Szabó Simon: “A színház tartott vissza”

Gyárfás Dorka | Fotózta: Emmer László | 2014. Március 26.
Nincs még egy olyan figura, mint ő. Aki egyszer látta – egy régi Sziget-kampányban, a Moszkva tér, a Zuhanórepülés vagy a Megdönteni Hajnal Tímeát című filmekben vagy a TÁP Színház valamelyik előadásában –, nem felejti. Pedig a színészet csak mellékvágány az életében. A fő csapásirány a rendezés. És újabban az apaszerep.

Mivel véletlenül éppen szomszédok vagyunk (és véletlenül egy általánosba is jártunk), áthívott a lakásukba beszélgetni. Nem mondom, meglepődtem. Mintha egy lakberendezési magazinból vágták volna ki, de a legjobb fajtából. Nem tudom, mire számítottam, de valószínűleg bennem is, mint mindenkiben, aki csak a filmekből ismeri, egy fékezhetetlen rosszfiú képe élt. Még akkor is, ha mostanában inkább apukaüzemmódban találkozom vele az utcán, amint tricikliző kisfiát terelgeti az autók és a kutyagumik között. Szóval itt él ez a láthatóan kiegyensúlyozott, boldog, érett pasi (ki hinné, hogy már 35 éves?), aki 13 évvel a Moszkva tér után újra a csúcsra ért filmszínészként, de ezúttal ő viszi a hátán az egész filmet. És persze megint egyedülálló modorával, visszataszító külsővel, suttyó parasztként hódít – de én már tudom: ezt hívják színészetnek.

– Van bármilyen függőséged?
– Van, és nagyon erősek. Az egyik a családom és Igor, a fiam. Nehezen bírom ki, ha akár csak egy napig is távol vagyok. Érdekes, hogy a Gorkához való kötődésem már a születése előtt elkezdődött. Annyira egyértelmű volt, hogy jön, és itt a helye mellettünk, hogy konkrétan volt egy pillanat, amikor feküdtünk egymás mellett az ágyban a feleségemmel, és fizikailag éreztük a hiányát. Tudom, hogy furcsa, és sokan nem hisznek benne, de mi már akkor tudtuk, hogy fiú lesz, és Gorkának fogjuk hívni. És amikor részt vettem egy külföldi filmfesztiválon, hoztam haza neki egy kék gyerekfogkefét, pedig akkor még meg sem fogant. Csak úgy fél évvel később.

– Azt is tudtad, milyen apa leszel?
– Nem, ezen nem gondolkodtam. Már csak azért sem, mert nagyon erősen él bennem a gyerekkori énem. Ma is ugyanúgy élek, ugyanazt csinálom, mint tizenévesen: színészkedem, filmezgetek, elvagyok. Csak annyi változott, hogy sikerült eljutnom arra a szintre, hogy már meg is tudok élni belőle. De bizonyos értelemben nem változtam. Gorka érkezésével lett egy új barátom. Persze én vagyok az apja, terelgetem, fel kell állítanom neki korlátokat, de egyenrangúak vagyunk.

– És mi a másik függőséged?
– A színház és a film. 19 éve játszom színházban, pedig sosem készültem tudatosan színésznek. Nem indultam szavalóversenyen, nem jártam színjátszókörbe. Csak adódott egy helyzet, amelyben muszáj volt ezt lépnem. És azóta nem tudok és nem is akarok kiszállni belőle.

– Hogy érted, hogy muszáj volt?
– Akkoriban éppen Körmenden jártam suliba, mert Budapesten már két iskolából is kicsaptak. A szüleim pedig annyira megelégelték a balhéimat, hogy apukám szólt egy ismerősének, aki főállásban iskolaigazgató volt, másodállásban pedig kosárlabdaedző, hogy vegyen magához a körmendi suliba. Kosarazni ugyanis szerettem, és már akkor is marha nagy voltam. Azt mondta az illető, hogy oké, megnéz, ezért apám levitt hozzá már nyáron. Óriási fíling volt, mert a Rába-parton volt egy döngöltföld-pálya, ahol napi 24 órában ment a kosarazás. Megjelentem, nekem passzolták a labdát, én meg dobálgattam, pattogtattam, erre azt mondták, mehetek a kadettba edzeni. Így kezdődött, és innentől mindennap edzettem a kadettel, az ificsapattal és este az öregfiúkkal is fél évig, míg össze nem akasztottam a bajszom egy helyi gyerekkel. Egy összetűzésünk alkalmával fogtam a srácot, és a ruhájánál fogva felakasztottam az öltözőben egy fogasra. Óriási botrány lett belőle, rám szálltak a barátai. Mindennap megjelentek a kollégiumnál, hogy jól összeverjenek. Minden áldott nap. Én meg nem mentem ki az épületből, mert be voltam ijedve. De eljött a péntek, amikor muszáj volt hazamennem, ezért elkéredzkedtem a suliból hamarabb, és vágtattam ki a pályaudvarra, hátha nem vesznek észre. De rájöttek, és ott termettek, sőt még a vonaton is kergettek. A vécéablakon keresztül menekültem el, míg végül egy másik vonattal jöttem haza. Megúsztam, de egy idegroncs lettem. Gondold el, csak 14 éves voltam.

– És hogy jött a képbe a színészet?
– Hát úgy, hogy azon a hétvégén közöltem anyámmal, hogy nem akarok visszamenni Körmendre. Az itteni barátaim pedig éppen akkor készültek az Operettszínházba válogatásra, a Valahol Európában című musicalbe gyerekszereplőnek. Kitaláltam, hogy velük tartok, mert ha kiválasztanak, nem kell visszamennem Körmendre. A suliban kötelező volt Radnóti Miklós Nem tudhatom… című verse, így azzal indultam a válogatásra. Ez volt az egyetlen kötelező vers, ami tetszett, aminek éreztem, hogy van értelme. És ez mentett meg, bár végül nem is kellett előadnom.

– A színház miatt hamar be is fejezted a tanulmányaidat?
– Nem, akkor még visszakerültem egy korábbi általános iskolámba, és addigra kicsit össze is szedtem magam. Eldöntöttem, hogy ezt ki kell bírni.

– Miért voltál ennyire rossz gyerek? Emlékszel, hogy mi feszített belülről?
– Szerintem nem voltam sokkal rosszabb, mint az átlag, csak a termetem és a hangom miatt feltűnőbb voltam. Mindig engem szúrtak ki. De tény, hogy a szabályokat sem tudtam elfogadni, és nem tudtam húsz percnél tovább egy helyben ülni. Ma sem tudok.

– Agresszió nem volt benned?
– Az később jött, már a szakmunkásképzőben, ugyanis annyira rosszak voltak a jegyeim, hogy máshová nem vettek fel. Szakács szakmunkásnak tanultam, de akkor már az életem szerves részét képezte a színház, egyik előadás hozta a másikat. Operett, Madách Színház… A gyerekszínészetből áteveztem a statisztálásra és a kórusba. De hiába vittem a suliba igazolásokat a színházból, nem fogadták el, az osztályfőnököm folyton röpdolgozatokkal szívatott. Az egész osztály tudta, hogy az Éva néni pikkel rám. Na, akkor jött az agresszió. Összeverődött egy firkászbanda ezekből a rossz tanulókból, jöttek közénk nevelőotthonosok is. Akkoriban volt nagy divat a graffiti és a rasszizmus elleni kiállás. Ment a harc a szkinhedekkel. Fél év után ki is rúgtak a szakmunkásból, és nem ültem vissza az iskolapadba egészen 2006-ig.

– Hogy bírtak a szüleid?
– Értelmiségi családból jövök, apukám újságíró volt, anyukám könyvtáros. Mindig őszinte voltam velük, bármi történt, elmondtam, mi van. Még akkor is, amikor egyszer, egy rapbuliból hazajövet elkaptak a rendőrök. Volt nálam egy elég nagy kés. Mert az kell – gondoltam akkoriban. Na, és ebből lett az ügy, amiért aztán anyám elkísért a rendőrségre. Azt mondtam, azért vittem magammal, mert szakácsnak tanulok, kell a gyakorlatra. Röhej, de simán elengedtek. Még a kést is visszakaptam. Azóta is megvan.

– Igazából nem voltál veszélyes? Vagy azért másképp is alakulhatott volna?
– Adódtak veszélyesebb időszakok. A haverok közül sokan börtönben végezték. De amikor ők komolyabban belesüllyedtek a bűnözésbe, én már nem tartottam velük. A színház visszahúzott. Volt egy kötelezettségem: mennem kellett próbálni, aztán előadásra. És a színházzal már akkor is úgy voltam, hogy nélküle nem tudtam volna létezni. Aztán ezt felváltotta a film. Hol rendezőként, hol színészként. Színpadon ma már csak a TÁP Színház produkcióiban szerepelek. Ez az egyetlen állandó közegem, ahol jól érzem magam.

Az interjú folytatását elolvashatod az áprilisi Marie Claire-ben.
STYLING: LACZKÓ MÓNIKA, SMINK: SOMOGYVÁRI DÓRA, FOTÓASSZISZTENS: SCHMALL FÜLÖP, RUHA: H&M, RETROCK, DR. MARTENS

Exit mobile version