Én Hitchcock verzióját láttam először a Rebeccaból, de pár éve a Netflixen is bemutattak egy új változatot. Emlékszik, mikor találkozott először a történettel?
Már nem emlékszem pontosan. Talán a Hitchcock volt, talán egy későbbi feldolgozás, mindenesetre a sok verzió már önmagában is mutatja, hogy ez egy nagyon izgalmas történet. Nem csodálom, hogy végül musical is készült belőle.
Amikor megtudtam, hogy ön is szerepel a darabban, biztos voltam benne, hogy a félelmetes Mrs. Danverst alakítja. Aztán kiderült, hogy tévedtem.
Mrs. Danvers egy nagyon jó szerep, de én nem játszhatom el. Ahhoz nagyon nagyokat kell énekelni.
Lemezei vannak, sokat énekel…
Ez tény, de azért a saját lemez nem egy musical. Itt nagyon nehéz dalok vannak, komoly hangterjedelmet igényelnek. Ettől függetlenül Mrs. Danvers szerepe tényleg izgalmas, hiszen egy fegyelmezett ember, akiben rettenetesen nagy érzelmek dúlnak. De szerencsére a darab teli van nagyszerű szerepekkel. Béres Attila rendező fantasztikus szereposztást hozott össze. Mrs. Danverst Gallusz Niki és Janza Kata játsszák, és mindketten csodálatosak. Dolhai Attilával még nem dolgoztam korábban, és örülök, hogy most végre erre is sor kerülhet. A főszerepet játszó Gubik Petrával szintén először dolgozom, de már láttam korábban énekelni, és el voltam ájulva tőle.
Udvaros Dorottya a Rebecca próbáján (fotó: Tari Róbert)
Ön Mrs. Van Hoppert, a dúsgazdag amerikai hölgyet alakítja, és Gubik Petra karaktere a társalkodónője. Milyen kihívást tartogatott a karakter?
Ez egy musical, a karakterek nem annyira árnyaltak, inkább nagy ecsetvonásokkal vannak megfestve. Színes és látványos szerep, hálás őt játszani. Van egyfajta sztereotípiánk Európában a dúsgazdag, harsány amerikaiakról, és Mrs. Van Hopper nagyjából ezt képviseli.
Volt olyan valódi személy, aki inspirálta az alakítását?
Nem ismerek ilyen embert, de ha ismernék, valószínűleg messzire elkerülném. (nevet) Viszont volt egy időszak, amikor Amerikából hazatért egy tengerentúlon dúsgazdaggá vált magyar hölgy, Spéter Erzsébet és alapított egy díjat. Ez volt az Erzsébet-díj, és nekem volt szerencsém kétszer is megkapni. Kissé furcsa volt a helyzet, mert ugyan a díjakat mi kaptuk, ez az egész mégis inkább arról szólt, hogy ő most hazajött Amerikából és alapított egy díjat. Ő azért eszembe jut olykor, amikor azon dolgozom, hogy Mrs. Van Hoppert színpadra állítom.
Felsorolhatatlanul sok díjat kapott már. Minden díj ugyanolyan fontos önnek?
Minden díj jól esik az embernek, hiszen egyszer csak azt mondják, hogy akkor te jó vagy. Ilyenkor az ember örül. Ettől még számomra mindig lesz egy furcsa íze annak, ha egy díj az alapítójáról szól. És persze nem minden díj egyforma jelentőségű. Egy Kossuth-díj vagy amikor a Nemzet Színészei beválasztottak maguk közé nem mérhető ahhoz, mint amikor megkaptam az Erzsébet-díjat.
És a közönségdíjakhoz hogy áll?
Legalább olyan fontosak, mint a szakmai díjak, hiszen nekik csináljuk az előadásokat. A Rebeccát is azért próbáljuk Szegeden a 40 fokban, hogy amikor a nézők majd leülnek a Dóm térre, a darab elvarázsolja őket. A nézőkért dolgozunk, a közönségdíj pedig egy tőlük kapott visszajelzés.
Udvaros Dorottya a Rebecca plakátja előtt (fotó: Tari Róbert)
Egy ilyen darabban, mint a Rebecca nagy, látványos játékra van szükség. Ezt élvezi jobban vagy a kisebb, intimebb előadásokat?
Az életem nagyobb részét meghittebb közegekben töltöttem, ritkán szoktam arénákban fellépni. Ugyanakkor ez a világ is érdekel, egyszer-egyszer ennek is megvan a varázsa. Egészen különleges, amikor Szegeden kilép az ember a színpadra és négyezer szempár figyeli. Szeretem ezt, de nem vágyom rá, hogy mindig ez történjen velem. Részemről inkább szakmai kirándulásnak tekinthető. Nem olyan egyszerű, hogy meghitt érzelmek és gondolatok szülessenek bennem, és ez mégis eljusson a nézőkhöz.
Hogy viseli a csapat az extrém hőség miatti körülményeket a próbafolyamat során?
Nagyon sok trükköt nem tudok mondani, mindenkinek a keze ügyében van egy palack víz, és folyton vizezzük a nyakunkat. Nagyon sok táncos van a produkcióban, inkább őket kellene megkérdezni, hogyan élik túl. Szerintem ez leginkább lelkierő és elszántság kérdése. Mindenkiről szakad a víz, és így nehéz táncolni és énekelni, de kellő lelkierővel ez is megoldható. Túlteszem magam a szenvedéseken, és arra fókuszálok, hogy létrehozzunk egy nagyszerű előadást.
Ez számomra nemcsak színészi-, hanem egyfajta sportteljesítménynek is tűnik.
Hiszem, hogy egy nehéz szerepet megcsinálni hasonló mentalitást igényel a színésztől, mint amit az élsportolóknál láthatunk. Le kell győznünk a fáradtságot, a fájdalmakat és azt, hogy a lelkünk időnként szeretne leülni egy kicsit, és nem akar újra felállni, nekünk pedig azt kell ilyenkor mondani, hogy még nem, ennek még nem jött el az ideje.
Ez a lelkierő tanulható?
Van, akiben eleve megvan, de ettől még mindenképpen dolgozni kell rajta. Ez az úgynevezett könnyű műfaj az egyik legnehezebb a világon. Nagyon nagy pontosságra, fegyelemre és állóképességre van szükség. Azért is jó időnként a zenés műfajba kirándulni, mert csodálattal nézhetem a kollégáimat, akik ezt fantasztikus módon űzik. A prózai műfajban a monológom előadása egy kicsit rám van bízva a rendező által megadott keretek között. Eldönthetem, hogy mikor mondok erősebben egy mondatot vagy épp mikor tarthatok egy kis szünetet. A zenés műfajban ilyen nincs. A zenekar játssza a dalt, és amikor a karmester beint, akkor be kell lépni. Mese nincs.
Össze lehet ezt hasonlítani azzal, amikor a saját lemezéről énekel egy koncerten?
Összehasonlítani lehet, de nincs sok értelme. A kettő nagyon más. A lemezanyagnál az embert azok a zenészek kísérik, akikkel nagyon sokszor lép fel. Ők idővel megtanulják lekövetni az énekest. Megérzik, ha épp picit lassabban akarom énekelni a dalt, és jönnek utánam. Egy musicalnél nagyzenekar dolgozik, ott nincs ilyen.
Emlékszik, hogy melyik szerepe vette fizikailag a legjobban igénybe?
Kettő jut eszembe, az egyik szintén musical volt, a Jövőre veled ugyanitt a Madách Színházban. Szilveszteri bemutató volt, nagy produkció, Hirtling Pistával voltunk ketten a főszereplők. A próbaidőszak is rettenetesen fárasztó volt, és maga az előadás is. Volt tánckar, nyolcvan átöltözés, süllyedővel le, aztán fel… Pokoli nehéz, de csodálatos volt. A másik egy prózai darab, a Lulu Wedekindtől, ami a drámairodalom egyik legnehezebb női szerepe. Az olyan volt, hogy utána alig bírtam levenni a jelmezemet.
Amikor egy ennyire nehéz darabot nem játszik többet, az megkönnyebbülést jelent, vagy ha már lendületben van, akkor inkább csinálja újra meg újra…
Bocsánatot kérek, de ha így gondolkodnék, akkor nem lennék színész, és valami kényelmesebb foglalkozást választottam volna. Engem inspirálnak a nehéz feladatok, szeretem megoldani őket.
Gubik Petra, Dolhai Attila és Udvaros Dorottya a Rebecca olvasópróbáján (fotó: Tari Róbert)
Ha már musicalekről beszélünk, mit gondol, miért készül el egyre több klasszikus, jól ismert történet musical változata? Mit gondol erről a már régóta tartó trendről?
Azért ez egy drága műfaj. Az ilyen produkciókhoz sok szereplő, zenekar, tánckar kell, látványos jelmezek, díszletek, fények… Ha már ennyibe kerül, érthető, hogy az alkotók olyan témához szeretnének nyúlni, ami nagy valószínűséggel sikeres lesz. Lehet, hogy én személy szerint nem vagyok oda azért, hogy “mindenből” musical készül, de ha egyszer a nézők szívesen néznek meg így általuk már ismert történeteket, akkor teljesen érthető, hogy a kedvükben akarnak járni. És születnek nagyszerű feldolgozások. Az Abigél az Operettszínházban például számomra csodálatos élmény volt, nagyon szerettem játszani Horn Mici szerepét, a nézők pedig imádták nézni.
Nem fájdalmas, hogy ennyi munkát ölnek a Rebeccába, és ez csak arra a néhány előadásra szól? Vagy van esély rá, hogy a darab máshol éljen tovább?
Az óriási díszletek miatt erre nem sok esélyt látok, de arra azért van esély, hogy jövőre Szegeden újra játszani fogjuk. De nem szoktam sokat gondolkodni ilyesmiken, a nyafogás távol áll tőlem. Nem arra figyelek, hogy csak ötször játsszuk a darabot, inkább arra gondolok, hogy ez alatt milyen sokan fogják látni.
Húszezer ember.
Hányszor kell játszani egy színházban egy darabot, hogy ennyien lássák? Rengetegszer.
A Nemzeti Színháztól való kényszerű távozása sokáig témát jelentett a közéletben. Tervezi, hogy csatlakozik majd valamilyen társulathoz, vagy ennek még nem jött el az ideje?
Most szerintem kicsit jól fog esni mást csinálni. A jövő évadra számos megkeresésem van. Kaposváron fogom nemsokára próbálni Jon Fosse darabját, az Őszi álmot. Utána Székely Krisztával dolgozom majd egy kortárs darabon a Katona József Színházban, és az is biztos, hogy az Orlai Produkciós Irodával is újra dolgozni fogok. Az év vége felé is vannak megkeresések, szóval izgalmas szezon van kilátásban. Emellett nyáron forgatom A mi kis falunk epizódjait, és nemrég fejeztük be Herendi Gáborral a Futni mentem című film forgatását, ami ősszel remélhetőleg már a nézők elé kerül.
A Rebecca című darabot július 26.-án, 27.-én és 28.-án, valamint augusztus 2.-án és 3.-án lehet megnézni a Szegedi Szabadtéri játékok keretében.