1945 végén a szovjet munkatáborokból kb. 70 ezer rabot tereltek ki a Tyecsa folyó partjához, hogy megkezdjék egy titkos város építését. A fegyvertechnológia terén mutatkozó lemaradását kompenzálandó a Szovjetunió ugyanis egy hatalmas plutóniumgyártó komplexumot húzott fel az Ural déli részén: a titkos katonai-ipari területet a Majak Vegyi Kombinát üzemeltette, és a Cseljabinszk-40 nevet kapta. Néhány éven belül pedig az újdonsült atomreaktorok már teljes gőzzel pumpálták a plutóniumot, hogy a Szovjetunió első atomfegyvereit üzemanyaggal lássák el.
Egy gyár a Cseljabinszk-területen (fotó: Antoine GYORI/Sygma via Getty Images)
Cseljabinszk-40 nem szerepelt minden hivatalos térképen, és több mint negyven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a szovjet kormány egyáltalán elismerje létezését; ennek részben az volt az oka, hogy ennek a kis, eldugott településnek a léte jóval nagyobb nukleáris katasztrófát okozott, mint Csernobil.
A termelési kényszer és a nagy sietség miatt ugyanis a szovjet mérnököknek nem volt idejük a megfelelő hulladékkezelési eljárások kialakítására, így a melléktermékek nagy részét vízzel hígították, a szennyvizet pedig a Tyecsa folyóba ereszték.
A felhígított hulladék olyan hosszú élettartamú hasadási termékeket tartalmazott, mint a stroncium-90 és a cézium-137, amelyeknek körülbelül harminc év a felezési ideje.
1951-ben, a Cseljabinszk-40 első három éve után a szovjet tudósok felmérést végeztek a folyónál, hogy megállapítsák, nem jelent-e problémát a radioaktív szennyezés.
Aztán Metlino faluban, alig pár kilométernyire a plutóniumüzemtől, valósággal megbolondultak a Geiger-Müller számlálók: a folyó partján a normális gamma-sugárzás helyett, amely évente körülbelül 0,21 röntgent jelent, óránként 5 röntgent mértek, ami meglehetősen aggasztó volt, mivel a Tyecsa számított az ott élő 1200 lakos elsődleges vízforrásának.
A későbbi mérések 38 másik, a Tyecsa mentén fekvő faluban is kiterjedt szennyezést találtak, ami nagyjából 28 ezer ember egészségét veszélyeztette súlyosan. Ezen kívül közel 100 ezer másik lakos volt kitéve a gamma-sugárzás megemelkedett, de nem egészen halálos dózisának.
Kitelepítések elkerítések
A szovjet kormány, hogy elkerülje a lakosság körében a borzalmas egészségügyi katasztrófát, kb. 7500 falusi lakost telepített ki a legsúlyosabban szennyezett területekről, elkerítette az árteret, és kutakat ásatott, hogy alternatív vízforrást biztosítson a megmaradt falvak számára. Mérnököket vontak be, hogy földgátakat építsenek a folyó mentén, amelyek a tervek szerint megakadályozzák a radioaktív üledékek továbbvándorlását. A Cseljabinszk-40 tudósai felülvizsgálták hulladékelhelyezési stratégiájukat is, és felhagytak azzal a gyakorlattal, hogy a szennyvizet közvetlenül a folyóba ürítsék.
Ehelyett egy sor köztes tárolótartályt építettek, ahol a szennyvíz egy ideig el tudta vezetni a radioaktivitást. Miután néhány hónapig tárolták ezekben a tartályokban, a hígított szennyvizet rendszeresen az új hosszú távú tárolóhelyre, egy három méter mély, 110 hektáros tóba, a Karacsájba vezették. Ezek az intézkedések egy ideig megkímélték a Tyecsa-folyó környékének lakóit a sugárterhelés további növekedésétől, de az igazi problémák még csak ezután jöttek.
A környéken élő férfiak átlagos élettartam ma is nagyjából 45 év (fotó: Antoine GYORI/Sygma via Getty Images)
Borzasztó tünetek, téves számítások
Az 1950-es évek közepére a plutóniumot előállító üzem dolgozói fájdalmakra, alacsony vérnyomásra, koordinációs zavarokra és remegésre panaszkodtak – a krónikus sugárzási szindróma klasszikus tüneteire. Magában a létesítményben sem volt minden renden, különösen az új köztes tárolórendszerben. A hulladéktartályok sora egy betoncsatornában állt néhány kilométerre a fő komplexumtól, állandó vízáramlásnak kitéve, hogy elvezesse a radioaktív bomlás során keletkező hőt.
A technikusok hamarosan felfedezték, hogy a hulladékvízben lévő forró izotópok hajlamosak a tartályok belsejében némi párolgást okozni, ami a vártnál nagyobb felhajtóerőt okozott. Ez a felfelé irányuló nyomás megterhelte a bevezető csöveket, ami komolyan veszélyeztette a tömítéseket, és lehetővé tette, hogy a nyers radioaktív hulladék beszivárogjon a csatorna hűtővizébe. Ráadásul a helyzetet súlyosbította, hogy a tartályok hőcserélői közül több is meghibásodott, ami megbénította a hűtési rendszert.
A munkások tisztában voltak ezekkel a hibákkal, de úgy számoltak, hogy a tartályokban lévő szennyvíz nagy része még a kiegészítő hűtés nélkül is stabil folyékony állapotban marad, így a technikusok e problémák ellenére tovább működtették a plutóniumüzemet. A számításaik azonban tévesek voltak, és a hibás tartályokban lévő víz fokozatosan felforrt. Egy nitrátokból és acetátokból álló radioaktív iszap maradt hátra, amely nagyjából a TNT-vel egyenértékű kémiai vegyület.
Mivel nem tudott sok hőt leadni, a koncentrált radioaktív iszap hőmérséklete tovább emelkedett a hibás tartályokban, majd az 1957. szeptember 29-én az egyik tartály fel is robbant, akkora erővel, ami nagyjából 85 tonna TNT-nek felel meg. A hűtőárkot fedő vastag betonfedél nyolcvan méterrel arrébb repült, és hetven tonna erősen radioaktív hasadási termék került a szabad légkörbe. A Cseljabinszk-40 épületei megremegtek, ahogy a lökéshullám megrázta őket.
A háziállatok kb. fele leukémiával él (fotó: Antoine GYORI/Sygma via Getty Images)
Posztapokaliptikus pokol
Pár nap leforgása alatt a környék posztapokaliptikus pokollá változott: a cseljabinszki terület lakói a beszámolók szerint hisztérikus félelembe estek az ismeretlen rejtélyes betegségek váratlan megjelenése miatt.
Az áldozatok arcáról, kezéről és más, szabadon lévő testrészeiről levált a bőr, mások vért hánytak.
Csaknem két hét tétlenség után a kormány végre elrendelte a környékbeli falvak evakuálását, a Cseljabinszk-40 létesítményeit pedig gyorsan fertőtlenítették tömlőkkel és felmosórongyokkal, majd hamarosan újraindult a plutóniumgyártás. A köztes tárolórendszert a baleset részben veszélyeztette, de a gyár még mindig képes volt a Karacsáj-tóba üríteni a radioaktív szennyvizet. A tónak nem volt felszíni kivezető csatornája, ezért az optimista mérnökök úgy vélték, hogy minden, amit a tóba dobtak, ott marad örökre.
Hazug diagnózis
A hulladéktároló felrobbanása utáni hetekben sok helybéli került kórházba sugárfertőzéssel, de a szovjet állam megtiltotta az orvosoknak, hogy felfedjék a fertőzés valódi természetét, ehelyett arra utasították őket, hogy a szerencsétlen áldozatok különféle kitalált betegségekkel diagnosztizálják.
Két éven belül a sugárzás elpusztította az összes fenyőfát a Cseljabinszk-40 20 kilométeres körzetében. A sugárszennyezett zóna szélén, az autóutak mellett táblákat állítottak fel, amelyek arra szólították fel az átutazókat, hogy húzzák fel az ablakokat, miközben áthaladnak a zónán, és semmi esetre se lassítsanak le vagy álljanak meg.
Tíz évvel később, 1967-ben súlyos szárazság sújtotta Cseljabinszkot. Az orosz tudósok legnagyobb rémületére az egyébként sekély Karacsáj-tó fokozatosan zsugorodni kezdett, ami feltárta a tó medencéjében pihenő radioaktív üledéket, és a tizenöt év alatt felhalmozódott elképesztő méregmennyiség a levegőbe került: közel félmillió lakos lélegezte be a pusztító porfelhőt.
A szovjet mérnökök sietve egy programot hoztak létre, hogy megakadályozzák, hogy a Karacsaj-tóból további üledék távozzon. Bő tíz éven keresztül köveket, földet és nagy betontömböket dobtak a szennyezett medencébe. A Majak Vegyi Kombinát elismerte, hogy a tó nem megfelelő hosszú távú tárolórendszer, és elrendelte, hogy a Karacsájt földből és betonból készült burkolattal zárják le.
1990-ben, amikor a Szovjetunió az összeomlás szélén állt, a kormányzati tisztviselők végül elismerték Cseljabinszk-40 titkos városának létezését (hamarosan átnevezték Cseljabinszk-65-re, majd később Ozerskre). Ugyan ekkor még a Karacsáj-tó maradt a plutóniumgyár fő hulladéklerakóhelye, de a területe – köszönhetően a beavatkozásnak – a felére csökkent
A nukleáris tó és a környéke még így is kiemelten veszélyes területnek számított.
Egy küldöttség, amely 1990-ben meglátogatta a Karacsájt, megmérte a sugárzást azon a ponton, ahol a szennyvíz a vízbe került, a Geiger-Müller számlálójuk pedig óránként körülbelül 600 röntgent mutatott – ami egy óra leforgása alatt képes végezni bárkivel. Nem is nagyon időztek ott sokáig.
Egy 1991-ben összeállított jelentés szerint a régióban a leukémia előfordulása 41%-kal nőtt a Cseljabinszk-40 megnyitása óta, az 1980-as években a rákos megbetegedések száma 21%-kal, a keringési zavaroké pedig 31%-kal emelkedett. Valószínű azonban, hogy a valós számok sokkal magasabbak, mivel az orvosok kötelesek voltak korlátozni a rák és más, sugárzással összefüggő betegségek diagnózisainak számát .Muszljumovo faluban egy helyi orvos 1993-as feljegyzései szerint a férfiak átlagos élettartama 45 év volt, míg az ország többi részén 69 év. A születési rendellenességek, a sterilitás és a krónikus betegségek száma is drámaian megnőtt. Összesen több mint egymillió orosz állampolgárt érintettek közvetlenül a Majak Vegyi Kombinát 1948 és 1990 közötti tevékenysége, köztük mintegy 28 000 súlyosan sugárfertőzöttnek minősített embert.
A Karacsáj-tó felszínét ma már több beton alkotja, mint víz, és bár egyértelműen csökkent a radionuklidok lerakódása a felszínen, még így a Föld egyik legszennyezettebb területének számít; ha csak egy órácskát töltenénk a partján, az is bőven végzetes lehet.