Mókusprém
A finn nyelvben a raha szó azt jelenti, hogy pénz. Több száz évvel ezelőtt, a középkorban azonban a kifejezés még mókusprémet jelentett, ugyanis Finnországban és Oroszországban a szőrme bevett fizetőeszköznek számított – ami nem túl meglepő, tekintve hogy ebben a régióban kiterjedt szőrmekereskedelem folyt. A vörös mókusbundák voltak a legértékesebbek. A finneknél 10 darabot tikkurinak, 40 szőrmét pedig kiihtelynek neveztek, egy tehénért pedig átlagosan 100 mókusbunda járt. Oroszországban – azon belül is konkrétan Novgorodban – a 40 szőrmés szorocsok számított jelentősebb összegnek.
Vörös mókus a saját bundájában (fotó: Wikipedia)
Parmezán
Olaszországban régóta hagyománya van annak, hogy a nagy parmezán sajtkerekeket fizetőeszközként vagy akár bankkölcsönök fedezeteként is használják; a gyakorlat egészen a középkorig nyúlik vissza. Egyetlen parmezánkerék előállításához körülbelül 500 liter tejre van szükség, és a sajt legalább 12 hónapig érik, de egyes parmezán sajtokat akár négy teljes évig is érlelhetnek, így ezek rendkívül értékesek. A második világháború után, amikor Olaszországban súlyos recesszió volt, a sajtkerekek kreatív üzleti felhasználása jelentősen megkönnyítette a pénzügyi helyzetet – természetesen különösen a sajtkészítők számára.
Ma a Credito Emiliano Bank két raktárral rendelkezik, amelyek tele vannak parmezán sajtkerekekkel: csaknem félmillió darabot tárolnak ott, amelyek összértéke közel 200 millió dollár.
Olasz parmezánkerék (fotó: Wikipedia)
Delfinfog
Az Ausztráliától északkeletre fekvő Salamon-szigetek lakói évente több ezer delfint mészárolnak le. Részben persze a húsukért vadásszák őket, ám a helyiek a delfinek fogait még nagyobb becsben tartják: ezek amolyan tradicionális fizetőeszközként szolgálnak a körülbelül 900 darab kisebb-nagyobb földdarabból álló szigetországban. Többnyire különböző szertartásokon – temetés, esküvő – használatosak,
egy menyasszony például körülbelül 1000 darab delfinfogba kerül,
amihez úgy tíz darab delfint kell elpusztítani. A fogak értéke fajonként változhat: fehérajkú kardszárnyú delfin fogai a legkeresettebbek, a trópusi és a pettyes delfinek árfolyama átlagosnak tekinthető, az indiai-óceáni palackorrú delfin fogsora pedig gyakorlatilag nem ér semmit.
Egy palackorrú delfin fogsora (fotó: Wikipedia)
Kőkorong
A mikronéziai Yap szigetén a helyiek középen lyukas kőkorongokat használták fizetőeszközként (illetve még ma is használják ezeket, de inkább csak különleges alkalmakkor, mondjuk földvásárláskor). Ez önmagában még nem is lenne különösebben meglepő: a dolgot inkább az teszi furcsává, hogy
a korongok mérete akkor több méter átmérőjű is lehet, szóval egy hétköznapi bevásárlást csak bajosan lehetne velük elintézni.
A kövek értékét korántsem csak a méretük határozza meg, hanem inkább a presztizsük: minden egyes darabnak saját története vagy afféle mitológiája is van, amely tartalmazza a korábbi tulajdonosok listáját, illetve a kővel kapcsolatos különféle anekdotákat. Igazából az sem probléma, ha maga a tárgy már nincs elérhető helyen: egy esetben például egy helyi halász megpróbált egy követ a tengeren keresztül szállítani, de a csónakja felborult, és kő az óceán fenekére süllyed. Ennek ellenére mit sem vesztett az értékéből (sőt: talán még értékesebbé is vált), a továbbiakban is többször gazdát cserélt.
Bár a mozdíthatatlan fizetőeszköz intézménye elsőre furcsának tűnhet, fontos megjegyezni, hogy az aranyat anélkül is lehet vásárolni és kereskedni vele, hogy a rudak elhagynák a páncéltermet – szóval ilyen jelenség az úgynevezett fejlett világban is van.
Egy kb. két és fél méter átmérőjű, mikronéziai kőkorong (fotó: Wikipedia)
Tea
Kelet-Ázsia számos részén a teát hagyományosan tömbökbe préselték (illetve préselik ma is, bár ez a gyakorlat már nem olyan elterjedt, mint régen): a porított teát formákba csomagolva tömörítik, majd kis téglákba (esetleg korongokba) formázzák, és időnként valamilyen egyszerű díszítőelemmel dekorálják. Egy időben ezekkel a kis teakockákkal fizettek is, a gyakorlat különösen pedig különösen Szibériában volt elterjedt, illetve Tibetben, ahová a pénzként funkcionáló teatéglákat a keletre fekvő Szecsuán tartományból szállították.
Orosz teakocka (fotó: Wikipedia)
Notgeld
A notgeld egy szép német szó, ami akár egy Neue Deutsche Welle-zenekar neve is lehetne, és amit magyarul úgy szoktunk mondani, hogy szükségpénz, habár ínyenc numizmatikusokon (numizmatákon?) kívül alighanem senki nem használta ezt a kifejezést az elmúlt ötven, esetleg száz évben. A Magyar nyelv értelmező szótára szerint
a notgeld a rendes pénzforgalom fennakadása (például háború, infláció) idején kibocsátott ideiglenes jellegű pénz, rendszerint papírpénz,
A némileg bőbeszédűbb magyar Wikipedia pedig még azt is hozzáteszi, hogy a szükségpénz-kibocsátás leginkább Németországra, valamint kisebb részben Ausztriára és Magyarországra volt jellemző, illetve hogy ezt a tevékenységet többnyire amúgy pénzkibocsátási joggal nem rendelkező intézmények végezték, mint például városok, cégek vagy akár magánszemélyek.
Az első világháború idején, illetve a két háború között kibocsátott notgeldek megjelenése meglehetősen változatos volt: a hitvány kis papírcetlitől egészen a képeslapszerűen színes műalkotásokig terjed a skála. Ha pedig éppen papír sem állt rendelkezésre, tulajdonképpen bármiből lehetett szükségpénzt készíteni: bőrből, fából, vászonból vagy éppen újrahasznosított kartondobozokból vagy kártyalapokból.
Német szükségpénzek az első világháború idejéről (fotó: Wikipedia)
Műanyag rubel
Transznisztria (vagy: Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság) egy el nem ismert szakadár köztársaság Moldova keleti szélén. 2014-ben az a bankjegyek mellett négy különböző címletű műanyag érmét vezettek be. Mindegyik címlet más-más alakú, hogy a látásproblémákkal küzdők könnyebben tudják használni. Az 1 rubeles érme kerek, a 3 rubeles érme szögletes, az 5 rubeles érme ötszögletes, a 10 rubeles érme pedig hatszögletes.
A műanyag, amelyből készültek, kiváló minőségű kompozit, így az érméket rendkívül nehéz elhajlítani vagy eltörni. Ettől függetlenül nem arattak osztatlan sikert, különösen az idősebb generáció körében bizonyultak népszerűtlennek: szerintük ugyanis az érmék csúnyák és gyorsan lekopnak.
Műanyag rubelek (fotó: amazon.com)
Só
A só – mivel a rendkívül értékes volt, és igen nehéz volt hozzájutni – már az ókor óta funkcionált fizetőeszközként: ezt akkoriban úgy hívták, hogy salarium, vagyis sórészlet, melyet a római hadsereg minden tisztje és közkatonája, valamint minden tisztviselő megkapott, aki úton volt, vagy akit a középpontból a provinciába tettek át. A görög rabszolga-kereskedők pedig sót cseréltek rabszolgákért. A gyakorlat a középkorban sem szűnt meg, Magyarországban például a királyok Szent István idejétől fogva némely fizetést szintén sóadomány által teljesítettek.
Só és sószóró (fotó: Wikipedia)
