Kelly-Anne-t alakító Juliette Gariépy játéka jelenti. Nehezen tudod levenni róla a szemed, ugyanakkor bármeddig nézed, nem tudod megfejteni, hogy mi jár a karakter fejében. Úgy tűnik, egyszerre azonosul gyilkossal és áldozattal, érdeklődik az áldozatok családtagjai iránt, sőt

Fel akarja hívni magára az üvegkalitkában ülő gyilkos figyelmét, és közben nem érdekli, hogyan érzik majd magukat ettől az áldozat szintén a teremben ülő szülei.

Red Rooms (2023)

Több a kérdés, mint a válasz

Ahogy haladunk előre az időben, Kelly-Anne egyre mélyebbre mászik az ügyben, miközben nézőként nem tudunk rájönni, mi lehet a valódi célja. Nem több egy perverz és őrült rajongónál? Ez is benne van a pakliban, de közben a film azt is világosan megmutatja, mennyire okos ez a nő. Hackerként hihetetlen gyorsasággal szerez meg érzékeny információkat az áldozatok családtagjairól, és gyanúsan otthonosan mozog a dark weben. Talán ő is egyike azoknak, akik annak idején fizettek azért Chevalier-nek, hogy élő közvetítésben mészárolja le a lányokat?

Pascal Plante rendező filmjét nézve ugyan sokkal több kérdést teszünk fel, mint amennyi választ kapunk, a Vörös szobák mégsem hagy hiányérzetet maga után. Szinte semmit nem tudunk meg Kelly-Anne hátteréről vagy előéletéről, mégis mindvégig iszonyatosan izgalmas karakter marad, akinek olykor még a tettei is ellentmondásosak. Furcsa módon szinte már mellékessé is válik, hogy Ludovic Chevalier végül börtönben végzi-e.

Sokkal izgalmasabb ennél Kelly-Anne, aki egyfajta sötét angyalként végig ott lebeg az ügy felett. Emlékezetes a jelenet, amikor még a lassú barátkozás után a befogadott, a maga módján szintén eszelős Clementine is megijed Kelly-Anne-től. Hiába engedi be az otthonába, még ő sem igazodik el rajta, és nem tudja, miért izgatja ennyire ezt a gazdag, menő lányt ez az ügy. Ő tiszta sor, hiszen szerelmes a gyilkosba, viszont Kelly-Anne még neki sem köti az orrára, miért fanatikusa az ügynek.

Red Rooms (2023)

A Vörös szobák nagy része hideg terekben, a bíróság lélektelen termében vagy épp Kelly-Anne személytelen lakásában játszódik, ahol folyton csak a szél fúvását halljuk. A rendező a rideg Montreal képeit (a film nagy része sötétben játszódik) fordítja át olykor élénk színű, már-már szürreális jelenetekbe, és rendkívül hihetően és izgalmasan ábrázolja mind a hackertevékenységet, mind pedig azt, hogyan működik belülről a dark web.

A film végére ugyan a Vörös szobák ad egy-két választ a kérdéseinkre, de Pascal Plante rendező szerencsére semmit nem akar a szánkba rágni, és ránk bízza az értelmezésüket.

A kegyetlen gyilkosságokat nem láthatjuk, de mivel annyit beszélnek róluk, épp elég belőlük annyi, amennyit hallhatunk belőlük. A fantáziánk sajnos kiegészíti a hiányzó részeket, és ez néheüa rosszabb, mintha megmutatnák őket. A film ugyan két óra után véget ér, de napokig nem tudsz majd szabadulni tőle. Újra meg újra eszedbe fog jutni. Kelly-Anne eszelős pillantása nem ereszt.

A Vörös szobákat (Red Rooms) a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában láttuk. Magyarországi forgalmazásáról egyelőre nincs információnk.