Sidonie-Gabrielle Colette élete annyira gazdag, hogy kész csoda, hogy mostanáig igazán emlékezetes mozi még nem készült róla. Bár a 19. és 20. század fordulójának kora volt az ő világa, egy ízig-vérig modern nő volt, aki az életmódjával még ma is szemöldökráncolást váltana ki a konzervatívabb polgártársainkból. Házasságban élt, de a férjével nyitott kapcsolatban egyeztek meg: Willy bátran tarthatott szeretőket, és ez a kiváltsága Colette-nek is megvolt egészen addig, amíg betartotta, hogy kizárólag lányokkal bújik össze. A legmesszebb akkor merészkedett, amikor összejött egy mai nevén transzneműnek mondható, magát férfiként definiáló nővel. Nagyon sok minden belefért kettejük között azzal a feltétellel, ha közben végig őszinték egymáshoz. Persze Colette-re nem azért emlékszik a világ, mert biszexuális volt, ez inkább csak egy izgalmas aspektusa volt egy ünnepelt írónő életrajzának, egy írónőének, akiről nagyon sokáig azt sem lehetett tudni, hogy létezett. Colette regényeit ugyanis nem saját nevén ismerte meg a világ: férje, az ünnepelt író, Willy szellemírójaként adhatta ki az első könyveit, a Claudine-köteteket, melyek azzal tűntek ki a korszak regényirodalmából, hogy végre nem ártatlan bárányként mutattak be egy kamaszlányt. Mivel Claudine Colette alteregója volt, a karakter majdhogynem önazonosnak mondható, és ezt a hitelességet érezték meg az olvasók is akkor, amikor elképesztő sikertörténetet csináltak a Claudine-regényekből.
„Az írónők regényeit senki sem veszi”
Az alábbi mondat Willy szájából hangzik el a filmben, amikor meg akarja győzni a feleségét arról, hogy nem szabad a saját nevén kiadnia a könyveit íróként, mert ez a próbálkozás bukásra van ítélve. Ebben a házasságban ugyanis Colette-nek jutott a munka, míg Willyé volt a dicsőség és persze a honorárium nagy része. Ugye ismerős a felállás? Alig pár éve a magyar mozik is játszották Tim Burton Nagy szemek című filmjét, ami nagyjából ugyanezt a felállást mutatta be, csak abban a filmben Amy Adams és Christoph Waltz nem írókat, hanem festőket alakított. Persze mindkét film egy régebbi világot mutat be, de a mondanivalójuk még ma is érvényes: hány és hány nő munkájáért aratják le a babérokat még ma is a férfiak? Hogy mire gondolok? Rengeteg nő számol be a mai napig arról, hogy ha egy munkahelyi értekezleten előadják az ötleteiket, sokszor süket fülekre találnak, míg ha ugyanazt a főnök egy férfi kolléga szájából hallja, egyből nyitottabb és érdeklődőbb lesz iránta. A Colette ilyen szempontból tökéletes időzítéssel készült el: a #metoo-éra közepén (?) mutatják be, melynek az egyik mellékága pont az, hogy a nők azonos munkáért azonos elismerést/fizetést és azonos előlépési lehetőségeket kapjanak.
Ami jár, az jár
Szerencsére Wash Westmoreland filmjét nem nyomja agyon az üzenete, egyszerűen csak ott rejtőzik a sorok között. A Colette elsősorban egy párkapcsolati dráma egy meglehetősen szokatlan házasságról és egy nő lassú feleszméléséről, aki semmiképp sem akar áldozattá válni a kapcsolatában, és amikor elérkezik a pillanat, hogy ez megtörténhet, még pont időben lép. Westmoreland (aki Julianne Moore-t juttatta Oscarhoz a Megmaradt Alice-nek című filmjével) nagyon okosan nem kívánja bemutatni Colette teljes életét és pályáját, hiszen több filmre elegendő alapanyag rejtőzik benne, és csak a fiatal korára, a saját írói hangja megtalálására és az őt csúnyán kihasználó férjétől való függetlenedésre fókuszál, ugyanakkor nézőként így sem marad bennünk hiányérzet, mert ez a részlet is éppen elég találó ahhoz, hogy általa az írónő teljes személyiségét át tudja adni nekünk. Persze sokan vannak, akik szeretik kétségbe vonni Keira Knightley színészi képességeit, és tény, hogy fűződik néhány gyengébb alakítás is a nevéhez, de a Colette-ben egyértelműen csúcsteljesítményt nyújt: egyszerre tudja megmutatni a karakter fiatal és ártatlan oldalát, valamint azt, hogyan képes túllépni a saját árnyékán, és a sarkára állva kiállni magáért és mindazért, ami jár neki, amiért megdolgozott. Méltó partnere ebben A viszony és a Drót című sorozatokból ismert Dominic West, aki úgy tud tenyérbemászó és gusztustalan féreg lenni a vásznon, hogy közben végig érezzük a karaktere karizmáját és azt, hogy mivel tudja levenni az embereket a lábukról.
Keira Knightley a Colette-ben
Budapest, te csodás!
Néhány vágókép kivételével a Colette teljes egészében Budapesten forgott, és aki kivárja a filmvégi stáblistát, örömmel nézheti a rengeteg végigfutó magyar nevet: ha a főbb alkotókat – bár köztük is ott van leghíresebb jelmeztervezőnk, Flesch Andrea – nem számítjuk, gyakorlatilag elmondhatjuk, hogy egy magyar filmet néztünk. Persze nem foroghat külföldi film Magyarországon Árpa Attila részvétele nélkül: világhírű Attilánk Colette transznemű szeretőjének volt férjét alakítja, aki egy színházi előadáson ordítja le az exnejét és Keira Knightley-t a színpadról, kellemetlen pillanatokat okozva nekik ezzel. Rajta kívül Haumann Máténak jutott még nagyobb jelenet, aki egy gróf szerepében társalog egy párizsi luxuspartin a két főszereplővel. Budapestből jellemzően a szokásos helyszíneket használják leginkább, vagyis az Andrássy utat és környékét, de dicséret illeti a fővárosunkat, mert ismét csont nélkül hozza a korabeli Párizst. Tehetséges, na.
A Colette egy izgalmas nőről szóló izgalmas életrajzi dráma, ami egy percre sem érződik porosnak vagy unalmasnak. Mértéktartó, és nem akar mindent megmutatni, csak pont annyit, ami elég ahhoz, hogy megismerjük a franciák legendás írónőjét. Jellemző, hogy a korszakban ünnepelt férjére, Willyre ma már senki sem emlékszik, csak és kizárólag mint Colette exférje maradt meg az irodalomkönyvek lapjain.
A Colette-et a Londoni Filmfesztivál programjában láthattuk. A magyar mozikban várhatóan januárban mutatják majd be.