Amikor megbeszéltük az interjú helyszínét, rögtön a Klauzál teret javasoltad.
Sokat sétáltam itt. Eredményes tér volt, sok kép készült itt, szerettem a hangulatát. Persze akkoriban még nem parkolóból állt az egész, működött a csarnok is…
Ez a környék változott a legtöbbet az elmúlt évtizedekben Budapesten, a régi zsidónegyedből bulinegyed lett. Milyen érzés látni ezt?
Autóval elképesztően nehéz idejönni, engem főleg ez érint, építészetileg nem nagyon változott a kerület, legfeljebb beépítettek néhány foghíjat. A bulinegyed teljesen más világ, ez tény, de a terek, az utcák általában is megváltoztak mindenhol. Inkább azt érzem, hogy egyszerűen nem férnek el az emberek az utcán.
Forrás: Fortepan / Kereki Sándor
Úgy hivatkoznak a most kiállított, ’70 és ’80 között készült képeidre, hogy „lezárt életmű”. Ezek szerint már nem is fotózol?
A fotós életmű lezárt, bizony. Már nem fotózok.
Mit írnának most alád, ha szerepelnél a tévében? Fotós, vagy operatőr?
Attól függ, mit csinálnék. Ha a képeimről beszélek, fotós vagyok. Egyébként harmincvalahány évet dolgoztam a televízióban, operatőr vagyok, ez a foglalkozásom.
Milyen érzés, hogy hetven éves korodra felfedeztek, köteted van és kiállításod az ország legnagyobb fotós galériájában?
Rettentő szokatlan. Híradóztam húsz évet, megszoktam az embereket, a tömeget, a „fellépéseket”, de erre nem számítottam. Az első meglepetés ugye két éve ért, amikor ez a rengeteg kép felkerült a Fortepanra, a következő akkor, amikor Szabolcsék (Barakonyi Szabolcs fotós, a könyv képszerkesztője, a kiállítás kurátora, Szilágyi Róza Tekla, a könyv szerkesztője és a kiállítás társkurátora és Simó György, a könyv kiadója – a szerk.) azt ígérték, hogy ebből kiállítást és albumot csinálnak, mondtam, hogy jó, meglátjuk… De az eredmény mindent felülmúlt. Jólesik.
Forrás: Fortepan / Kereki Sándor
Hogy kerül fel egy évtizedes, főleg a fiókban heverő életmű hirtelen a Fortepanra?
Úgy, hogy lomtalanítottunk otthon – Covid alatt mégis mi mást csinálna az ember? –, beszéltük a feleségemmel, hogy valamit mégiscsak kezdeni kellene ezekkel a képekkel. Épp akkor hallottam egy műsorban a Fortepanról, innen tudtam meg, hogy létezik. A vezetője, Tamási Miklós elmondta, hogy szívesen fogadják az amatőr képeket, ha valaki behozza a gyűjteményét, feldolgozzák. Nekem pedig nagyon sok feldolgozatlan képem volt, főleg negatívok, papírkép csak néhány százalékról készült. Elkövettem azt, amit a fotósok sosem szoktak: odaadtam az összeset. Az első években márpedig nekem rettentő amatőr, gyengécske képeim készültek. Mégis odaadtam, a rosszul exponáltakat, bemozdultakat, vágatlanokat is… Fotós szemmel te is tudod, mit jelent ez. De nem kiállításra készültem, ez egy archívum volt, gondoltam, átböngészik, ami érdekes számukra, ami mutat valamit a városból, azt kiválasztják. Odaadtam nekik egy dobozban a negatívokat, még tisztességes feliratok sem voltak hozzájuk, gondoltam, majd szólnak, hogy köszönjük szépen, kiválasztottunk húsz-harminc fotót, ennek is örültem volna: valamit ezek szerint tudtak volna vele kezdeni. Ehhez képest visszahívtak, elmondták, hogy ez sokkal több, mint egy amatőr gyűjtemény, minőségében, méretében is, jelenleg 1800 képnél tartanak, a többit visszaadnák. Hónapokba került nekik átnézni, válogatni, azokat egyenként beszkennelni. Tátva maradt a szám.
Hány képet adtál át eredetileg?
Durván hétezret. Ezt is onnan tudom, hogy később a feleségem beszkennelte mindet. Nélküle ebből az egészből: a kiállításból, a könyvtől semmi sem lett volna. Eleve ő állított meg, amikor elkezdtem kidobálni a papírképeket. Amikor megjelentek a képek a Fortepanon, felhívott Szabolcs, hogy válogatna az anyagból – de nem abból, hanem az egészből.
Addigra a feleségem már beszkennelte a 7000 negatívot, egy pici, másfél arasznyi szkennerrel. Volt, ami még tekercsen volt, szét kellett vagdosni, kiegyengetni, hatosával beszkennelni, bevinni a gépbe, katalogizálni, majd úgy eltenni őket, hogy kereshetőek legyenek. El lehet képzelni, mi munka volt ez. Fél évig elbogarászott vele. Persze így, hogy nem nekem kellett, már ott álltam mögötte, mondogattam, hogy „ezt ne, ezt hagyd ki”; nem engedett.
Egy csomó rossz is benne maradt – de Szabolcs az egészből tudott válogatni, és ez nagyon fontos volt.
Forrás: Fortepan / Kereki Sándor
Ezek szerint te nem gondoztad a saját életművedet.
Egyáltalán nem gondoztam. Csak azért fényképeztem, mert szerettem. Az ember két okból fényképez, vagy azért, hogy eltegye a saját életét, családját, hogy amikor megöregszik, elővegye, vagy azért, hogy megmutassa a képeket. Én is szerettem megmutatni őket, bevittem a suliba, körbeadtam, még kiálltásom is volt pár, persze csak kisebb, a saját környezetemben, pályázatokra is küldözgettem, díjakat is kaptam… Csak közben telt-múlt az idő, a képek pedig dobozokban maradtak. Mégis mit kezdtem volna velük? Vegyem elő és nézegessem őket? Nagyítsam őket magamnak? Minek? Gondoltam, ha a gyerekeim szeretnék, majd megkapják őket, kitehetik a falra… Most meg hirtelen az egész érdekes lett.
Azért nyugtass meg, hogy érted, miért fontosak a képeid.
Csak hümmögtem, amikor mondták, hogy ez bizony egy baromi jó anyag. Jólesett, de ettől még nem kezdtem a föld fölött járni, „túlhype-olják az egészet”, gondoltam, főleg, amikor megjelentek az első cikkek. Oké, tudom magamról, hogy tudok fotózni. Ezt azért képes eldönteni az ember. De ez, hogy engem most végre a helyemre tesznek a magyar fotókánonban… Soha eszembe nem jutott, hogy egyszer engem valaki a helyemre fog tenni. Fotósként persze látja az ember, mire képes, de hogy a többiekhez képest hol tart, azt képtelenség megítélni. Arra azért emlékeztem, hogy annak idején mégiscsak fontos volt, hogy minél többen lássák a képeimet. Csak ugye akkoriban még nem volt internet. Pár éve aztán az egyik fotóm, a Szeptember – ami pont itt, a Klauzál téren készült – felkerült a Budapest régi képeken csoportba, ahova az emberek sokféle képet feltöltenek, és írnak kommenteket is hozzájuk. Fent sem vagyok a Facebookon, a feleségem mondta, hogy két nap alatt hatezer lájkot kapott, ez állítólag elég sok. Annak idején az ilyesmi elképzelhetetlen volt. Szóval igen, értem, mitől fontosak a képeim:
Főleg az idő miatt. Az idő tette hozzájuk a jelentőséget.
Sokan mondják, hogy ezek a fotók bizony kordokumentumok – lehet, de amikor készültek, nem voltak azok. Akkor csak kimentem a térre, azt fotóztam, amit akkor ott láttam, a valóságot, plakátokkal, tárgyakkal, arcokkal, sem a múltat, sem a jövőt nem tudtam hozzáfotózni. Ezek a képek most lettek izgalmasak: történelem lett belőlük.
Forrás: Fortepan / Kereki Sándor
A médiában dolgoztál, biztos láttál sok fotóriportert munka közben. Soha nem jutott eszedbe, hogy átugrasz, vagy eleve ott kezdesz?
Gimnazista koromban voltam a legaktívabb fotósként, illetve abban a másfél évben, amíg egyetemista voltam. Emlékszem, ott álltam érettségi előtt, gondolkodtam, mi leszek, ha nagy leszek; addig én voltam „a fotós” így is emlegettek az osztályban, „Kereki, a fotós”, a csoportképeket is én készítettem, mégsem gondoltam, hogy ez igazi foglalkozás. Pedig voltak előttem példák a mai nagyok közül, a Benkő (Benkő Imre, aki szintén rengeteget fotózott Budapest utcáin – a szerk.) is akkoriban volt aktív, de nem hittem, hogy én ebből meg tudok élni. Végül bejutottam egy újsághoz, a levelezési rovatba készítettem képeket, illusztrációkat. Tudod, milyen ez: a szerkesztő pontosan megmondja, mire gondol, de nem ám csak úgy, hogy „életkép a Duna-parton”, hanem úgy, hogy „legyen rajta két csaj, az egyik miniben, a másik maxiban, és ők találkozzanak”. Én meg próbáltam meggyőzni az osztálytársnőimet, hogy fizetség nélkül jöjjenek ki a Dunához és hagyják, hogy fotózzam őket, persze csak ha van az egyiknek minije, a másiknak maxija, hogy aztán ezért az egészért kapjak egy százast…
Nem csak azért hagytam abba, mert kevés volt a pénz, hanem mert egy idő után az összes családtagomat lefotóztam hülye szituációkban, például az anyámat egy bevásárlószatyorral, amiből kilóg egy paróka, csak mert a szerkesztő azt találta ki. Bénának éreztem az egészet.
A fotósok egy része kitalálja a képet, a másik része keresi. Van, aki tud rendezni, kitalál, beállít egy-egy képet… Én sosem állítottam be senkit és semmit. Úgy voltam vele, hogy ha ezt jelenti hivatásos fotósnak lenni, akkor én nem leszek az, ez nem lehet az én hivatásom. A televíziós munkáim során is kiderült aztán, hogy fikciós műfajokban sosem voltam jó. Nagyon komoly fantázia kell ahhoz, hogy létrehozz valamit, ami addig nem létezett. Próbálkoztam én műteremben, még valami aktfotózással is, még csak nem is profi modell volt, hanem ismerős, „jó, és most mit csináljak?”, kérdezte, nem tudtam mit mondani. Lőttem öt képet és soha többé nem dolgoztam ilyesmin. Nem izgatott. Ha megláttam egy érdekes arcot egy kocsmában és szépek voltak a fények: na, az izgatott. De ezeket a helyzeteket nem láttam előre, legfeljebb a hangulatokat. Tudtam, mire számíthatok a Klauzálon, a Margitszigeten, a Városligetben a május elseji felvonuláson. Ezeknek mind jellegzetes hangulata volt. Például ezért sem mentem át soha Budára: ott nincs meg ez a hangulat, a Bimbó úton nem lehet zsánerképeket készíteni!
Forrás: Fortepan / Kereki Sándor
Felnőttként aztán csak kiderült számodra, hogy a dokumentarista fotó, amely passzolt hozzád, létezik, művelik és életművet lehet belőle építeni.
Nem derült ki. Csak azt tudtam, hogy nagyon szerettem képeket készíteni. Ezért kezdtem tévézni is. Ezt élveztem a legjobban és ma is ezt élvezem, nyugdíjasként visszadolgozom. Akkor is, ha „csak” annyi a feladat, hogy életképezzek egy vasárnapi misén. Ott ül ötven ember, áhítattal, vagy pont, hogy áhítat nélkül hallgatja a papot, nekem pedig jó pillanatokat kell elcsípnem. Szeretem. A híradó volt a legjobb: élveztem, hogy ami ott van előttem, az az enyém. Az operatőr osztályon nagyon izgalmas dolgokkal találkoztam nap mint nap, mindig más műfajban: színház, bábszínház, vetélkedő, sok-sok élő műsor. Azokat is szerettem. A tévéjátékok kevésbé tetszettek, ott pepecselni kellett, én meg a rögtönzésben voltam jó. A híradó lényege is pont az volt, hogy kaptam egy címet, a helyszínen pedig azt csináltam, amit akartam. Csak egyvalamit nem lehetett: visszajönni azzal, hogy „nem forgattam semmit, vacakok voltak a fények, hagyjátok ki”. Megtanultam, hogy bármikor, bármilyen helyszínen képes vagyok adásképes anyagot készíteni.
Közben egyszer sem jutott eszedbe, hogy „de jó lenne ezt fotóban, vagy fotóban is megörökíteni”?
Képzeld, próbáltam. Egyszer vettem egy pici gépet, akkoriban sokat utaztam külföldre, csak sosem volt időm fotózni. Háromszor voltam Pekingben, ebből kétszer csak keresztülautóztam rajta. Szállodából ki, autóba be, irány az egyik helyszín, ott éppen tárgyalnak, ülök az előtérben egy órát, kijönnek, gyorsan forgatunk, irány a következő… Csatangolni aligha van időd. Az sem megy, hogy egyszerre videózol és fényképezel. Máshol kell állni, másfelé kell nézni, és még az agyadat is át kell állítanod mozgóképről állóképre… Még egy kis egyperces anyagnál is komoly szabályai vannak a forgatásnak, főleg, hogy címet is adnak és utólag szöveget is írnak hozzá, képtelenség fotózni is közben.
Forrás: Fortepan / Kereki Sándor
Mennyire lepett meg, hogy pont azokat a képeket válogatták ki tőled, amelyeket? És mennyire szóltál bele a válogatásba?
Volt vétójogom, cserébe előbb-utóbb el kellett fogadnom Szabolcsék meglátásait. Szerencsére ő tud fotózni, így a fotós szempontokat is ismeri, ami segített. El kellett fogadnom azt is, hogy közben eltelt ötven év. „Ez mennyire zseniális!” – mondta ő többször. „Ez? Pont ez?! Ne már! Ez a baja, az a baja…” – mondtam ilyenkor én.
Egy kereszteződésen készült képemen konkrétan rajta maradt egy hívási buborék, az egyiken pedig, amit a Szépművészeti előtt fotóztam, egy fekete folt. Ő ezektől odáig volt, számomra ezek hibák. Képzeld el, hogy megbotlik egy festő, véletlenül húz egy vonalat, a közönség pedig imádja ettől.
Vitatkoztunk a vágáson is. Én annak idején előhívtam egy kisebb papírképre a fotóimat, fogtam négy kis lapot és addig maszkoltam jobbról-balról, fentről-lentről, amíg meg nem lett a kivágás és azt mondtam: ezt kell lenagyítani! Nem kötött a képformátum sem. Ha egy kép arról szól, hogy két ember ül a padon, akkor nem kell melléjük, alájuk, föléjük semmi. Én az expozíció pillanatában velük foglalkoztam, nem volt időm arra, hogy a belógó ágakat, a háttérben elhaladó buszt is számításba vegyem. Legfeljebb azt komponáltam ki, ami nagyon zavaró lett volna. Ma pedig az a divat, hogy a teljes negatívot nagyítják azzal, hogy azon mennyi információ van. Akkor is, ha véletlenül van rajta. „Milyen jó, hogy pont olyan színű autó állt a háttérben” – mondják ilyenkor. „Én akkor észre sem vettem, hogy ott áll” – mondom erre én. Részemről a vágással készül el a kép. A valóság mindig adott, az objektívet, nézőpontot, szöget te választod ki, utána pedig vágsz. Ez a fotózás: kiválasztani, hogy a valóság mely darabját vágod ki.
Forrás: Fortepan / Kereki Sándor
Tanultál azért valamit a fiataloktól?
Volt képem, amivel kapcsolatban beláttam, hogy jobb teljes kivágással. Rátettük, amit annak idején levágtam róla, és jobban működött. Vitatkozgattunk, de végül elismertem, hogy igazuk van.
Ez a sok élmény sem hozta vissza a kedved a fotózáshoz?
De, felmerült, hogy folytathatnám. Aztán nagyon hamar elvetettem. Az a világ, már nem létezik, a fotózás sem olyan már. Hasonló képeket tudnék készíteni – de minek? Tudod, milyen ez: visszatérni ahhoz, ami évtizedekkel azelőtt sikeres volt… Nem az igazi. Nem szeretném újra járni a várost, hogy emberekkel vitázzak, akik nem értik, mit fotózok és miért. Nem érezném már otthon magam ebben a világban. Meg aztán néztem a ti képeiteket a honlapotokon. (Itt a BPSPC utcafotós kollektívára utal, amelynek e cikk szerzője is tagja.) Sokan vagytok, jó képeket csináltok, mit tudnék én ehhez hozzátenni?
Forrás: Fortepan / Kereki Sándor
Az utcai képeiden ismeretlenek szerepelnek, gondolom, akkoriban sem lehetett mindig engedélyt kérni, a 70-es években ráadásul még nem létezett a GDPR. Volt, aki kiszúrt, vagy később megtalálta magát egy kiállított képen? Volt ebből konfliktusod?
Nem volt divat engedélyt kérni, nem foglalkozott ezzel akkor senki. Életemben egyszer kergettek meg fényképezés miatt, de az is Üzbegisztánban volt és vallási okai voltak: lefényképeztem valakit, akit nem kellett volna, bottal futottak utánam. Volt, ahol engedélyt kértem, ha egy pakoló munkást láttam, megkérdeztem, szabad-e, ha azt mondta, „persze, jöjjön”, mentem, ha azt mondta, „hagyjon engem békén”, továbbálltam. Vagy eleve látták, hogy fényképezek – mint a szilveszteri buliban az aluljáróban – és egyszerűen elfogadták. „Ugyan már, fiatalember, ne engem fotózzon, öreg vagyok én már és csúnya” – ez is tipikus volt. Egy-két emberrel még össze is barátkoztam. A képeim fele azonban úgy készült, hogy az illető máig nem tudja, hogy lefotóztam. Nem szóltam át neki az utca túloldalára. Mindig arra gondoltam, hogy ugyan mi bajuk lehetne abból, hogy otthon őrzök róluk egy képet? Vagy hogy esetleg elküldöm Nagykanizsára, ahol egy kiállításon még negyven ember látja őket? Még nem volt internet. Az mindent megváltoztatott. Te is tudod, mit jelent, ha valami oda felkerül: soha többé nem tűnik el.
Volt, aki most, a kiállításodon, vagy a könyvben találta meg magát?
Sorra találják meg magukat, több „modell” is jelentkezett. A legutóbbi éppen tegnap. Szinte mindenki örül. Illetve legtöbbször nem is magukat találják meg, hanem a gyerekeik, unokáik ismerik fel őket. Minap is egy hölgy jelentkezett, hogy a „Ruhatáros lány”-ban felismerte az édesanyját, aki két éve halt meg. Volt, akinek leírták a történetét: „ez itt a nagymamám, itt és itt dolgozott, ezzel foglalkozott”. Megvan a buborékfújó neve is. Annak idején persze senkitől nem kérdeztem meg a nevét, hogy felírjam, ezek mind most derülnek ki. Egy nőt a barátnője hívta fel azzal, hogy „ott van a képed az interneten”. Megnézte: „az nem én vagyok, hanem az anyám”. Annyira hasonlított az anyjára, hogy összekeverték őket. Eljött a megnyitóra, vett is egy könyvet. A kiállításon, az épületben, ahol Robert Capa és André Kertész fotói is láthatók. Nagyon furcsa érzés. Biztosan megszokható ez a siker, de ehhez nekem nagyon sok idő kell még.
Fotó: Neményi Márton
Kollektív Fotográfia
Kereki Sándor képeinek kezelője, az Eidolon Centre for Everyday Photography a Fortepan Masters című kötet sikerén felbuzdulva jött létre; a szervezet huszadik századi magyar fotós életműveket szeretné népszerűsíteni. Eddig ismeretlen fotókincseket és szerzőket kutatnak és – ha minden jól megy – emelnek a köztudatba. Az eddig fel nem tárt, hatalmas, fizikai formában létező fotókincsek ügyében gyorsan érdemes cselekedni, hiszen az anyagok természetéből fakadóan ezt az örökséget vagy megmentik az elkövetkezendő évek során, vagy feledésbe merül és eltűnik – a képek történeti, esztétikai és művészeti értékével együtt. Ezt szem előtt tartva gondozták és állították ki Kereki képeit is A hetvenes évek Budapestje egy srác szemével címmel a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban. A tárlat február 4-ig látogatható.
Harry herceg elsírta magát III. Károly döntése miatt, igazi arculcsapásként élte meg
Házasság első látásra: Kornélia elköltözött Jánostól, a férfi pedig csupán egy bugyit kért tőle távozáskor
A Vígszínház több népszerű darabját nem láthatják már többé a nézők
10 dolog, amit tudnod kell a Primarkról a budapesti nyitás előtt
Rajongói szerint Zoltán Erika túlzásba viszi a fogyást
Elvette 18 évvel fiatalabb párját Nacsa Olivér
3 csillagjegy, aki rengeteget költ
