Teremtő vágyak: így lesz a múzsából szerető

Dr. Gerevich József pszichiáter | 2016. November 11.
"Charlotte-nak köszönhetően Corinth életének legboldogabb, legzavartalanabb, legsikeresebb és leggondtalanabb tízéves időszaka vette kezdetét. Charlotte először múzsájává, majd kedvesévé és szellemi partnerévé, végül gyermekei anyjává vált..." – Dr. Gerevich József: Teremtő vágyak – Művészek és múzsák című könyvének egy fejezetét hoztuk el.
Művészettörténész családban felnőve már gyermekként elköteleztem magam a művészetnek. Bár pszichiáter lettem, az 1970-es évek második felében művészetterápiás osztályt szerveztem a Pszichiátriai Klinikán. A mai napig alkotó pszichiátriai betegekkel foglalkozom, és művészetpszichológiai kérdésekre keresem a választ. Teremtő vágyak című könyvem egy sajátos művészetpszichológiai “szöveggyűjtemény”, amely a művészettől távol állókat közelebb hozhatja a festészethez, és kulcsot adhat a képek megértéséhez. A művészek kézzelfogható közelsége pedig annak a tanulságnak a levonására adhat alkalmat, hogy ők is ugyanolyan esendők, ugyanúgy vágynak, éreznek, szeretnek, gyűlölnek, féltékenyek, irigyek és kegyetlenek, mint mi.
 

Pezsgős tivornya egy tanítvánnyal, avagy a gutaütés “expresszionizmusa” – Lovis Corinth és Charlotte Berend

Lovis Corinth 1902-ben festett önarcképe egy züllött életű festő kitárulkozásának tűnik – éppen tivornyázás közben, félig meztelen, ledérnek tűnő hölgy és egy pezsgőspohár társaságában ábrázolja a kigombolkozott ingben lévő, mámoros tekintetű alkotót. A kép címe zavarba ejtő, hiszen leleplezi a hölgyet. Ha a kép valódi eseményre utal, és valamilyen mulatóhelyen, bordélyházban alkalmi partnerrel történt vidám kalandot ábrázol, a hölgy valószínűleg ismeretlen marad. Az élettörténeti adatok azonban egyértelművé teszik, hogy a képen Corinth jövendőbeli felesége társaságában pezsgőzéssel eltöltött önfeledt pillanatait örökíti meg.

Lovis Corinth (1858–1925) a königsbergi akadémián, Münchenben és Párizsban tanult festészetet. Kezdetben naturalista portrékat, tájképeket és enteriőröket, csendéleteket festett. Erőteljes, robusztus, szuggesztív személyiség volt, aki – képei tanúsága szerint – mindig szembe mert nézni önmagával. Önarcképeinek sorozata végigvonul az életén, és pontosan tükrözi az adott időszak jellemzőit. Élete delén jutott el ahhoz a felismeréshez, hogy tanítania kell. Az önéletrajzában feljegyzett gondolatai szerint “csak most tudatosultak bennem azok a dolgok, amelyeket a tanáraim tanítottak nekem. Modellekkel körülvéve egy festőnek szerintem a tanításon keresztül kell mindenáron keresnie végső kiteljesedését”.

Nem lehet tudni pontosan, hogy amikor 1901 őszén Corinth meghirdette – elsősorban nőknek – festészeti stúdióját a berlini Klopstock Straßén, a tanításon kívül voltak-e hátsó gondolatai a nőtlen agglegénynek, vagy már belenyugodott abba, hogy egyedül éli le az életét. Semmit nem lehet tudni arról sem, hogy a festőnek volt-e érdemi partnerkapcsolata Charlotte Berend betoppanása előtt. Közvetett jelek arra utalnak, hogy alkalmi viszonyokon túl érzelmileg egyetlen nő iránt sem kötelezte el magát. A tanstúdió beindítása alapjaiban változtatta meg az életét.

Reggel

Októberben, a stúdió megnyitását követő első hónapban, az első tanítványok között feltűnt egy fiatal, lelkes hallgató, Charlotte, aki tökéletesen ráérzett arra, hogyan kell belopnia magát a mester szívébe. Önéletrajza és más megnyilvánulásai alapján Corinth zárkózott, nehezen oldódó férfi lehetett, aki gátlásosan közeledett a nőkhöz is. Ha kizárólag rajta múlott volna, valószínűleg soha nem nősül meg. Olyan lánnyal kellett találkoznia, mint Charlotte, egy jómódú pamutimportőr apa leánya, akinél a középosztályos neveltetésből fakadó társadalmi konvenciók jól megfértek nagyvonalú társasági szellemiségével és kezdeményezőkészségével. Ragyogóan kommunikált, tökéletesen odafigyelt partnerére, ráérezve annak kommunikatív szükségleteire. Huszonegy éves volt ekkor, huszonkét évvel fiatalabb Corinthnál, aki apafigura lehetett a számára (a festő öt évvel volt fiatalabb Charlotte anyjánál). Corinth művészete különösen felkeltette az érdeklődését; hamarosan első számú kritikusa, tanácsadója és lelkes híve lett. Nem csoda, ha pár hónappal első találkozásukat követően Charlotte lett Corinth legkedvesebb tanítványa.

Egy nő fehér kalapban (1912)

A legkedvesebb tanítványt a múzsától, illetve a szerelmi partnertől már nem sok választja el. Már együtt utazták be 1902 nyarán Németországot, a pomerániai tengerpartot, eljutottak Münchenbe és Tutzingba. Berlinben házasodtak össze 1903. március 26-án. Charlotte-nak köszönhetően Corinth életének legboldogabb, legzavartalanabb, legsikeresebb és leggondtalanabb tízéves időszaka vette kezdetét. Charlotte először múzsájává, majd kedvesévé és szellemi partnerévé, végül gyermekei anyjává vált, és mindegyik szerepben kiválónak bizonyult. 1901 és 1911 között Charlotte számtalan Corinth-festmény modellje, múzsája volt. A tanítványkorszak leghíresebb képe Charlotte Berend fehér ruhás portréja, ahol egy bájosan kacér, fiatal nő önfeledten mosolyog a kezében tartott virágszálra. E korszakot váltja a pezsgős kettős portré, utalva a kapcsolat erotikus jellegére.

Fekvő akt

1903 októberében megszületett Thomas fiúk, majd hat évvel később Wilhelmine lányuk. E két időpont között Corinth fő témája a család. A leggyakrabban visszatérő téma ekkor Charlotte és Thomas, anya és fiú felhőtlen kettőse. Az Anya és gyermek (1906) című képen a csaknem teljesen meztelen Charlotte felszabadultan játszik hároméves pucér fiával. Ugyanezt az érzéki átszellemültséget fedezhetjük fel Anyai szeretet (1911) című festményen, melyen a kebleit láttató boldog anya cirógatja a rá visszanéző, teljesen meztelen Thomast. Charlotte nem sokkal lánya szülése előtt, terhesként látható a Donna Gravida (1909) című képen.

Carmencita

Az asszony arca teljes kiegyensúlyozottságot, zavartalan gyermekváró hangulatot tükröz. A Fekete maszk (1908) című képen is Charlotte látható mosolyogva, arcát csaknem teljesen eltakaró fekete maszkban. A kép érdekessége, hogy Corinth a témát jóval később, 1924-ben bekövetkező halála előtt egy évvel is megfestette Carmencita címmel, teljesen más, expresszionista stílusban.

Charlotte központi szerepe Corinth művészetében nemcsak modellpozíciójából fakadt. Férje festményeinek jelentős hányada vezethető vissza azokra az élethelyzetekre, amelyeket Charlotte teremtett Corinth mellett – egy harisnyakötő beállítása, egy új ruhában vagy vállkendőben való gyönyörködés, bohócgrimasszal való tréfálkozás, napernyő forgatása, vagy a gyermekekhez való érzelmi viszonyulás.

A boldogságnak ez a gyorsan elröppenő tíz esztendeje 1911-ben drámai véget ért. A házaspár új megpróbáltatások elé került, amikor Corinth stroke-on, vagyis oxigénhiányos agyi érbetegségen esett át, és bal végtagjai lebénultak. A festőnek egy időre teljesen abba kellett hagynia a munkát, sem festeni, sem tanítani nem tudott. Hónapokkal később jelent csak meg sántítva, mankójára támaszkodva remegő kezeivel a berlini utcákon, felesége gondoskodó kíséretében. Bár végtagizmai a sok tornázástól megerősödtek, élete hátralévő 14 évében Corinth soha nem nyerte vissza a stroke előtti fizikai állapotát.

Emberfelettinek tekinthető, amit ez a két ember ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben tett Corinth gyógyulása érdekében. A művészet történetében nagyon ritka, hogy egy festő – súlyos érelmeszesedéstől sújtva – nem a szellemi leépülés és cselekvőképtelenség állomásain keresztül vergődik haláláig, hanem felesége segítségével, hatalmas lelkierővel nekilát élete újjászervezéséhez, újra tanul járni, beszélni és festeni. Ezen kívül belevág egy teljesen új és termékeny alkotói stíluskorszakba. Azok a képei tették igazán naggyá Corinthot, melyeket 1911 és 1925 között, bal oldali bénulás miatt szenvedve festett.

A gyász

Corinth személyisége már a Charlotte-tal való megismerkedés hatására is sokat változott, képei érzelemmel telítődtek. De betegsége még inkább érzékennyé tette az emberi érzések, szenvedések iránt. A vak Sámson (1912) című képe döbbenetes expresszionista látlelet egy láncra vert, megvakított, emberi méltóságától megfosztott emberről. Vörös Krisztus (1922) című festményén a több sebből vérző megváltó eltorzult arca az emberi szenvedés apoteózisa. Az érzelmi kifejezés másik megrázó dokumentuma a halála évében készült Ecce homo (1925) című festmény, melyen a vérfoltokkal tarkított testű, összekötözött kezű Krisztus két marcona őr társaságában mutatja meg a világnak a szenvedés igazi arcát. Nem kétséges, hogy ezek a szimbolikus képek önmaga lelkiállapotáról készített vizuális elemzések, melyeken a festő gigantikus erőfeszítéssel kísérte nyomon betegségét.

Nemcsak a keresztény mitológiából vett szimbólumokkal festette le saját magát. Önarckép-sorozatán – a neurológusok kutatásai szerint – jól megfigyelhető a bal oldali bénulásban szenvedő ember percepciós torzulása: szemben az egészséges korszakában festett önarcképeivel, ahol az arcok a nézővel szembenéznek, a stroke bekövetkezése után készült önportrékon a félig elfordult arc bal oldala elmosódott, elnagyolt, részleteiben nem kidolgozott. Az önmagát elemző képek mellett Corinth egyre jobban vonzódott a természet szépsége iránt, és egyre több tájképet festett. A család 1919-ben elhagyta Berlint, és a Walchensee partján fekvő Urfeldbe költözött, ahol házat vásároltak. Itt érte a halál családja körében. Élete végéig, súlyos betegen is töretlenül alkotott.

Fotók forrása: Europress, Wikipédia

A Teremtő vágyak – Művészek és múzsák című könyvben leírt valamennyi történetnek két hőse van. Az alkotó és egy másik személy – múzsa, barát, partner, alkotótárs. Leginkább az utóbbi. Az általam kiválasztott festmények keletkezésének körülményei arra utalnak, hogy Picassónak volt igaza, amikor a művészt és múzsáját egymásba fonódó, szimbiotikus viszonyban láttatta. Sokszor kideríthetetlen, melyikük járul jobban hozzá a mű létrejöttéhez. A művek mögött kirajzolódó találkozások története sokszor mindössze két hónap, vagy egész életen át tart, mint Frida Kahlo és Diego Rivera vagy a Hopper házaspár esetében. Akármeddig is tart, vágyakat gerjeszt, hatalmas energiákat mozgósít, alkotásra inspirál. Maradandó remekművek maradnak utána.

A könyv bemutatója 2016. november 14. hétfő, 17.00 órakor a Magyar Nemzeti Galéria
Budavári Palota, B épület, előadótermében lesz. (1014 Budapest, Szent György tér 2.)

 
Ez is érdekelhet Megnézem

Olvass még szerelmekről, múzsákról és művészekről az NLCafén!

Exit mobile version