A szerelem színes egypercesei: amikor még nem volt szakítás sms-ben

Vajszín

Vidéki általános iskolába jártam, talán harmadik osztályos lehettem, ő ötödikes. Az iskolai könyvtárban találkoztunk, ahová bementem tanítás után, csak úgy. A fiú olvasott, majd egyszer csak rám nézett, és határozottan azt mondta: “Figyelj, szerintem te nimfomániás vagy!” Éreztem, ez a szó semmi jót nem jelenthet, ezért tiltakoztam, és felháborodtam, míg ő kirobogott a könyvtárteremből, és magamra hagyott a kétségeimmel.

Vajon mit jelenthet ez a szó? Kinyitottam az értelmező szótárt, és lángrózsák öntötték el az arcomat. A jelentése minden elképzelhetőt felülmúlt bennem. Szégyelltem magam, zavarban voltam önmagam előtt, dühös voltam. Mégis hogy jön ő ehhez, hogy ilyet mondjon nekem. Furcsa érzés volt, egyszerre vágytam arra, hogy itt legyen velem, és arra is, hogy jól beolvashassak neki. Ettől a perctől kezdve nem szabadulhattam a gondolattól, figyeltem, mindenhol őt kerestem. Akkor még nem ismertem fel az érzést, de ma már tudom, hogy ez egy zavarba ejtő gyerekszerelem volt.

Pezsgőszín

Hetedik osztályba jártam. Az iskolai farsangi bálok mindig unalmas szórakozást jelentettek akkoriban. A szülők ültek a terem szélén a szépen kiöltöztetett gyerekeikkel, és azt figyelték, melyik lány hány fiúval táncol – tán még strigulázták is –, miközben az élőzenekar rendíthetetlenül játszotta az aktuális romantikus slágereket. Lassú szám után még lassabb következett, és a diszkréciót nélkülöző díszkivilágítás látni engedte a közelséget. Semmi kedvem nem volt az egészhez.

Már épp menni szerettem volna, amikor odalépett Ő, és felkért táncolni. A lélegzetem elakadt, megszűnt a külvilág, hiszen nem mondhattam mást, mint azt, hogy igen, megyek táncolni, már hogyne mennék! A következő pillanatban már ölelt, szorított, mintha soha nem akarna elengedni. Titokban arra vágytam, hogy ne legyen vége a táncnak, legalább reggelig tartson. Könnyen ment a ringatózás, a nyakamon éreztem leheletét, órákon át bódultan engedtem magamhoz biztonságot sugárzó erejét. Még az sem zavart, hogy mindenki minket nézett. Akkor és ott elvesztem.

Napsárga

Akkoriban olvastam valahol, hogy ha egy vágyálmot felírunk egy kis cetlire, és a kívánság köré gyúrunk egy jó nagy golyót ezüstpapírból – legalább tíz dekagrammosat -, akkor a vágyunk teljesül. Gyermeki makacssággal akartam, hogy ő is szeressen belém, ne csak én epekedjek utána. Rendületlenül ettem a csokoládét, és gyúrtam az ezüstgolyót. Először reménytelennek tetszett a dolog, de aztán, ahogy nőtt a gombóc, már elhittem, hogy nem lehetetlen vállalkozás.

Gyűjtöttem az ezüstpapírt, mintha ezen múlna az életem. Akkor még nem lehetett alufóliát kapni, csakis a csokoládéevés lehetett az egyetlen megoldás arra, hogy ezüstpapírra tegyek szert. Amikor már elég nagy volt a gombóc – a markomba sem fért bele –, megmértem. Hát bizony több volt, jóval több volt, mint tíz deka. De a hőn áhított szerelem még mindig nem kopogtatott.

Narancsvörös

Budapestre kerültem középiskolába. Eltelt három év, az első csókon és az első “moziba járós” kapcsolaton is túl voltam. Már csak a polcomon lévő ezüstgolyó emlékeztetett a nagy szerelemre. Nem is gondoltam volna rá, ha nem találkozunk össze egészen véletlenül. A barátnőm nálunk töltött néhány napot a nyári szünetben, és kirándultunk a környéken. Álltunk a buszmegállóban, hosszú hajamat fújta a szél.

Emlékszem, nem éreztem szépnek magam, hiszen izzadtak, mocskosak és fáradtak voltunk az egész napi gyaloglás után. Egyszer csak a kanyarban egy bringás fiú jelent meg – ez volt ő –, majd villámgyorsan elsuhant mellettünk, odaköszönt, a nevemen szólított – amitől én elolvadtam –, és eltűnt a következő kanyarban. Aztán hirtelen jött az ismerős érzés, a szívdobogás, a bizonyosság, hogy még mindig nagy hatással van rám.

Téglavörös

Középiskola negyedik osztály, vasárnapi vonatozás vissza Budapestre. Ártatlannak induló, megszokott, unalmas vonatút, a szokásos társasággal. Legalábbis erre számítottam. Megdöbbentem, amikor megpillantottam őt nagy hátizsákkal, amint ott állt, és helyet kért mellettem. Erőt sugárzó lénye, meleg tekintete, őszinte mosolya kitörölt minden más gondolatot belőlem. Váratlanul ért a szituáció, hiszen úgy tudtam, külföldre került egyetemre.

Emlékszem, akkor arra gondoltam csalódottan, hogy ennek a klassz srácnak külföldi nő lesz a felesége. Beszélgettünk, beszippantottam a lényét, mindent nemesnek éreztem, amihez a keze hozzáért. Tudni akartam mindent róla, mindent, ami számára fontos volt. Mellette megszűnt számomra a külvilág. Arra vágytam, hogy ez az utazás a végtelenségig tartson. Amikor a vonat már a Keletiben állt, mi még akkor is csak ültünk ott a sötétben, nem akartunk indulni, hiszen ez az együttlét végét jelentette volna. Boldog voltam, hogy ott van mellettem, nagyon közel. Nem akartam elengedni!

Karmazsin

Nagymamámnál laktam akkor, az elhíresült nyolcadik kerületben. Volt egy szabad szoba nálunk, szerettem volna, ha ott húzhatja meg magát néhány napig, amíg nem kap kollégiumot. Nagymamám tanácstalanul állt a kérés előtt. Tördelte öreg kezét, tanakodott, és végül a szomszédban lévő telefonon távolsági beszélgetést kért, hogy a problémát megbeszélje édesanyámmal.

A szobámban vártuk a fejleményeket. Zene szólt, a jó öreg Rolling Stones. Sötétedett már, az ablak előtti gesztenyefa árnyalatai illettek a hangulathoz. Szerelmesnek éreztem magam, és azt kívántam, értsék meg a szüleim, hogy segítenünk kell ennek a fiúnak – mellesleg én azt szeretném, ha a közelembe maradna! Éppen ennél a gondolatnál tartottam, amikor hozzám hajolt, és megcsókolt. Az első csók! Fél szemmel kacsintottam a polcon lévő ezüstgolyóra. Mosolygott a lelkem. Amikor késő este elment, a pulcsiját otthagyta – és tudtam, hogy hamarosan vissza is jön érte.

Lángvörös

A Széna téren mindketten áthaladtunk minden áldott nap. Eltérő időben jártunk arra, ő az egyetemre jövet-menet én pedig reggel iskolakezdéskor és délután, a tanítás végén. Egy buszmegállóban álló plakátoszlopon – ami mellett mindig elhaladtunk – egy óriási fehér plakátot találtam egyik reggel. Furcsa volt, hogy mindenki, aki a buszra várt, odalépett az üresnek tűnő plakát elé, és kíváncsian mosolyogva nézte.

Odalépve rádöbbentem, hogy egy nekem szóló szerelmes üzenetet olvastam azon a fehér plakáton. Meghatottan válaszoltam, és ez így ment napról napra, hosszú időn keresztül. Egy szerelem történései rajzolódtak ki a papíron hétről hétre. Szenvedélyes szavak, mondatok, vicces rajzok, üzenetek, természetesen az utazóközönség nagy örömére. Ez egy személyes felület volt ugyan – amit mindenki olvashatott – de csak mi tudtuk azt, hogy ki írta, és kinek szól!

Haragos vörös

Összevesztünk. Kiabáltunk. Hibáztattuk egymást. Szenvedély, félelem és a kétségbeesés érzése uralt minket. Féltünk, hogy eltávolodunk egymástól, hogy elveszíthetjük egymást. Magunkra zártam az ajtót, és mindketten verdestünk, mint a szárnyaszegett madarak. Megtanultam, nem építhetek kalitkát, nem zárhatok be ajtót. Akkor értettem meg a szabadság fogalmát. Azt, hogy a szerelem nem lehet rabság. Aztán szeretkeztünk. Akkor nyugodtunk meg, amikor egymásra lelt a testünk is. Otthon voltunk úgy, mint sehol máshol. Személyesen, egymás mellett, egymásért, a szerelmünkért.

Mély bordó

Igen, az ezüstgolyó gazdára talált akkor, amikor farmerben, pólóban, nevetve, csillogó barna szemmel a pici gyűrűt ujjamra húzta a Margitszigeten. Nem voltak kételyek, nem voltak mellékzöngék. Életre szóló bizonyossággal vágtunk bele. Nem SMS-ben vagy chaten, nem is Facebookon vagy Skype-on és nem telefonon. Csakis személyesen.