Veni, vidi, vici

Veni, Vidi, Vici – Jöttem, láttam, győztem. Julius Caesar tömörségében is igen kifejező hadi beszámolója kétségtelenül az ókor egyik leghíresebb latin nyelvű szállóigéje, amit szinte mindenki ismer. Ez részben annak is köszönhető, hogy a világ számos uralkodója és nemzetvezetője idézgette és parafrazeálta az idők során. Jöttünk, láttunk, Isten győzött – mondta III. János, Lengyelország királya 1683-ban, a bécsi csata után, Caesar szavait keresztényi köntösbe öltöztetve. Winston Churchill, a római diktátor nagy tisztelője azt írta: Jöttek, láttak, elfutottak, amikor az angol-egyiptomi erők a 19. század végén elfoglalták Szudánt. Jöttünk, láttuk, meghalt – jelentette ki Hillary Clinton akkori külügyminiszter a líbiai diktátor, Muammar Kadhafi 2011-es halálakor. Caesar diadalmas egysorosa még a popzenében is felbukkant: például itt, vagy itt.

Bár az idézet azóta is közszájon forog, a teljes történelmi kontextusát alighanem jóval kevesebben ismerik. Pedig eredeti jelentése sokkal árnyaltabb, mint gondolnánk, és előrevetíti Róma hirtelen átmenetét a köztársaságból a birodalomba; mind az ókori, mind pedig a kortárs történészek írásai szerint a Veni, vidi, vici döntő szerepet játszott abban, hogy Caesar magához ragadhatta az abszolút hatalmat.

A Veni, vidi, vicit három ókor forrás említi, ám – ahogy az lenni szokott – mindegyik kissé mást ír az eredetéről. Abban mondjuk valamennyi forrás egyetért abban, hogy a három ikonikus szó alapvetően Caesar II. Pharnakész pontoszi király felett aratott győzelméről tudósított Kr. e. 47-ben. Abban viszont nincs konszenzus, hogy az üzenet pontosan kinek szólt és milyen formában.

Julius Caesar posztumusz mellszobra (fotó: Wikipedia)

Plutarkhosz görög történetíró – aki közel egy évszázaddal az események után született – Párhuzamos életrajzok című műve szerint a hadvezér egy barátjával, Amantiusszal folytatott beszélgetés során mondta ki a szavakat. A pár évtizeddel később élt Appianosz viszont azt állította, hogy nem élőbeszédben közölték, hanem leírták; Római történelem című könyvében azt olvashatjuk, hogy Caesar a szavakat egy levélben fogalmzta meg, amelyben a szenátust tájékoztatta a gyors és döntő győzelméről. A Plutarkhosznál fiatalabb, de Appianosznál idősebb Suetonius római történetíró, a Császáréletrajzok szerzője ugyancsak azt mondja, hogy a szavakat leírták, bár nem levélben: tudomása szerint a szavakat táblákra írták és kiállították Caesarnak Rómába való diadalmas visszatérésekor, Kr. e. 46-ban.

A történészek régóta vitatkoznak arról, hogy e három forgatókönyv közül melyik a valószínűbb. Ida Östenberg Veni Vidi Vici és Caesar diadala című cikkében Suetonius felé hajlik. Noha Caesar a szavakat akár csak úgy mellékesen is kimondhatta, mielőtt kiállítási tárggyá emelte őket, az üzenet rövidsége és a szép alliteráció – amely tökéletes retorikai fogássá tette a szélesebb tömegek számára – arra utal, hogy a mottót eleve nagyszabású, nyilvános bemutatóra szánták.

A Suetonius által említett nagyméretű feliratos táblák, az ún. titulusok a római katonai kultúra fontos részét képezték. Amikor a hadvezérek egy sikeres hadjáratból visszatértek Rómába, pazar felvonulásokat szerveztek győzelmeik megünneplésére. E felvonulások során a titulusok hasonló célt szolgáltak, mint manapság a transzparensek és a hirdetőtáblák, amelyek fontos információkat közvetítettek a nagyközönség számára. A titulusok általában gyakorlati részleteket közöltek az adott hadjáratokról, például a legyőzött ellenségek és foglyok számát, az elkobzott kincsek összértékét, vagy a lerombolt városok és települések listáját.

Caesar pedig a feje tetejére állította ezt az évszázados hagyományt azzal, hogy statisztikák helyett egy szlogent szállított le a bámuló közönségnek. Ráadásul ezt a szlogent Caesar maga írta, méghozzá egyes szám első személyben. Ezzel – írja Östenberg – egy olyan médiumot használt ki arra, hogy személyes sikereivel hencegjen, amelyet hagyományosan a római hatalom és a legyőzött ellenség feletti uralom kifejezésére találtak kin. A Veni, vidi, vici végső soron egy szokatlan és kihívó önreklám. Amely Suetonius szerint nem “a háború eseményeit foglalta össze … hanem azt a gyorsaságot, amellyel befejezték.

Caesar meggyilkolása (forrás: Wikipedia)

Östenberg úgy véli, hogy a mondatban a gyorsaság hangsúlyozása nemcsak Caesar saját tehetségének demonstrálására szolgált, hanem politikai riválisai, köztük egykori szövetségese, Nagy Pompeius kigúnyolására is szolgált. Pompeius közel 20 éven át harcolt Pontoszi Királyság ellen, hullámzó sikerrel – Caesarnak pedig mindössze öt nap elég volt ahhoz, hogy sikeresen befejezze a hadjáratot.
Szóval a veni, vidi, vici egy gondosan megtervezett, pofátlan önreklám volt. Caesar szónoki tehetsége és a propaganda iránti vonzódása messze meghaladta a csatatéren mutatott képességeit, és az egyes szám első személyű szavak használata fontos változást jelent a római politikában. Míg a korábbi hadvezérek személyes sikereiket az általuk képviselt köztársaságnak tulajdonították, Caesar egyedül fürdőzött a dicsfényben: nincs említés Rómáról, semmilyen magisztrátusról vagy címről, és … stílusa azt sugallja, hogy győzelmét egyszerűen ő maga vitte véghez – önmagáért.

Azzal, hogy Caesar ellentmondást nem tűrőn kitáblázta az örök várost diadalának harsogó emlékművével, egyúttal megszűnt a köztársaság gépezetének fogaskereke lenni. Hatalmát diktátorként, egyéni és abszolút uralkodóként érvényesítette, aki Rómát a saját képére alakíotta át. Amíg el nem érkezett március idusa – de az már egy másik történet.