Osvárt Andrea: “Olyan vagyok, mint egy vonat, megyek előre”

Tudod, jöttem a metrón, hogy veled találkozzak, és elnéztem az embereket. Az jutott eszembe, bármit kérdeznék tőlük, két mondat után panaszkodni kezdenének. És előadnák a saját verziójukat arról, miért élhetetlen ez az ország. Te bejártad a Keletet és a Nyugatot, mégis itt kötöttél ki.
Általában nem annyira jó külföldön, mint azt az emberek gondolják. Lehet, hogy az életszínvonal magasabb, de ez nem minden. “Érzelmileg” jobb itthon. Nyilván meg kellett szoknom egy másik életszínvonalat, de tíz évig éltem külföldön, és már nem boldogított, hogy sokat keresek. El kell jutni odáig, hogy az ember megelégedjen azzal, amije van.

Te is olyan népszerű voltál gimiben, mint Hajnal Tímea?
Á, dehogy! Volt egy farmerom, egy bakancsom meg két pulcsim. És rövid hajam. Persze a modellkedés más világ volt. Ott nem úgy néztem ki, mint az iskola folyosóján.

Próbáltak lebeszélni róla, hogy világgá menj?
Gondolhatod, hogy nem sok pártfogóra találtam itthon, amikor tizenhat-tizenhét évesen bejelentettem, nem akarok gimnáziumba járni. Magántanuló lettem, és modellkedtem. De levizsgáztam az anyagból, ami engem igazolt. Nem nagyon lehetett velem mit kezdeni… Olyat én meg sem hallottam, hogy “nem csinálhatod”. Mentem és kész. Tizennyolc sem voltam, amikor elindultam Milánóba, és visszafordítottak a határon. De ott voltam a határon! Csináltam, amit a szívem diktált, és amit a fejembe vettem. Világ életemben azt éreztem, folyton csinálnom kell valamit, különben bizonytalanná válok. 

Ha elveszíted az egyensúlyod, menj előre? Erre gondolsz?
Ezt még nem hallottam, de igen, valami ilyesmi. Mi lesz holnap? Oké, ma még vagyok, de aztán…? Nekem az adja a stabilitást, ha van célom. Mert menni muszáj, csak az nem mindegy, merre. Olyan vagyok, mint egy vonat. Megyek előre. Persze néha jön egy piros lámpa. De az végül mindig zöldre vált.

Mikor döntötted el, hogy színésznő leszel? Nem hinném el, ha azt mondanád, sodródtál…
A pillanat nincs meg. Nyolc évemet beleraktam az olasz nyelvtudásba. Nem akartam, hogy ez kárba vesszen, úgyhogy kimentem Olaszországba. Ott tudatosult bennem, hogy a színészettel akarok foglalkozni, pedig akkor már túl voltam az Első generáción és a Kémjátszmán, modellkedtem, és szerepeltem reklámfilmekben is. Viszont Rómában kinyílt a világ, és láttam: itt ebből meg lehet élni! Volt az országnak szórakoztatóipara, és kellettek új arcok. Tudtam olaszul, és bekamuztam, hogy színésznő vagyok.

Ha már Kémjátszma: Robert Redford vagy Brad Pitt?
Persze, hogy Brad Pitt! (Nevet.) Redford nagyon más korosztály…

Miben különbözik egy hazai forgatás egy külfölditől?
Sokkal barátságosabb és emberibb egy itthoni forgatás, mert kisebb a csapat. Los Angelesben általában annyian dolgoztak egy filmen, hogy sok mindenkivel nem is találkoztam. Volt olyan, hogy a rendezővel sem! Megvolt a jelenetek listája, ott volt a rendezőasszisztens, meg kellett csinálni.

Milyen gyakran mentél haza vidékre, a szülői házba?
Az a baj, hogy sokszor. A mai napig. Soha nem tudtam érzelmileg elszakadni. Ha egyszer rászántam volna magam, hogy mondjuk három évig ne jöjjek haza, talán megszoktam volna egy másik helyet, és azt tekinteném az otthonomnak… De nem bírtam ki.

Az interjú folytatását a Mozi24 oldalon olvashatjátok!