Ha ma lenne fiatal Claudia Cardinale, most is belevágna a színészetbe?
Erre mindig azt válaszolom, hogy nem. (nevet) Fantasztikus lehetőség, mert egy életen belül számos ember életébe belekóstolhatsz, viszont belül nagyon erősnek kell lenni hozzá. Tudni kell átlényegülni, amikor forog a kamera, de amikor a felvételt leállítják, azonnal vissza kell térni önmagadhoz.
Régen jobb volt színésznek lenni, mint most?
Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert elképesztő rendezőkkel dolgozhattam együtt. Ráadásul fiatalon fel akartam fedezni a világot, és ez a munka lehetővé tette ezt számomra. Mindenütt voltam, még az is előfordult, hogy Oroszországban egy orosz nőt alakítottam szőkére festett hajjal. (nevet) Emlékszem, hogy hihetetlenül hideg volt. Grúziában forgattunk, és előfordult, hogy mínusz negyven fokot mutatott a hőmérő. Ma már más világot élünk. Egy csomó fiatal lány nem a mozivászonra, hanem a televízióba vágyik. Én soha nem akartam a tévében szerepelni. Szeretem, ha inkább a munkáim alapján ítélnek meg.
Egy időben az olasz nők voltak a világ szexszimbólumai. Ön, Sophia Loren, Gina Lollobrigida… Monica Bellucci óta viszont nem született új olasz díva. Miért?
Régebben sokkal több mozifilm készült koprodukcióban, mint manapság. A koprodukciókban az volt a jó, hogy alapból sokkal több országban mutatták be őket, így pedig könnyebb volt lehetőséget kapni arra, hogy valaki nemzetközi sztárrá váljon. Manapság mindenki amerikai filmeket néz. Még a párizsi mozikban is nehezen talál az ember olasz filmet, mert csak alig néhányat mutatnak be közülük. Az olasz filmfinanszírozás romokban hever. Egy új olasz díva születéséhez elsősorban sikeres olasz filmek kellenének.
Volt rivalizálás ön és a többi díva között?
Az elején nem mondhatnám, hogy kedveltek volna, de amikor utoljára láttam Sophiát, úgy üdvözölt, hogy “Gyere ide, kishúgom!” Régen ez azért másként volt. Ha olyan esemény volt, ahol mindketten részt vettünk, üzent nekem, hogy én menjek be először, mert ő az est fénypontja, ezért neki utánam kell következnie.
Az egyik első híresség, akivel együtt dolgozott, a nemrégiben elhunyt Omar Sharif volt. Hogyan emlékszik rá? Milyen ember volt?
Tizenhat éves voltam, még javában iskolába jártam, amikor a rendező, Jacques Baratier bejött a suliba szereplőt keresni. Az iskola próbálta lebeszélni rólam a filmeseket, hogy én nem leszek jó nekik, mert alig beszélek, folyton bunyózom a fiúkkal… (nevet) Végül Jacques felhívta az apámat, aki azt mondta, hogy miért ne. Egy arab nőt játszottam a filmben, aki végül Omar Sharif felesége lesz. Nemsoká részt veszek majd egy emlékére tartott rendezvényen is Párizsban. Nagyon jól ismertem őt. Egy probléma volt csak vele: állandóan a kaszinóban lógott. A többi színésszel ellentétben ő mindennap kérte a fizetését, és rohant is, hogy mindet elveszítse. (nevet) Jó néhány évvel később történt, hogy egy autóban utaztunk, és ott volt velem az akkor tizennégy éves lányom is, aki először találkozott Omarral. Rögtön mondta is neki, hogy “Á, te vagy az, aki állandóan kaszinózol.” (nevet)
Soha nem vágyott arra, hogy Oscar-díjas legyen?
Anélkül is voltam párszor az Oscar-gálán. Egyszer régen közösen adtunk át egy díjat Warren Beattyvel, aztán tavaly ismét elutaztam Los Angelesbe, hogy egy életműdíjat vegyek át régi, jó jelmeztervező barátom, Piero Tosi helyett, aki sajnos nem tudott érte elmenni. A függöny mögött ott állt egy vén fószer, aki sok puszival fogadott, én meg csak néztem, hogy ki lehet ez. “Warren Beatty vagyok” – mondta, én meg alig ismertem rá negyven év után. (nevet)
A hatvanas, hetvenes évek szinte összes nagy sztárjával szerepelt együtt. Ki volt önre a legnagyobb hatással?
Együtt szerepeltem Burt Lancasterrel A párducban. Mindenki azt mondta, hogy rossz ötlet volt őt választani, mert egy amerikai cowboy nem játszhat egy herceget, de ő mindenben csodálatos volt. Imádom Alain Delont, Jean-Paul Belmondót és Rock Hudsont is. Utóbbival rengeteget lógtunk együtt, folyton kéz a kézben jártunk, gyakran jött át hozzám, és úgy viselkedtünk, mintha egy pár lennénk. Mellette voltam akkor is, amikor a halálán volt, mivel sokéves barátság volt a miénk. Amerikában akkoriban szörnyű volt melegként élni. Ha ez kiderült valakiről, egyszerűen senkitől nem kapott munkát. Belmondóval meg rengeteget bolondoztunk együtt. Egyszer megkért, hogy hosszan mosolyogjak a hoteligazgatóra, ő meg ezalatt különböző dolgokat hajigált ki a szállodai szoba ablakán. A fickó ebből semmit nem vett észre. (nevet)
Hogyan tudja szétválasztani a magánéletét és a sztárságát?
Egyszerűen. Mindig arra törekedtem, hogy a munkáim, ne pedig a magánéletem alapján ítéljenek meg. Fontos számomra a függetlenség, bár régóta együtt vagyok Pasquale Squitierivel, akivel van egy közös lányunk, de nem mentem hozzá feleségül. Én eleinte az Anja nevet akartam adni a lányunknak, de Pasquale ragaszkodott ahhoz, hogy Claudiának nevezzük el. Így kárpótolta magát azért, mert Claudia Cardinale soha nem lett a felesége. (nevet)
63’-ban egyszerre dolgozott a két olasz mesternek, Viscontinak és Fellininek A párducban és a 8 és ½-ben. Köztudott, hogy ők ketten kimondottan nem kedvelték egymást. Ezt hogyan élte meg?
Nem volt egyszerű. Visconti barna hajú Claudia Cardinalét akart, Fellini meg szőkét, így háromnaponta váltani kellett a hajszínemet. Ők ketten egymás tökéletes ellentétei voltak. Viscontinál a szervezettség olyan volt, mintha színházban lennénk. Federicónál a színészek nem kaptak dialógusokat. Minden párbeszéd improvizálva született.
És mi a helyzet Werner Herzoggal? Ugyanolyan őrült ő is, mint Klaus Kinski?
Szeretem az őrült embereket. (nevet) A Fitzcarraldo volt az életem legnagyobb kalandja. Képzeld el, hogy ott voltunk Amazóniában, és sokszor még ennivalónk sem volt. Pár éve meghívtak a régi forgatási helyszínre, ahol fogadtak bennünket az indiánok, és majdnem teljesen meztelenül táncoltak nekünk. Én is beálltam közéjük két órára táncolni. (nevet) Még a reptérre is kikísértek, természetesen meztelenül. (nevet) Egy kis amazóniai földet kaptam tőlük ajándékba.
Van valamilyen szépségtitka?
Soha nem végeztettem magamon semmilyen plasztikai beavatkozást. Az öregedést úgysem lehet megállítani. Anyám mindig azt mondta nekem, hogy sosem változom, mert a nevetésem mindig ugyanolyan marad. (nevet) Nagyon aktív életet élek, és ez sokat segít. 77 éves vagyok, de még most is állandóan forgatok, és járom a fesztiválokat, hogy díjakat vegyek át. Lassan már nem tudom hová rakni őket, annyi van belőlük. (nevet)
A paparazzikat és a bulvársajtót hogy tanulta meg kezelni?
Miattuk költöztem el Olaszországból. Ki sem tudtam lépni tőlük az utcára, mert folyton ott sorakoztak a házam előtt. Párizsban egész más a helyzet. Ha az emberek látják, hogy valaki zaklat, ők maguk lépnek oda hozzám, hogy segítsenek. A párizsi emberek az én testőreim.
A hatvanas évek végén úgy nézett ki, hogy Claudia Cardinaléra pompás hollywoodi karrier vár, ám ön mégis az olasz és a francia mozit választotta. Miért?
Sok angol nyelvű filmen dolgoztam akkoriban, és arra kértek, hogy költözzek át Amerikába. Ezt soha nem akartam, mert túlságosan ragaszkodom Európához. Persze, laktam kint egy keveset, és szerencsém is volt, mert maga Paul Newman adta kölcsön a házát. (nevet) Ennek ellenére nem nagyon szerettem kint lenni. A rendőrség állandóan megállított, hogy miért sétálgatok az utcán, ráadásul testőr nélkül. Los Angelesben nem szokás az utcán sétálgatni egy színésznőnek, pláne nem testőr nélkül. Egyszer egy filmfesztiválon a hotelben Tom Cruise lakosztálya mellett kaptam szobát. Egy kisebb seregnyi testőre volt, és annyira védték őt, hogy miattuk nem tudtam bemenni a szobámba. Lezárták az egész folyosót. Soha nem szerettem ezt a nagy felhajtást a testőrökkel… Gyerekként amúgy is folyton fiúkkal verekedtem. Meg tudom én védeni magam.
Ha egy magyar filmrendező hívná a filmjébe, menne?
Miért ne? Ha tetszik a forgatókönyv. Mondjuk a nyelvet nem beszélem… Olaszországban ez sosem jelentett gondot, mert a hangot szinte sosem a forgatáson, hanem utólag rögzítjük, viszont Amerikában mindig a helyszínen rögzített hangot akarják használni.
A Volt egyszer egy vadnyugat színészei közt ön volt szinte az egyetlen nő. Milyen kapcsolata volt a többiekkel?
Jason Robards volt a Volt egyszer egy vadnyugat forgatásán a legjobb barátom. Charlie Bronson hihetetlenül jó színész, de amikor nem forgott a kamera, akkor elvonult egy sarokba, ahol csendben üldögélt. Henry Fonda pedig… Vele először a szeretkezésjelenetünket vettük fel, ő meg elhozta magával a forgatásra a feleségét, aki végig szúrós szemekkel nézett rám a kamera mellett ülve. Jézusom! (nevet) Sokszor elszomorodom, amikor visszanézem a régi filmjeimet, mert eszembe jut, hogy a partnereim nagy része már nincs köztünk. Ez szörnyű érzés.
A mostani migránsválságról mit gondol?
Olaszország a bevándorlók országa, szóval ez felénk természetes dolog. Rengetegen költöztek oda, de rengeteg olyan olasz van, aki kivándorolt a hazájából. Ausztráliától Amerikáig számos helyen élnek tömegesen az olasz bevándorlók, és magam is bevándorló családból származom. A Cardinalék eredetileg szicíliaiak – Szicília, a nők szigete (nevet) –, és néhány éve egy színházi szerep miatt ott voltam egy darabig, és valaki elhívott egy kis településre, ahol bemutattak egy csomó embernek, akiket mind Cardinalének hívtak. (nevet) Először azt hittem, hogy viccelnek, de kiderült, hogy őket tényleg mind így hívják.