A nő, akit a saját apja aktfotózott, és aki megfürdött Hitler kádjában

Hamarosan bemutatják a Lee című filmet. Sem a címből, sem az egyébként lenyűgöző plakátból nem derül ki semmi; utóbbin nincs más, csak Kate Winslet arca, aki metsző tekintettel figyeli a nézőt. A nemrég megjelent bemutatóból szerencsére kiderül, hogy Lee Millerről, a világ egyik első női háborús fotósáról van szó, aki nem csak dokumentálta az eseményeket a nácik által feldúlt Európában, hanem aktívan segíteni is szeretett volna – persze mérsékelt sikerrel. Képei azonban annál többet tettek azért, hogy megtudjuk, mi történt a fronton, a haláltáborokban, vagy a megszállt falvakban, városokban.

A film, ha jól látjuk, a háború éveivel foglalkozik, ez azonban csak egy – igaz, jelentős – fejezet volt a huszadik század egyik legfontosabb művészének életében. Ő az a nő, akit mindenki kihasznált, fotósok, híres művészek, sőt, még saját apja is úgy rendelkezett a teste felett, hogy abba neki nem sok beleszólása volt, de így sem sikerült tönkretenniük. Intelligenciája, igazságérzete és vadsága egész életét végigkísérte – és megnehezítette.

Jómódú családba született, élete mégis borzalmasan indult. Hét éves volt, amikor megerőszakolták Brooklynban, miközben távolabbi a család barátainál vendégeskedett. A traumát tetézte, hogy még kankóval is megfertőzte az elkövető, aki nem volt más, mint a szállásadó család fia, emiatt évtizedekig fájdalmas és hosszas beavatkozások sora várt rá. Persze igazságot sem szolgáltattak neki: sosem vették elő az erőszakolót, aki így büntetlenül megúszta a tettét. Ettől függetlenül is elkísérte gyerekkorát az élmény, hogy azok a férfiak használják a testét, akikben elvileg bíznia kellene: a saját apja, Theodore is „múzsaként” alkalmazta a lányát, sokszor meztelenül, szexualizálva pózoltatta amatőr, és kifejezetten béna „fotóművészete” kedvéért. (Nem mintha az ilyesmire mentség lenne, ha mondjuk elismert művész lett volna.) Ezt még a húszas éveiben is rendszeresen eljátszotta vele.

Miller a művészetbe menekült: díszlettervezést, színházat tanult, táncolt, végül szürrealista fotós lett belőle a modellkarrierje mellett. Ez is segített neki, hogy megőrizze józan eszét és független, lázadó, a társadalmi normákat megvető alkotóvá váljon – aki találkozott vele, mind azt mondta, hogy lenyűgözően okos volt. Igaz, ettől még továbbra is kizsákmányolták a férfiak: a 20-as évek egyik legismertebb fotóművésze, Man Ray látatlanul elutasította ugyan, ám amikor Miller mégis megjelent nála azzal, hogy „én vagyok az új tanítványa”, mégis felvette. Inkább a szépsége, mint a harcias kiállása miatt. Persze hamar „előléptette” múzsájává és szeretőjévé, Miller pedig olyan tudásszomjjal és szorgalommal dolgozott, hogy egyre több munkát is rábízott. Volt, amelyik olyan jól sikerült, hogy azt hitték Man Ray alkotása, aki nyilván nem tisztázta a helyzetet.

Közben hátborzongató, perverz verseny bontakozott ki Theodore és Man Ray között – amit csak tetézett, hogy utóbbi is majdnem húsz évvel idősebb volt a lánynál. Amikor az apa meglátogatta a párt, annyi aktfotót készített róla, amennyit csak tudott, még profi modelleket is szerződtetett a képek kedvéért, akik körülvették a meztelen lányát. Volt fotó, amelynek kedvéért gyakorlatilag leszbikus aktusra kényszerítette a saját gyerekét. Man Ray „cserébe” olyan portrékat készített róluk, amelyeken Theodore sokkal inkább tűnt Lee szeretőjének, mint az apjának.

Nem csoda, hogy ellentmondásos volt a viszonya a saját testével. Ezért is állt egzotikus táncosnak, fehérneműmodellnek, majd a Vogue állandó modellje lett, igaz, a kezdetektől érdekelte, milyen lehet a kamera mögött állni. Ironikus, hogy háborús fotóit is a magazin brit kiadásában kezdte publikálni. Lee Miller még egy új fotográfiai eljárást is felfedezett; a szolarizáció lényege az volt, hogy az előhívás egy pontján fénynek teszik ki a képet a sötétszobában, amelynek ezáltal radikálisan megváltoznak a tónusai. Igaz, a legenda szerint ez véletlen volt:

Első férje egy egyiptomi üzletember, akivel Kairóba költözött és azonnal beleszeretett a sivatagba – jobban, mint a férjébe. Rengeteg időt töltött a kietlen tájon és absztrakt, szürreális fotókat készített, valójában itt vált igazi művésszé. Két év után visszavágyott a nyugati civilizációba: elvált és Párizsba költözött, ahol összeházasodott egy hasonszőrű brit művésszel. Belevetette magát a harmincas évek hedonizmusába, a legmenőbb művészekkel lógott, dolgozott, vonult el és adta át magát a testi-lelki örömöknek. Még Picassónak is modellt állt, több festményen is megörökítette a legendás művész, igaz, ez már bőven a kubista korszaka volt, így aki nem ismeri a képei háttértörténetét, aligha ismeri fel rajtuk Lee Millert.

Összesen két női fotós dolgozott a fronton; ő volt az egyik. És ő volt az egyetlen, aki bemerészkedett a haláltáborokba már akkor, amikor még a katonák sem tudták pontosan, mi történt a kerítéseken belül. Lefotózta a túlélőket közvetlenül azután, hogy megtalálták őket, az összevert náci őröket, azokat a családokat, akik Hitlerhez hasonlóan öngyilkosok lettek a szövetségesek bevonulásának hírére, és még azokat a nőket is, akiket megszégyenítettek, mert a megszállt falvakban, városokban nácikkal jöttek össze. Ezeket a nőket általában megverték, a hajukat pedig lenyírták, hogy mindenki tudja, hogy „árulók”, Lee azonban megvédte őket: azt mondta, a többségük a megszálláskor még gyerek volt, és egyszerűen nem volt elég eszük ahhoz, hogy tudják, mit tesznek. Sokuknak pedig nem is volt más választásuk.

A legtöbben alighanem onnan ismerik, hogy

Mindez a Führer müncheni rezidenciáján történt, nem sokkal azután, hogy körbefotózta a frissen felszabadított dachaui koncentrációs tábort. A sokkoló élmény után járták be az akkor már elhagyatott villát a 179. ezred katonáival; Miller egy ponton szó szerint levetkőzte a fotóriporter szerepet, és előtört belőle a szürrealista művész. Így fogta magát, és különösebb gondolkodás nélkül beült a kádba, ahol önfeledten pancsolni kezdett. Az ezt ábrázoló legendás fotót akkori szeretője – és mellesleg a Life fotósa –, David Sherman készítette. A kép nem csak azért lett híres, mert minden rajta van, amit Lee Millerről tudni kell, hanem mert tökéletes metaforája volt a háború utáni eufóriának és káosznak. Ezen a képen is meztelen, de nem szexualizált, a fotós pedig ezúttal nem egy őt kizsákmányoló férfi, hanem egyenlő partnere. Mellesleg pont abban a pillanatban készült a kép, amikor Hitler és Eva Braun öngyilkos lett.

Miller egész életében hibáztatta magát, hogy nem tett többet a háború borzalmainak megelőzéséért, úgy is, hogy tudta, sok mindent nem érhetett volna el – és a Vogue-ban megjelent képeinek hála így is milliók tapasztalhatták meg a szörnyűségeket tisztes távolból is. Annyira elhatalmasodott rajta ez az érzés, hogy a saját munkásságával nem is kezdett semmit, sőt, egy ponton még el is akarta pusztítani. Végül fia, Antony Penrose gyűjtötte össze a képeit és kezdte el megmutatni a világnak. Ha ő nincs, Lee Miller legfeljebb egy lábjegyzet lenne a művészettörténeti könyvekben, és annyit tudnánk róla, hogy modellként dolgozott, próbálkozott fotósként is, de főleg Man Ray múzsája volt ő.

A filmet pedig már csak azért is várjuk, mert Kate Winslet már csak kinézetre is tökéletes a szerepre a fizikai hasonlóság miatt. Az intellektuális rokonságról nem is beszélve.