Fotózási tilalom a Sixtus-kápolnában

Múlt hétvégén mi is beszámoltunk arról, hogy Jason Momoa – aki épp a Halálos iramban száztizenötödik részét forgatja – illegális fotózkodásba keveredett a vatikáni Sixtus-kápolnában, az egész katolikus világ talán legikonikusabb helyszínén. Bár nem a színész fotózgatott meggondolatlanul, hanem vele fotózkodott néhány lelkes rajongó (igaz, ehhez ő hasonló lelkesedéssel asszisztált, a képeket pedig megosztotta az Instagramján), később nem győzött bocsánatot kérni az eset miatt. Ahogy írta: nem állt szándékában bárkinek is megsérteni a kultúráját.     

Ebből könnyen ki lehet következtetni, hogy bizony, a Sixtus-kápolnában hivatalosan tilos fotókat készíteni (vagy hát biztos lehet, ha van egy külön engedélyünk, amit személyesen a Bíborosi Kollégium dékánja írt alá és pecsételt le). Ami érthető, hisz ez a kívülről nézve nem különösebben érdekfeszítő épület minimum kétszeresen is kitüntetett jelentőséggel bír: 1. itt szokás tartani a konklávékat (a 16. század óta szinte mindig), amin ugyebár eldől, hogy ki lesz az új pápa 2. itt található minden idők (de tényleg minden idők) egyik legismertebb képzőművészeti alkotása, Michelangelo bibliai tárgyú giga-mennyezetfreskója, amelynek köszönhetően naponta (tehát: minden áldott nap) kb. 20-30 ezer látogató keresi fel a kápolnát. Tehát nyilván azért nem szabad fényképezni, hogy a fogalmatlanul összevissza vakuzgató turisták ne tegyenek kárt a felbecsülhetetlen értékű reneszánsz remekműben – gondolhatnánk, amúgy teljes joggal. Részben persze így is van, de akad egy másik – ennél némileg meglepőbb – ok is.

Michelangelo mennyezetfreskóját 1980-ban kezdték el restaurálni, a művelet pedig meglehetősen sokáig tartott: csak 1994 végén leplezték le az újra a teljes pompájában ragyogó művet, a fali freskók felújítására meg még öt évet kellett várni (természetesen a nagyközönség addig is nyugodtan nézegethette, csak azok a részek, amiken éppen dolgoztak, le voltak takarva ). A vatikáni illetékesek már a kezdet kezdetén is tisztában voltak azzal, hogy a munkálatok egyrészt hosszú-hosszú évekig el fognak húzódni, másrészt meg elképesztően sok pénzt emésztenek majd fel, úgyhogy szponzorok után néztek: a legjobb ajánlatot a japán Nippon Television Network Corporation tette, amelynek 3 millió dolláros felajánlásával (ebből a végére aztán 4,2 millió dollár lett) sem az olasz, sem az amerikai vállalatok nem tudtak (vagy nem akartak) versenyezni.  

Cserébe a Nippon TV kizárólagos jogot kapott a műalkotások, illetve a restaurálás folyamatának dokumentálására, megörökítésére, azaz a fényképezésére és videózására, amit a cég alaposan ki is használt, és számos dokumentumfilmet, művészeti albumot, stb. készített és jelentetett meg. A Nippon szerződése három évvel a restaurálás egyes szakaszaink befejezése után járt le, vagyis pl. az Utolsó ítéletet 1997 után már bárki – akinek volt engedélye – lefotózhatta vagy levideózhatta, mivel ennek a felújítása 1994-ben befejeződött. A teljes képhez hozzátartozik, hogy a japán médiavállalt elvileg az egyszerű turistáknak  nem tiltotta meg a mennyezetfreskó képeinek magáncélú dokumentálását, azonban a vatikáni hatóságok úgy döntöttek, hogy biztos, ami biztos, minden látogatóra kiterjesztik a szabályt;  ami aztán máig érvényben is maradt. És valószínűleg így a legjobb.