Vicces, abszurd, megható, apokaliptikus: ez mind Budapest. Legalábbis így látta a gyönyörű, mocskos, magával ragadó és lehangoló város utcáit az elmúlt években a Budapest Street Photography Collective (BPSPC) tizenkét tagja. A tizenkét tag között ott van az nlc fotósa is (ez a disclaimer), fotóikból fotóikból pedig most kiállítás nyílik a Mammuttetőn (ez pedig a diszkrét önreklám.) A tetőkert mozijában a róluk készült kisfilmet is megnézhetitek, további sok-sok fotográfiával, lesz koccintás, zene és (természetesen esőmentes) nyáreste, további információk itt. Most pedig lássuk végre, mi az a streetfotó és miért nagyon fontos, hogy városonként legalább ennyien műveljék.
A korábban külön-külön alkotó utcafotósok tavaly novemberben álltak össze csapattá, elnevezésükkel is követve a nemzetközi “SPC” trendet. Tagjai közt van főállású fotós és olyan is, aki a napi munka mellett alkot, van köztünk tizenöt és negyvenkét éves is, mindenkinek más a szemlélete, stílusa, de az ambíciók közösek: elfogadtatni és elismertetni a művészi utcafotó egyébként nagy múltú és gazdag műfaját Magyarországon is. Itthon ehhez szemléletformálásra van szükség: a jogi környezet és a közhangulat finoman fogalmazva nem kedvez a streetfotónak, az alkotó már azzal is kockáztat, hogy előveszi a fényképezőt az utcán.
A közösségük nem akar ártani, gúnyolódni, ítélkezni. Ellenkezőleg: meg szeretnék ragadni az utcára vitt pillanatokat, hogy az egyszerre spontán és nagy gonddal komponált, szerkesztett fotóikkal hiteles, torzításmentes képet adjanak városunkról és korszakunkról. Nem egyszerűen az utcát fotózzák: képeiknek, sorozataiknak üzenetük van, mindig az embert és a környezetét mutatják meg, ez pedig néha groteszk, néha esztétikus, de mindig egy-egy történetet mesél, úgy, ahogy azt csak az utcafotó tudja. Ahogy ők fogalmaznak: “A dokumentarista fotósok munkája és hagyatéka tisztán láttatja a társadalmat, az emberiséget, segít feldolgozni a történelmet. Az igazi utcafotós szándéka sosem rossz – így a miénk sem az. Az empátia, az odafordulás, a tükörtartás, a magunkkal való szembenézés ugyanúgy cél, mint az, hogy szerzőink kibontakozzanak művészként.”
“A legtöbb utcán készült, spontán kép szelfi: úgy tűnik, mintha mindenki magát fotózná és posztolná, a filterezett, szépített képek beterítik az időt és a teret. Úgy érezzük, ezzel elhaladunk az igazság mellett. Ha ebből a korból csak a szelfik maradnának fent, az károsabb lenne, mint amilyen károsnak a magyar jogalkotók lefestik a streetfotósok tevékenységét. Hisszük, hogy minden ezzel a műfajjal művészi szinten foglalkozó fotós értéket teremt. Ez a célja közös fellépésünknek is.”
A fotósokkal még márciusban készített interjút az Absolut Budapest blog; következzen egy-egy kép és mindhez egy-egy mondat!
Bedinsky Krisztián
Gyűlölöm a mesterkélt képeket, akkor már legyen inkább a trash! A célom leginkább a valóság visszaadása. Nagyon nehéz olyan képet készíteni, amivel te magad elégedett vagy. Előfordul, hogy ellősz több ezer képet filmre, aztán egyik sem tetszik, és ott állnak évekig egy cipősdobozban anélkül, hogy hozzájuk nyúlnál.
Fotó: Bedinsky Krisztián
Chripkó Lili
Azért kezdtem el, mert észrevettem, hogy a világ nem olyan, mint ahogy a képeken viszontlátjuk. Tulajdonképpen a valóságot kutatom. Milyen Budapest a körúton belül és kívül, kik azok, akikről elfeledkezünk, mi az az elképesztő ízléstelenség, ami még mindig uralja ezt az országot, és hogy lehet, hogy a nénik újra és újra ugyanúgy néznek ki, hiába telnek el évtizedek. Felvetődik bennem a kérdés, hogy vajon én is így fogok-e kinézni.
Fotó: Chripkó Lili
Erdős Dénes
Itt nem mondja meg senki, hogy mit és hogy fényképezzek, az ösztöneimre van bízva a dolog. Arra sétálok, amerre éppen a kedvem tartja, ahol szép fényeket vagy érdekes emberek látok.
Fotó: Erdős Dénes
Én is kocka vagyok. 2015-től fotózom, akkor kezdtem el snapshotolni a gyerekeimet, de ez akkor még nem volt tudatos családi dokumentáció. Teljesen véletlenül keveredtem a streetfotózásba. Fényképezőgépet akartam vásárolni, és a Youtube-on rátaláltam egy arcra, aki mindent úgy tesztelt, hogy kiment az utcára. Én akkor pont heti rendszerességgel utaztam, és rájöttem, hogy ez az utcai dolog nagyon passzol hozzám.
Fotó: Juhász Jácint
Mónus Márton
Számomra a fotózás egyik legnagyobb ajándéka, hogy olyan helyekre jutok el, ahova nélküle valószínűleg nem jutnék. És itt elsősorban nem egzotikus országokra gondolok, hanem olyan helyekre, ahova egyébként nem mennék be/el, mert nem engednének be, vagy eszembe sem jutna. De ha ott van nálam a fényképezőgép, máris kicsit másképp látom a világot, és a zárt kapuk mögé is igyekszem bejutni.
Fotó: Mónus Márton
Neményi Márton
Ennek van egy terápiás jellege is; elkezdtem gyűjteni az abszurd pillanatokat az utcáról, sajtótájékoztatókról, eseményekről, esküvőkről, mert azt éreztem, hogy ha sok ilyen pillanat összegyűlik, akkor ha nem is fejtem meg, de legalább elfogadom, hogy soha nem tudom teljesen megérteni az embereket. Nekem nem az a dicséret, ha valaki azt mondja, hogy zseniális egy képem, hanem az, ha nem érti, hogy mit lát.
Fotó: Neményi Márton
Tudtad?
- Magyarországon a jelenlegi jogi szabályozások alapján erősen aggályos az utcán akár egy képet is elkattintani.
- Még senki sem gazdagodott meg abból, hogy streetfotósokat perelt volna be.
- A legtöbb országban szabad embereket fotózni az utcán.
- Az igazi streetfotón nincs módosítás, hitelesen adja vissza a valóságot.
- Azzal hogy lefotóznak, nem lehet elrabolni a lelked.
- A természetfotósok is lesből támadnak és a vadállatok sem pózolnak.
- Nem minden utcán készült kép streetfotó és nem is minden streetfotó utcán készül.
- Nem azért fényképez le valaki hogy kinevessen, inkább mert különleges vagy és felkeltetted a figyelmét.
- Ha azt látod, hogy lefotóznak valakit az utcán, nem kell jelentened sehol és felháborodni sincs okod.
- A streetfotós nem anyagi haszonszerzésből, hanem megszállottságból és a kordokumentáció érdekében tevékenykedik.
Soós Bertalan
Szabadúszó fotósként nekem a streetfotó egy kincskereső játék, amit bármikor szívesen játszom.
Fotó: Soós Bertalan
Szabó Bálint
Élvezem, hogy reggel még nem tudhatom, milyen képeket szerkesztek majd este. Jobban megérthetem az emberek viselkedését, és néha olyanokkal beszélhetek pár mondat erejéig, akikkel valószínűleg más helyzetben amúgy soha nem tenném.
Fotó: Szabó Bálint
Szalai Imre
Úgy kezdtem fotós karrieremet, mint a legtöbben: kölcsönkaptam szüleim ócska gépét az osztálykirándulásokra, hogy körülbelül 36 homályos képen örökíthessem meg a távolból aktuális gyermekkori szerelmem. Persze közben nagyon kellett vigyázni a kis műanyag csodára, de szerencsére nem fogott meg igazán a dolog, így ezt a terhet könnyen le is vetettem a vállaimról. Az utcán látottak megörökítése nehezen maradhat ki azok életéből, akik fényképezéssel töltik a szabadidejüket. Persze a legtöbben nem ezzel a céllal vesznek kamerát a kezükbe. Akik mégis, azok tudják, hogy ez is milyen könnyen az ember szenvedélyévé válhat. Azt hiszem valami ilyesmi történt velem is. És mint minden szenvedély, ez is összehozza a hasonló elvakultakat. Kis késéssel ugyan, de így kerültem a fenti körökbe. Az utca összeköt bennünket: idegenek ezreivel találkozunk rajta nap mint nap, akik talán nem is kéne, hogy annyira idegenek legyenek. Sok közös problémában és örömben osztozunk, számtalan hasonló vagy épp teljesen azonos baklövést követünk el életünk során. A különbség talán csak annyi, hogy mi, akik streetfotózásra adtuk a fejünket, ezt nem csupán észrevenni, de másoknak megmutatni is igyekszünk.
Fotó: Szalai Imre
Tálas Achim
Az utca konstans, mindig ott van, semmit sem kell leszervezni, ha van egy kis időm, azonnal tudok menni. Bár nem fotósként dolgozom, – fogorvosira járok – de ez az életem, élvezem, hogy kint vagyok az utcán, és megmutathatom, hogy mit csinálnak éppen az emberek.
Fotó: Tálas Achim
Temesi Ádám
Mindig is szerettem megörökíteni az utcai pillanatokat, és sokat kóboroltam kint, amiben az is közrejátszott, hogy nem mindig volt lehetőség portréfotózáshoz embereket és stábot keríteni. A streetfotózás leköt, szeretem egyedül járni az utcákat, keresem a fényeket, a megismételhetetlen pillanatokat – amiket egyébként a legnehezebb elkapni.
Fotó: Temesi Ádám
Varga Benedek
Olyan pillanatokat szeretnék megmutatni az embereknek, amit maguktól nem vesznek észre. Legyen szó a reggeli tömegben egy aranyos szituról vagy egy megható pillanatról az utcán. Hogy mi hajt, mi visz ki napról napra az utcára? Amikor kint vagy, annyira jó ott; átjár az adrenalin, és amikor végre elkapod azt a bizonyos pillanatot, amikor megvan a kép, szinte transzállapotba kerülsz.
Fotó: Varga Benedek