Női gladiátorok is harcoltak a római arénákban

A gladiátorharcok eredetileg a római temetkezési szertartásokhoz kapcsolódtak; a temetést követően fizetett harcosok olyan játékokban vettek részt, amelyekben a legendákból vagy az elhunyt életéből vett jeleneteket játszottak el tiszteletadásként. Ahogy Brian K. Harvey történészprofesszor írja, e játékok megnevezése munus (többes számban munera) volt, amely kötelességet vagy kötelezettséget, valamint ajándékot is jelentett. Ezek a játékok egyre népszerűbb szórakozássá váltak a nép körében, és végül elvesztették a temetési szertartásokkal való kapcsolatukat. Az arisztokraták – különösen azok, akik épp valamilyen fontos hivatalra pályáztak – a népszerűségük növelése érdekében bőkezűen szponzorálták a játékokat, és ezek az események végül a császár születésnapjának, koronázásának vagy más állami események hivatalos elmaradhatatlan kísérőjelenségeivé váltak. A közhiedelemmel és a filmes ábrázolásokkal ellentétben a gladiátorokat elsősorban nem azért küldték az arénába, hogy meghaljanak, és a legtöbb verseny nem is végződött halállal; pláne, hogy az arénában harcolók többsége magasan kiképzett rabszolga volt, akik igen értékes tulajdonnak számítottak.

A női gladiátorokat az ókori szövegek legtöbbször ludia (ludi, azaz fesztivál vagy mulatság női fellépői) vagy mulieres (nők) néven említik, de soha nem nevezték őket feminae-nek (azaz hölgyeknek), ami egyes kutatók szerint arra utal, hogy elsősorban az alsóbb osztálybeli nőket vonzotta a bajvívás; habár valószínűsíthető, hogy alkalmanként előkelőbb származású hölgyek is megmérettették magukat az arénában. Noha a szakirodalomban a női gladiátorokat előszeretettel emlegetik gladiatrixként, ezt a kifejezést valójában csak a 19. században alkották meg, és az ókorban soha nem használták.

Míg a férfi gladiátorok jelentős része a rabszolgák, hadifoglyok vagy elítéltek közül került ki, addig a női gladiátorok szinte minden esetben szabad emberek voltak, akik önként választották ezt az életformát. És hogy miért? A motivációk között egyaránt szerepelhetett a függetlenség vagy a hírnév iránti vágy, az anyagi megbecsülés vagy éppen egy szorongató adósságból való menekülés – esetleg a puszta kalandvágy.

Az mindenesetre bizonyos, hogy római nők – úgy a köztársaság, mint a császárság idején – normális esetben nem rendelkeztek túl sok mozgástérrel; alapvetően a férfiakhoz való viszonyuk határozta meg helyzetüket. Erényeik pedig kizárólag a házassághoz, a családhoz és az otthonhoz kapcsolódtak: ilyen volt például a hűség (castitas), a tisztességérzet (pudicitia), a férj iránti szeretet (caritas), a házastársi egyetértés (concordia), a család iránti odaadás (pietas), a termékenység (fecunditas), a szépség (pulchritude), a vidámság (hilaritas) és a boldogság (laetitia).

A felsőbb és az alsóbb osztálybeli nőknek egyaránt nagyon szigorú és tradicionális viselkedési elvárásokhoz kellett igazodniuk. Hogy ők maguk – mármint a római nők – hogyan vélekedtek erről, arról sajnos alig tudunk valamit, mivel a római korból fennmaradt irodalmi műveket szinte mind férfiak írták. A fentebb már idézett Harvey professzor szerint gyakorlatilag egyetlen olyan irodalmi forrásunk sincs, amelyből kiderülne egy nő nézőpontja saját életéről vagy általában a nők szerepéről.

Egy kivétel azért mégis akad: a Kr. e. 1. században élt Sulpicia költészete. Egyik versében, amelyben a szerelembe esést ünnepli, arról beszél, hogy nem akarja szerelmét “lepecsételt iratokba” rejteni, hanem versben fejezi ki, és azt írja: „Szép dolog szembe menni az árral, hiszen egy nő számára fárasztó, hogy állandóan a jó hírnevére ügyeljen“. Sulpicia Servius Sulpicius Rufus, az ékesszólásáról híres szónok és író lánya volt. A férfi alighanem bátorította lánya irodalmi törekvéseit, ami a korszak mélységesen patriarchális viszonyai között egyáltalán nem volt magától értetődő. Sulpicia tehát valószínűleg olyan felvilágosult otthonban nevelkedett, ahol a nők irodalmi tevékenységet folytathattak, és egyéb versei alapján úgy tűnik, hogy még azt is elnézték, hogy szerelmi viszonyt folytatott egy Cerinthusnak nevezett férfival, akit a családja máskülönben nemigen kedvelt. A költőnő azonban még ebben a környezetben is korlátok közé szorítva érezte magát, és így feltételezhető, hogy más, konzervatívabb otthonokban egy nőnek sokkal kevesebb választási szabadsága volt.

Sok, a korszakkal foglalkozó kutatónak épp a római patriarchátus és a nők ebben elfoglalt helye miatt volt olyan nehéz elfogadnia azt, hogy női gladiátorok is létezhettek. A ludiákra való hivatkozásokat gyakran úgy értelmezik, hogy azok egy vallási fesztiválon fellépő színésznőkre utalnak, de a kifejezés kontextusa bizonyos szövegemlékekben egyértelművé teszi, hogy itt bizony nem színésznőkről, hanem nőnemű gladiátorokról van szó.

Kr. u. 11-ben a római szenátus törvényt fogadott el, amely megtiltotta, hogy a 20 év alatti, szabadon született nők részt vegyenek az aréna játékaiban; ez arra utal, hogy a gyakorlat már korábban is létezett. Illetve arra is, hogy a rabszolganők minden bizonnyal továbbra is harcolhattak a nézők nagy örömére. Septimius Severus császár Kr. u. 200-ban egy rendeletben kizárt minden nőt az arénából, arra hivatkozva, hogy az ilyen látványosságok általában rosszat tesznek a nők megítélésének. A császárt valószínűleg az az aggodalom is motiválta, hogy ha a nőknek engedélyezik az atlétikai képzést, akkor előbb-utóbb részt akarnak majd venni a görögországi olimpiai játékokon; ezt a lehetőséget pedig egyenesen visszataszítónak és a társadalmi rendre veszélyesnek találta. Érdekes módon úgy tűnik, hogy rendeletét a magas származású, szabad nők részvétele motiválta a játékokon – akiknek minden anyagi szükségletük biztosítva lett volna -, akik talán jobban szerették volna a gladiátorlétet, mint férfi rokonaik gyámsága alatt élni.

A Severus-féle rendelet ellenére a nők még a Kr. u. 3. században is harcoltak az arénában, amint azt a Róma melletti kikötővárosból, Ostiából származó felirat bizonyítja; ebből még az is kiderül, hogy a város elöljárója, bizonyos Hostilianus volt az első, aki Ostia alapítása óta engedélyezte a nők számára a gladiátorjátékokon való részvételt.

Az 1996-ban felfedezett Great Dover Street-i Nő (más néven Gladiátorlány) maradványai tárgyi bizonyítékkal is alátámasztották az elméletet, mely szerint nők is harcoltak az arénában. Bár a nő medencecsontja volt az egyetlen, ami a testből megmaradt a hamvasztás után, a drága olajlámpák sokasága, a nagy és fényűző lakomára utaló egyéb bizonyítékokkal együtt, valamint a fenyőtobozok jelenléte (amelyeket az arénában égettek el, hogy megtisztítsák azt a játékok után) mind arra engednek következtetni, hogy ez egy elismert gladiátor sírja volt, aki történetesen nőnemű.

A Dover utcai nőn kívül fontos lelet még a törökországi Bodrumban talált, Kr. e. 2. század körüli dombormű, amely egyértelműen két női gladiátort ábrázol: a felirat szerint Amazont és Achilliát. Aztán ott van még a fentebb is említett, Ostiában talált felirat, az angliai Leicesterben előkerült (feltehetően medálnak szánt) kerámiadarab, amelyen egy Verecunda nevű gladiátornő neve olvasható, illetve egy női gladiátor szobra, amelyet jelenleg a hamburgi Museum fur Kunst und Gewerbeinben őriznek: erről sokáig úgy vélték, hogy egy tisztálkodó nő látható rajta, aki egy strigillt (fürdés közbeni testápolásra szolgáló eszközt) tart az a kezében, de ma már az a konszenzus, hogy valójában egy női gladiátort örökít meg, aki diadalmas pózban, fedetlenül hagyott felsőtesttel, ágyékkötőben (vagyis a standard gladiátori viseletben) egy kardot emel az égnek.