A közép-olaszországi Umbriában, a szerelmesek városának is nevezett Ternitől nagyjából nyolc kilométerre található Európa egyik legmagasabb – 165 méteres – vízesése, a fokozhatatanul festői látványt nyújtó, dallamos nevű Cascata delle Marmore, azaz a Márvány-vízesés. A buja vegetációval borított fenséges ormokról alázúduló víztömeg azonban meglepő módon nem a természet csodája, hanem az ókori római mérnöki munka egyik csúcsteljesítménye. A Cascata delle Marmore ugyanis egy mesterséges képződmény, egy hosszú évszázadokon át húzódó tájrendezési program eredménye, egyúttal a világ valószínűleg legrégebbi, ember alkotta vízesése.
Ahogy az Arkeonews cikke írja, a rómaiak Kr. e. 271-ben hozták létre ezt a maga nemében páratlan hidraulikus rendszert: ebben az időben a Velino folyó hatalmasra duzzadt, és egy hatalmas mocsárszerű állóvizet hozott létre, ami köztudomásúlag a malária melegágya, ez pedig komoly veszélyt jelentett a közeli Rieti városára.
Cascata delle Marmore (Fotó: Getty Images)
Az Isteni színjátékban is utaltak a problémára
A probléma megoldása érdekében Manlius Carius Dentatus római konzul utasította a munkásokat, hogy építsenek egy csatornát, amely a vizet a közeli Marmore sziklán át a Nera folyóba juttatja, amely az alatta lévő völgyben folyt.
Csakhogy ezek után sajnos újabb akadály merült fel: amikor a Velino folyó túlcsordult, vize a Nera folyón keresztül Terni városa felé áramlott, és veszélyeztette a lakosok biztonságát, Kr. e. 54-ben pedig egyenesen a szenátusnak kellett rendet tennie, miután a síkvédéki és a hegyvidéki lakosok között a vízgazdálkodás miatt a végsőkig kiéleződtek a feszültségek; a szenátusbeli vitában még maga Cicero is képviseltette magát, illetve valószínű továbbá, hogy Dante az Isteni színjátékban (Paradicsom XX.19-21) is tett némi utalást az ügyre.
Cascata delle Marmore (Fotó: Getty Images)
A problémák mindenesetre csak időlegesen sikerült orvosolni. A csatorna karbantartásának hiánya miatt ugyanis gyengült az áramlás ereje, amitől újra elmocsarasodott a vidék. 1422-ben XII. Gergely pápa elrendelte egy új csatorna építését (ez lett a Gergely-árok vagy Rieti-árok). majd 1545-ben III. Pál pápa ugyancsak egy új csatornát ásatott (és nem túl fantáziadúsan Pál-ároknak keresztelte.).
A terv az volt, hogy a Curiano-árkot kibővítik, és valamiféle elvezetőt építenek az áramlás szabályozására. Az 1598-as befejezéskor VIII. Kelemen pápa felavatta az új művet, és – micsoda meglepetés – saját magáról nevezte el Kelemen-ároknak. Végül aztán 1787-ben VI. Piusz pápa megbízta a neves francia-olasz építészdinasztiából származó Andrea Vicit a csatorna átalakítására, ami a mai látványos, pompás kaszkádokat – vagyis a barokk díszkertek műzuhatagait – idéző megjelenését eredményezte, és egyúttal végre megoldotta az évszázadok óta húzódó problémahalmazt.
Versbe foglalt élmény
A Cascata delle Marmore a romantika jeleseit is megihlette és elvarázsolta: amikor Lord Byron 1817 tavaszán megszervezte Velencéből Rómába vezető útját, gondosan ügyelt arra, hogy a nevezetes vízesést is meg tudja tekinteni.
Visszatérve Velencébe, június 4-én diadalmasan írt londoni kiadójának, John Murray-nek: „Kétszer is meglátogattam a Terni vízesést – ami mindent felülmúl”. Az élményt versbe foglalta a részben saját úti kalandjait feldolgozó Childe Harold zarándokútja című főműve negyedik énekének 69-72. strófájában, amely hamarosan az elbeszélő költemény egyik legtöbbet idézett és legnagyobbra tartott részévé vált az olvasók körében (eredetiben itt lehet elolvasni).
Népszerűsége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy először az angol nyelvű, majd a kontinentális európai közönség képzeletét is alaposan megmozgassa a nevezetes zuhatag, ennek köszönhetően pedig egyre több külföldi utazó látogatott a térségbe, és úgy általában is jelentősen megnőtt az érdeklődés a vízesések iránt.
A 18-19. században olyan neves szerzők keresték fel a vízesést, mint Wilhelm Heinse, Johann Caspar Goethe (az író apja – nem biztos, hogy híres fia valóban látta a vízesést), Lady Anna Miller, Vittorio Alfieri, François René de Chateaubriand és Hans Christian Andersen. Bár a 19. század híres-hírhedt protofeminista írónője, az ír Lady Morgan végül nem jutott el a Cascata delle Marmore-hoz (az ok banális volt: éppen nem akadt kocsis, aki oda tudta volna vinni), 1821-ben megjelent Itália című művében úgy ábrázolja a vízesést, mint „az európai kíváncsiság egyik legfőbb tárgyát” és olyan természeti látványosságot, amelynek „mélysége, merészsége és ragyogása” méltó „Byron zsenijéhez, aki a legjobban ünnepelte csodáit”.
Vízenergia és látványosság
A tizenkilencedik századtól a régió forradalmi változáson és fejlődésen ment keresztül: a hidraulikus energiát gyárak hajtóerejeként használták, majd Terni környékén nagy ipari központ jött létre, a régió infrastruktúrája pedig gyökeresen átalakult, miközben azért a Byron és kortársai által csodált romlatlan, romantikus jellegét is sikerült megőriznie.
A Marmore-vízesést ma is használják a vízenergia hasznosítására, miközben túristalátványosságként is szolgál: zuhatag általában naponta 12:00 és 13:00 között, majd 16:00 és 17:00 között működik, ünnepnapokon meghosszabbított nyitva tartással.
A turisztikai magazinok szerint nyáron a legjobb meglátogatni a vízesést, mert ilyenkor éjszaka is nyitva van, és látványos LED-fényjáték kíséri az alábukó víztömeg látványát. A vízesést körbevevő park is lenyűgöző, számos ösvény és botanikus kert, található itt, valamint egy tó is, és persze Terni városa is bőven megér egy látogatást.