Fügefalevél a Dávid-szobron

Mi is beszámoltunk arról az egyszerre szórakoztató és hajmeresztő esetről, miszerint márciusban azért rúgtak ki egy floridai tanárt, mert művészettörténet hatodikos tanítványainak bemutatott néhány reneszánsz remekművet, köztük Michelangelo Dávid-szobrát (amely, mint az közismert, egy teljesen meztelen férfit ábrázol), majd ezt követően „három szülő panaszt tett, hogy az alkotások felzaklatták a gyerekeiket, mert azok pornográfok voltak.” A szülők és az iskola már-már abszurd módon túlzó és mélységesen művészetellenes reakciójával nehéz bármit is kezdeni (azért ebben a cikkünkben megpróbáltuk valahogy feldolgozni), de azt fontos tudni, hogy ez korántsem az első ilyen eset volt, a művészi meztelenség cenzúrázásának ugyanis komoly, évszázados hagyományai vannak; minden akkor kezdődött, amikor a katolikus egyház először érezte úgy, hogy kezd kicsúszni a lába alól a talaj.  

Michelangelo Dávid-szobra (Fotó: Wikipedia)

Az ellenreformáció motorját nagy lendülettel berúgó, eredetileg 1542. május 22-re összehívott, „Isten dicsőségére és magasztalására, a hit és keresztény vallás fejlesztésére és felemelésére, a tévtanok kiirtására, az egyház békéjére és egységére, a papság és a keresztény nép megjavítására, a keresztény név ellenségeinek megsemmisítésére” irányuló tridenti zsinat (vagy trienti, esetleg trentói) számos dologról nevezetes; a résztvevők egyebek mellett például azt is megvitatták, hogy ideje lenne némileg új alapokra helyezni a  szentek tiszteletét, így aztán segítségül hívásuknak módjairól, ereklyéikről, illetve a szentképek megfelelő használatáról is rendelkeztek a tudós főtisztelendők. A katolikusok tisztában voltak azzal, hogy a protestáns reformerek, különösen a radikálisabb kálvinista képrombolók milyen ellenérzésekkel viseltettek a katolikus templomokban található vallási tárgyú képek , illetve szobrok iránt, és arra jutottak, hogy a jövőben jóval nagyobb gondossággal és körültekintéssel kell felügyelni az ilyen műalkotásokat, hogy megakadályozzák a káros heterodox eszmék terjedését mind az egyházban, mind a szélesebb lakosság körében.

„Ha visszaélések csúsznak be e szent és üdvös rendelkezésekbe, akkor a szent zsinat hőn óhajtja, hogy azokat teljesen szüntessék meg, tehát semmi olyan képmást ne állítsanak fel, amely hamis tanítást ábrázol, és alkalmat ad az egyszerű embereknek a veszélyes tévedésre. Hogyha időnként előfordul, hogy a Szentírás történeteit és elbeszéléseit – amennyiben ez a tanulatlan nép számára hasznos lesz – képszerűen ábrázolják, oktassák ki a népet, hogy azok nem az istenséget ábrázolják, mintha testi szemmel látható, vagy színekkel és alakokkal ábrázolható lenne.

Továbbá a szentek segítségül hívásában, az ereklyék tiszteletében és a képek szent célú használatában minden babonaságot el kell törölni, minden piszkos nyerészkedést ki kell küszöbölni, s végül minden komolytalanságot el kell kerülni. … Hogy mindezt hívebben megtartsák, határozatot hoz a szent zsinat, mely szerint senkinek sem szabad, semmilyen helyen … semmi szokatlan képmást elhelyezni vagy elhelyezéséről gondoskodni, hacsak a püspök előzetesen jóvá nem hagyta.”

A nagyjából három szakaszra osztható tridenti zsinatolásnak jó húsz évvel később, 1563-ban lett vége, és egyéb változásokat is hozott a művészeti életben. A katolikus egyház ugyanis kiadott egy rendeletet, amely kíméletlenül lesújtott a „kéjvágy felkorbácsolására alkalmas” képzőművészeti alkotásokra; részben nyilván azért, hogy az erény védelmezőjeként tűnjön fel a hívek előtt, ne pedig korrupt és romlott csuhások gyülekezeteként, amiként a református mozgalmak próbálták – némileg talán jogosan – lefesteni a szervezetet. Ez a gyakorlatban nagyjából azt jelentette, hogy klérus valóságos keresztes hadjáratot hirdetett a festményeken, szobrokon és egyéb műtárgyakon előforduló péniszek és szeméremszőrzetek ellen, és elrendelte, hogy ezeket haladéktalanul kell takarni valamilyen alkalmatossággal; leggyakrabban fügefalevelet használtak erre a célra, amit ugyebár Ádám és Éva is viselt a Paradicsomból való kiűzetés idején.

Donatello Dávid-szobra (Fotó: Wikipedia)

Ez ugye már bőven a reneszánsz időszaka volt, amikor az itáliai alkotók a csupasz testű antik görög és római márványcsodák bűvöletében égve újra divatba hozták a meztelenség művészi ábrázolását, vagyis az esztétikus (vagy bármiféle) pucérkodást csaknem teljesen mellőző középkor elmúltával végre ismét lehetett mívesen kidolgozott péniszeket és egyebeket nézegetni.  Az első – vagy az egyik első – művész, aki az emberi testet újra a maga pőre pompájában mutatta meg a nagyközönségnek, alighanem Donatello lehetett: 1440 körül készült bronz Dávid-szobra komoly fordulópontot jelentett ebből a szempontból (a mű egyébként egy gyakorlatilag teljesen meztelen serdülő ifjút ábrázol, azaz ha Donatello napjainkban faragja bronzba, alighanem számos felháborodott kommentet generált volna az interneten).

Még sokkal híresebb Michelangelo nagyfejű, valószínűtlenül karcsú, görög héroszokat idéző, kolosszális méretű Dávid-szobra, az érett reneszánsz talán legikonikusabb alkotása, amelyen még csak annyi ruházat sincs, mint Donatellóén, és amely még 2023 márciusában is képes volt morális pánikot okozni egy floridai általános iskolában; a művet 1504-ben leplezték le Firenze központi terén, a Piazza della Signorin, és bár kissé tolakodó ruhátlansága bizonyára kiváltott némi meghökkenést, az nagyjából mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a korszakalkotó mű született (habár bizonyos források szerint nem sokkal később egy bronzból készült fügefalevéllel ezt is diszkréten letakarták egy időre).

Szóval Michelangelo – az új művészeteszmény szellemében – a továbbiakban is előszeretettel ábrázolt meztelen figurákat. Pár évvel a Dávid-szobor elkészítése után II. Gyula pápa megbízásából megfestette a vatikáni Sixtus-kápolna pazar mennyezetfreskóját, vagyis A Mennyezetfreskót, minden mennyezetfreskó legmennyezetfreskóbbikát, amely Mózes első könyvének jeleneteit örökítette meg, majd egy negyedszázaddal később – eredetileg VII. Kelemen pápa felkérésére – elkészítette a kápolna oltárképét, az Utolsó ítéletet.

Óriási meztelenkedés az Utolsó ítéletkor a Sixtus-kápolnában (Fotó: Wikipedia)

Ezt a témát addig rendszerint társadalmi rangjuknak megfelelően öltözött alakokkal illusztrálták a művészek, azonban Michelangelo a festményt valósággal telepakolta meztelen női és férfialakokkal (elképzelhető, hogy utóbbiakat ráadásul római férfiprostituáltakról mintázta). Ezzel már nem aratott osztatlan tetszést a Vatikánban: Carafa bíboros és Monsignor Sernini a mű cenzúrázását követelte, míg Biagio da Cesena, a pápa ceremóniamestere úgy vélte, hogy a festmények inkább “a nyilvános fürdőkbe és kocsmákba” valók, mint egy kápolnába, és „felháborító, hogy ezek a figurák egy ilyen szent helyen ennyire szégyentelenül mutogatják magukat”. Harmadosztályú művészek később rá is festettek pár felesleges kiegészítőt az oltárképre, habár ebben az esetben kivételesen nem fügefaleveleket, hanem ágyékkötőket. 

Valószínűleg Michelangelo Utolsó ítélete is hozzájárult ahhoz, hogy a tridenti zsinat végeztével (vagyis inkább azzal párhuzamosan) a katolikus egyház elindította a fügefa-hadműveletet, amelynek eredményeképpen az aktszobrok kényesebb részeit Itália-szerte hamarosan gondosan elhelyezett fém levelekkel kezdték beborítani, illetve – állítólag – számos gipsz- és márványfalloszt véső segítségével el is távolítottak, vagyis tulajdonképpen kasztrálták ezeket. Állítólag a levágott péniszek még ma is valahol a Vatikán különféle elfeledett szegleteiben hányódnak.

A fügefalevéllel letakart Dávid-szobor Angliában (fotó: Wikipedia)

Amúgy nem csak a szobrok, hanem a festmények sem voltak biztonságban az önjelölt erkölcscsőszöktől. Így például Masaccio 15. századi készült freskóit is módosították a firenzei Brancacci-kápolnában: az 1600-as években egy buzgó, ismeretlen művész fügefaleveleket festett a meztelen figurák (konkrétan Ádám és Éva) problémásnak ítélt nemi jellegei fölé. A trend a későbbiekben is folytatódott, így 1758 és 1759 között  XIII. Kelemen pápa parancsára a Vatikán gyűjteményében található frivolnak bélyegzett szobrokra is számos fügefalevél került. A fügefaőrület aztán Olaszország határain túl is elterjedt: amikor a toszkánai nagyherceg 1857-ben Viktória királynőnek ajándékozta Michelangelo Dávidjának egy másolatát, a Viktória és Albert Múzeumban azonnal letakarták az ágyékánál, nehogy felzaklassa és pirulásra késztesse a kényes ízlésű női látogatókat. A belga szexlucifer esetének meg anno külön cikket is szenteltünk. Még a huszadik századból is bőven találhatunk hasonló eseteket. Egy hazai lap például így számolt be a Múzeum-kerti Apolló-szobor kálváriájáról:

„Évtizedek óta áll a Múzeum-kertben egy életnagyságú Apollo szobor. Rá van írva, hogy negyven évvel ezelőtt Tomory Anasztáz hagyományozta a múzeumnak. Apollo — görög elveihez híven — meztelenül álldogált az idillikus kertben, anélkül, hogy szégyellte volna magát, ha ránéztek.(…) Három nappal ezelőtt a szoborra bronzból készült hatalmas fügefalevél került.(…) Az történt, hogy a gyermekekre felvigyázó nörszök hetekig, hónapokig, évekig elnézték a meztelen szobrot, míg egyszer csak közülük egyesek követelni kezdték a fügefalevelet. Ismételt feljelentések érkeztek a múzeumhoz, végül pedig egy magát meg nem nevező köztisztviselő hatalmas beadványban fenyegetőzött azzal, hogy akciót indít a szemérmetlen szobor ellen.”