Majdnem egy magyar bárónő került Mexikó trónjára

Agustín de Iturbide, azaz I. Ágoston, az 1822-től ‘23-ig fennálló I. Mexikói Császárság első és egyetlen uralkodója – bár ősi és köztiszteletben álló baszk nemesi családból származott – nem született uralkodónak. Igazi self-made man volt, akárcsak Napóleon: a mexikói függetlenségi háború idején kezdetben a spanyol korona ellen lázadó felkelőket aprította a spanyol hadsereg tisztjeként igen eredményesen, majd 1820-ban oldalt váltott, és a függetlenségpártiak élére állt. Az általa vezetett erők pedig 1821 szeptemberében végül kiharcolták Mexikó függetlenségét. Iturbide-ot 1821-ben a régensség elnökévé nevezték ki, egy évvel később, miután a nagy múltú Bourbon-ház egyik tagja sem kívánt élni a lehetőséggel, császárrá kiáltották ki. 

1822. május 19-én lépett trónra, sajnos azonban az országban uralkodó kaotikus állapotokon ő sem tudott úrrá lenni: bár a nép körében kiugróan népszerűnek számított, egyaránt sok ellenséget és irigyet szerzett a Bourbon-pártiak, a köztársaság hívei, a regionális érdekek képviselői és a függetlenségi harcok veteránjai között. Miután lázadások törtek ki ellene, 1823. március 19-én lemondott, és családjával együtt európai száműzetésbe vonult. 1824-ben viszont – megmaradt hívei biztatására – visszatért Mexikóba, ami végzetes hibának bizonyult: megérkezése után azonnal elfogták és kivégzőosztag általi halálbüntetésre ítélték, amelyre Padilla városának főterén került sor július 19-én. Utolsó mondatai ezek voltak: „Mexikóiak! Becsülettel halok meg, nem árulóként! Nem marad ez a folt gyermekeim és utódaik nevén! Nem vagyok áruló, nem!”

Ilyen dicstelen véget ért véget tehát az I. Mexikói Császárság, és ami azt illeti, az 1864-től 1867-ig tartó második sem volt egetverő siker. Ezt a francia kliensállamot III. Napóleon francia császár hozta létre a mexikói konzervatívok, a papság és a nemesség támogatásával, hogy hogy némileg ellensúlyozza a  Egyesült Államok növekvő befolyását az amerikai kontinensen. A mexikói monarchisták meghívására, illetve Napóleon és Ferenc József világhatalmi játszmájának részeként a Habsburg-Lotaringiai-házból származó I. Miksa osztrák főherceg, Ferenc József öccse lett az ország császára: a széleskörűen művelt, liberális beállítottságú és elsősorban a botanika iránt érdeklődő fiatalember eleinte nem lelkesedett túlzottan a feladatért, ám miután a franciák által hatalomra juttatott konzervatív mexikói junta   – egy minden jel szerint csúnyán elcsalt – népszavazást tartott a kérdésről, és ezen a monarchia visszaállítását óhajtó erők diadalmaskodtak, mégis kötélnek állt, és feleségével, Saroltával Mexikóba hajózott. A partraszálláskor hatalmas, ujjongó tömeg fogadta az újdonsült uralkodói párt – ám ez nem jelentett sokat. 

Ahogy azt egy korábbi cikkünkben is írtuk, I. Miksa és Sarolta mexikói élete nem volt éppen nyugodtnak és biztonságosnak mondható. A monarchiát ugyanis csak a francia haderő tartotta fenn, a köztársaság hívei viszont folyamatosan szervezkedtek a császárság megbuktatásáért. Miksa nem vette észre, hogy csupán báb; Napóleon maga úgy kezelte Mexikót, mintha francia gyarmat lenne, katonáinak gyilkosságai, rablásai és visszaélései miatt pedig az emberek az alapvetően jó szándékú, ám a helyi viszonyokban teljesen járatlan Miksát tették felelőssé.

Közben földindulásszerű események zajlottak: az Egyesült Államok ugyanis blokád alá vette Mexikót, és a francia haderőt arra kényszerítette, hogy vonuljon ki az országból. A francia csapatok távozásakor Napóleon ugyan felajánlotta Habsburg Miksának és feleségének, hogy ők is hagyják el az országot, de Miksa ezt visszautasította, és továbbra is őszintén hitt abban, hogy fenntarthatja hatalmát. Császárságának és életének napjai azonban ekkor már meg voltak számlálva: végül a hatalmat újra megszerző köztársaságiak – a népszerű Benito Juarez elnök vezetésével – elűzték a trónról, és 1867. június 19-én Tres Campanas-nál, Querétaro közelében két tábornokával együtt kivégzőosztag elé állították, majd agyonlőtték. Férje kivégzésének hírére a kétségbeesett Sarolta elméje megzavarodott, és életének következő hatvan évét csendes és magányos visszavonultságban élte le Európában. 

Miksa és Sarolta – mivel saját gyerekeik nem születtek – még Mexikóban örökbe fogadtak két fiút: a néhai császár, I. Ágoston unokáit, Agustínt és Salvadort. Mindkét fiú megkapta az Iturbide hercege címet, és Miksa szándékai szerint közülük került volna ki Mexikó új császára – csak hát a monarchia megdöntését követően ez komoly akadályokba ütközött. 

A mi szempontunkból Salvador herceg (szép hosszú spanyol nemesi nevén: Salvador Agustín Francisco de Paula de Iturbide y Marzán) sorsa az érdekesebb, ő ugyanis magyar nőt vett feleségül: Taródházi Mikos Gizella bárónőt, akivel 1871-ben házasodtak össze a Vas megyei Mikosdpusztán található családi kastélyban. Salvador 22 éves volt ekkor, Gizella pedig pár évvel idősebb. 

A gazdag és befolyásos Mikos família feje, Mikos báró svájci eredetű családból származott. A Dunántúlon több ezer hold földje volt, Mikosdon pedig szép kastélya. Rokonságban állt az Inkeyekkel, Festetichekkel, egyik fia, Mikos Ferenc báró pedig később a magyar főrendiház (a magyar országgyűlés felsőháza) tagja lett. Mikosék ráadásul német nyelvterületen is komoly ismertségnek örvendtek, habár erre valószínűleg nem voltak annyira büszkék: tudniillik az akkoriban népszerű, magyargúnyoló ún. Mikosch-vicceknek állítólag az ő egyik felmenőjük volt a névadója. A házasságkötést követően a pár Mikosdpusztán élt, de a birtok tulajdonosa, báró Mikos János (érdekesség, hogy ő alapította az első magyar spiritiszta újságot, a Rejtelmes Világot) 1881-ben eladta a kastélyt. Salvador és felesége Velencébe költözött, ahol közeli barátságba kerültek Don Carlossal, Madrid hercegével, a karlista spanyol trónkövetelővel. 

Kerekesházy József történész szerint bár házasságuk kifejezetten boldog volt, Salvador soha nem tett le arról, hogy elfoglalja Mexikó trónját: ám próbálkozásai rendre kudarcba fulladtak. “Köteteket töltene meg levelezése, összeköttetése a világpolitika irányítóinak környezetével, mexikói monarchistákkal, olasz és angol ügynökökkel. A végeredmény semmire sem vezetett. Az évtizednyi agilitás, politikai kísérlete is hiábavalónak bizonyult. Amerika nem akart többé visszakanyarodni a dinasztikus megoldásokhoz. Hiszen éppen az Egyesült Államok, Mexikó északi szomszédja, már Miksa császár idejében is egész befolyását oda érvényesítette, hogy kalandmentessé tegye Mexikó politikai életét.” Hát, így nem lett Gizellából Mexikó császárnéja. 

Salvador fiatalon, mindössze 45 évesen halt meg vakbélgyulladásban, Gizella pedig öt évvel később, 1900-ban újra férjhez ment Emil von Jenison-Walworth grófhoz, akit szintén túlélt: 1921-ben hunyt el Grazban. 

Salvador és Gizella lánya, az 1872-ben született Maria Josepha a korabeli beszámolók szerint nagyon hagyománytisztelő asszony volt, hívő római katolikus, és mindig a lehető legtávolabb tartotta magát a politikától; így az sem különösebben forgatta fel az életét, amikor gyermektelen nagybátyja, Agustín de Itúrbide herceg 1925-ben meghalt, és hivatalosan (és szigorúan csak elméletben) ő lett az Itúrbide család és Habsburgok elsőszámú mexikói trónkövetelője, illetve a mexikói uralkodói család feje. 

1908-ban, az erdélyi Besztercén kötött házasságot Johann Tunkl morva báróval, majd a férfi 1915-ben bekövetkezett halála után 1923-ban feleségül ment egy Charles de Carrière nevű férfihoz. 1948-ban – igen magas kora ellenére – őt és második férjét a román kommunista kormány mint a nép osztályellenségét internálta. Nem sokkal ezután, 1949 novemberében gyanús körülmények között haltak meg Déván. Végakaratának és lányai kívánságának megfelelően az egykori mexikói császári család vezetése egyetlen unokájára, Maximiliano Gustav Albrecht Albrecht Richard Agustin von Goetzen Iturbide grófra szállt.