Egy itáliai plébános bizonyos Antonio Piervenanzi 1716 októberében egy meglehetősen szokatlan kérvényt nyújtott be a pápa őszentségéhez:
Antonio Piervenanzi, a piscinolai San Benedetto plébánosa szeptember óta rossz egészségi állapotban van, a fejéből kiinduló és az egész testére kiható rossz keringés miatt. Állandó fájdalmai vannak kívül és belül, folyamatosan szédül, átmeneti vaksággal küzd, továbbá elvesztette minden fogát és kihullott a haja. Az orvosok már a legrosszabtól tartanak. Piervenanzi ezért kezelői tanácsára engedélyt kér, hogy természetes színű, világos parókát viselhessen, tonzúrával és fürtök nélkül.
Na, de miért kellett egy 18. századi egyházi személynek egyenesen a pápától engedélyt kérnie a paróka viselésére?
Ebben az időben ugyebár minden fontos – vagy fontosnak látszani akaró – személy hatalmas méretű, extravagáns külsejű parókákat viselt; leszámítva a katolikus egyházi személyeket, ugyanis Európában – elsősorban Franciaországban és Itáliában – a befolyásos püspökök már hosszú évtizedek óta folytattak összehangolt kampányt a parókaviselés ellen.
Látványos paróka a 18. századból (forrás: Wikipedia)
A küzdelemben élen járt, Pietro Maria Orsini, Benevento érseke, aki 1724-ben lett XIII. Benedek néven a katolikus egyház feje; mivel egész életében bencés szerzetes volt, és egyben a 18. század egyetlen teljesen – és vállaltan – kopasz pápája, alighanem különösen személyes nézőpontból közelített a parókákérdéshez. A katolikus klérus más parókakritikusaihoz hasonlóan ő is hiú hóbortnak és különcségnek tartotta a műhajviselést.
Benedek kritikája szerint az a pap, aki parókát visel, hogy ily módon kövesse a divatirányzatokat, a világi hívságokhoz való téves, sőt szentségtelen ragaszkodásról tesz tanúbizonyságot. A 16. századi szent és milánói érsek, Carlo Borromeo korábban hasonlóan nyilatkozott: egyik híres pásztorlevelében (vagyis egyházmegyéjének papságához és a hívekhez intézett körlevelében) figyelmeztette egyházmegyéjének papságát, amiért elhanyagolták az isten iránti engedelmességet, azaz az alapos és rendszeres borotválkozást a század férfidivatja, a bozontos szakáll kedvéért.
A paróka viselése még rosszabb, mint a szakáll viselése, állították a parókakritikusok, mert ezzel megszegték az egyház szent törvényének egyik legfontosabb rendelkezését. Pál apostol ugyanis ezt írja a korintusiakhoz szóló első levelében: Minden férfi, aki fedett fővel imádkozik vagy prófétál, szégyent hoz a fejére, valamint Mert a férfinak nem kell befednie a fejét, mivel ő az Isten képe és dicsősége, az asszony ellenben a férfi dicsősége.
Ezeket a passzusokat többnyire úgy értelmezték, hogy a férfiaknak le kell venniük a kalapjukat a templomban. És hát mi volt a paróka, ha nem egyfajta kalap? Hogyan állhatna egy olyan pap, aki megszegi ezt a szabályt, az oltár elé misézni?
XIII. Benedek, a parókaviselés elleni küzdelem élharcosa (forrás: Wikipedia)
Pápaként XIII. Benedek három év alatt három olyan rendeletet adott ki, amelyek a parókák viselését szabályozzák. Más pápák már megtiltották a paróka viselését a templomban, de az ő előírásai voltak az eddigi legszigorúbbak: az a pap, aki parókában járult az Úr házába, 15 nap börtönre és pénzbüntetésre számíthatott.
Ugyanakkor elég kevés bizonyíték mutat arra, hogy Benedek képes lett volna elkapni és megbüntetni bármelyik vétkes egyházfit; egyszerűen nem voltak meg az erőforrásai ahhoz, hogy kellően hatékonyan tartassa be a törvényt. Ráadásul számos olyan katolikus pap akadt, aki nem értett egyet a parókaellenes politikával. Lehet, hogy a katoliku egyház hű szolgái voltak, de nem feltétlenül osztották elöljáróik minden meggyőződését: nem csak az egyházi hierarchiában akartak magasra jutni, hanem azon kívül is – egy olyan világban, ahol a paróka azt jelezte, hogy viselője komoly társadalmi státuszú személy.
XIV. Benedek pápa (1740-58) ugyancsak felismerte a problémát, de más megközelítést választott. Kimondta, hogy alapvetően szándék a fontos: az a pap, aki egészségügyi okokból szerény, nem hivalkodó parókát viselt, nem tett semmi rosszat. Csak a külsőségekkel való túlzott törődés volt bűn.
Konrad Detlef von Dehn portréja, 1724 (forrás: Wikipedia)
Nagyjából ezt az álláspontot képviselte a fentebb már említett kérvényt benyújtó Piervenanzi plébános is, ő azonban peches volt: érvelése megelőzte korát, így kérését elutasították. Mások viszont szerencsésebben jártak: néhány pap ugyanis azzal érvelt, hogy mindenképpen szükségük van a parókára, hogy a gyülekezetük tagjai ne tekintsenek rájuk viszolygással. Bármilyen bizarrul is hangzik, ezt az érvet igenis komolyan kellett venni, mert a pap híveinek lelkét fenyegette, ha csúnyasága miatt elkerülik a templomot. A katolikus papsággal kapcsolatos kérdésekben döntő hivatal, a Klérus Kongregáció gyakran foglalkozott az ilyesféle esetek elbírálásával; itt döntötték el például, hogy a hermafroditák lehetnek papok, de apácák nem. Egy kolostori portás, Antonio Maniardo ügyében is állást foglaltak: a férfit azért bocsátották el, mert erős dadogása miatt nem tudta ellátni a feladatát. Maniardo viszont azzal érvelt, hogy feladatai ellátáshoz nem volt szüksége beszédre, így fogyatékossága nem gátolta semmiben.
Az egyház parókaproblémája végül magától megoldódott: a francia forradalom után ugyanis a drága és feltűnő póthajak egyszerűen kimentek a divatból; még VI. Piusz (1775-99), az egyetlen parókás pápa is azt állította, hogy csak púderezi a haját. ma pedig már tényleg mindenki azt visel a fején, amit csak akar.