Gera Marina: „Nem az aranyos kis magyar senkinek szól ez a díj”

Az friss Emmy-díjad apropóján azt nyilatkoztad, ez volt az utolsó esélyed, hogy feltedd magad a nemzetközi filmtérképre. Pontosan mit értettél a kissé fatalista kijelentés alatt?

Most 35 vagyok, 33 éves voltam, amikor megkaptam az Örök tél főszerepét. Színházunk és színházi produkciónk ugyan rengeteg van, de a magyar piac filmek terén még mindig nagyon kicsi. Így magyar színészként eleve erősen korlátozottak a lehetőségeid, hogy bekerülj egy filmes produkcióba, pláne, hogy eljátszhass egy főszerepet, azon belül is egy olyan filmét, mint az Örök tél.

Ami kellően fajsúlyos, bőven van mit alakítani benne, a mondanivalója pedig ugyanúgy működik külföldön is?

Igen, azt a kezdetektől tudtam, hogy ez a szerep erre alkalmas lesz. Amikor kiderült, hogy én is az Emmy-jelöltek közt vagyok, például Jenna Coleman mellett, aki Viktória királynő a BBC történelmi sorozatában, pont azon gondolkodtam, neki mennyire más lehet. Ez nem irigység vagy sértettség, egyszerűen egy adottságról van szó, mivel máshonnan jön, angol az anyanyelve, valószínűleg kétévente van egy ilyen szerepe. Vagy legalábbis jó esélye arra, hogy megmutassa a tudását és a tehetségét. A britek amúgy is sokkal több időt, pénzt és energiát tesznek abba, hogy leforgassák a saját, jó minőségű filmjeiket és televíziós sorozataikat, azon belül is a történelmüket feldolgozó darabokat. 

Ezek után külön büszkeség, hogy míg a kategóriádban a többi jelölt mögött a BBC és a Netflix állt, mögötted a Szupermodern Stúdió és a Gulág Emlékbizottság?

Ráadásul bennünket semmiféle lobbi vagy kampány nem támogatott. Ennek ellenére az Emmy-fesztivál alatt végig azt éreztem kint New Yorkban, hogy nagyon erős figyelem árad felém az akadémiai tagok, a megjelent producerek és a közönség részéről is. Szabályosan sztároltak. Egy darabig azt hittem, hogy ez csak a „Kelet-Európából jött aranyos kis magyar senkinek” szól, aztán rájöttem, hogy egészen más áll a háttérben.

És erre miből jöttél rá? Arra például számítottál, hogy te kapod a díjat?

A fesztiváligazgató, a zsűrielnök és a zsűri tagjai már a díjátadó napja előtt szó szerint kacsingattak rám. Provokáltak. (nevet) Lényegében minden lehetséges módon érzékeltették velem, hogy végül az én nevemet fogják kihúzni a borítékból. Ettől függetlenül a díjátadó reggelén, amikor jött a fodrász és a sminkes, rám tört a hányinger, hogy mi van, ha mégsem. Utólag aztán elmondták, hogy már az előválogatók során magasan én vezettem, lényegében a kezdetektől nagy egyetértés volt a zsűriben, hogy nekem akarják adni az Emmyt.

Volt indoklás is? Elárulták, hogy mivel fogtad meg őket ennyire?

Félek, hogy ettől most nagyon beképzeltnek fogok tűnni, de végül is nem én mondom, a producerek és az akadémiai tagok magyarázták, akik odajöttek hozzám a díjátadó után, hogy mindenképpen nemzetközi karriert kellene csinálnom, mert nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire speciális, amit én tudok. Szerintük az Örök tél világszínvonalú alakítás volt. Majd hozzátették: látják rajtam, hogy nem hiszek nekik, és nem értik, mitől félek. Nyugodtan higgyek nekik, és lendüljek be.

És, most valóban arccal a nemzetközi karrier felé?

Ha angol lenne az anyanyelvem, gondolkodás nélkül mondanám, hogy naná, persze, azonnal vágjunk bele. Miközben mindig is vágytam nemzetközi filmes karrierre, magyar színésznőként tanulhatok, gyakorolhatom akármennyit az angolt, továbbra is tisztában vagyok a korlátaimmal. Józanul állok a kérdéshez, hogy én leszek-e a következő sztár Hollywoodban. Eleve nem szeretek olyasmiben versenyezni, amiben magamhoz képest ugyan lehetek sokkal jobb, de a többiekhez sosem fogok felérni.

Oké, realista vagy. Viszont ha jól tudom, mégis kaptál nem egy megkeresést külföldi rendezőktől, producerektől. Igaz ez?

Azt már megléptem, hogy milyen játszani idegen nyelven, most is épp egy angol nyelvű színházi előadást próbálok Budapesten. Filmes megkeresés valóban érkezett nemzetközi produkció főszerepére, ami egy kelet-európai történet lenne, így nem gond az akcentusom. Még egy évvel ezelőtt találkoztam ezzel a brit rendezővel Berlinben, a Prix Európa fesztiválon, ahol az Örök tél lett Európa legjobb tévéfilmje. Ő azóta is nagyon lelkes, hogy alkossunk valamit közösen, pont mentem volna ki hozzá Londonba, de közbejött az Emmy-jelölés és a díjátadó. Ő most nagyon örül, mert mostantól egy Emmy-díjas színésznőt tud bemutatni a másik producernek és a BBC-nek, akikkel közösen szeretné megcsinálni ezt a filmet. Közben az Emmy-jelölés miatt egy német rendező is megkeresett, hogy üljünk le.

Itthon most sokan kérdezik, kicsoda Gera Marina. Bár 2008-ban végeztél a Színművészeti Egyetemen, Pálfi György 2014-es Szabadesés című nagyjátékfilmjét leszámítva nagyrészt a kisebb budapesti alternatív színházak és társulatok előadásaiban láthatott a közönség. Az Örök tél bemutatása után, és pláne most az Emmyvel a zsebedben találkoztál, találkozol ezzel a rácsodálkozó reakcióval?

Biztosan meg lehet kérdőjelezni, hogy sokszor miért csak nulla teljesítményű celebek szerepelnek a címlapokon, és miért velük foglalkoznak az emberek, ugyanakkor tény, hogy eddig különösebben én sem tettem azért, hogy felhívjam magamra a lapok és az olvasók figyelmét. Az már jó, ha színésznők szerepelnek a médiában, ám sok kolléganőmmel ellentétben eddig sosem volt „hírértékem”, ezért most tűnhet úgy, hogy hirtelen, a semmiből kerültem elő. Miközben kétéves korom óta következetesen filmszínésznőnek készültem, ötéves korom óta állok a színpadon, lényegében erre tettem fel az egész életemet. Eddig nagyjából ötven színházi előadásban játszottam, volt nem egy főszerepem.

Az IMDb-n nem kevés filmes kredit található a neved alatt. Ezek szerint bőven szereztél tapasztalatot a kamera előtt.

Több tucat kisfilmben és vizsgafilmben játszottam, a magyar színészkollégáim többségénél valószínűleg jóval több napot tölthettem forgatással. Ezek mind értékes tapasztalatot adtak. Tíz évig a szabadidőmben is rengeteget jártam ki forgatásokra, hogy tanuljak. Tényleg iszonyú sok munkát beletettem, hogy Irén szerepét az Örök télben így el tudjam játszani. Tudom, hogy semmi rossz szándék nincs mögötte, amikor az Örök tél és főleg most az Emmy-díj kapcsán úgy akarnak bevezetni, mint fel nem fedezett, sikertelen tehetséget, aki hirtelen előkerült a semmiből. Az viszont nagyon jólesett a producerek és az akadémiai tagok részéről, amikor azt is elmondták, hogy látják, mennyi tudás és komoly szakmai munka van a szerep mögött.

A Színművészeti Egyetemen a hallgatókat kevésbé trenírozzák klasszikus filmes munkákra. Ezek szerint teljesen autodidakta módon tanultad a filmszínészetet?

Már a Színműn tudtam, hogy én nem a klasszikus utat szeretném követni, nem a Katonában vagy a Szegedi Nemzeti Színházban szeretnék színésznő lenni. Sokkal jobb lenne inkább nagy nemzetközi, meg persze hazai projektekben szerepelni, filmezni, akár olyanban, amit én írtam. Ez Európában működik, Magyarországon még kevésbé, de idő kérdése, a következő színházi generáció szerintem már ebben fog szocializálódni.

Tele lesznek a nemzetközi filmes produkciók nyelveket kiválóan beszélő magyar színészekkel?

Biztos vagyok benne, hogy a nagy nemzetközi produkciók jóval több magyar színészt fognak foglalkoztatni. Igény már most lenne rá, ezek a folyamatok jelenleg is zajlanak. Tudom, hogy most még idegenül hangzik, de egyszer csak meg kell tudni lépni, hogy az ember felmegy a színpadra, vagy odaáll a kamera elé, és megszólal angolul, akkor is csinálja, ha nem született anyanyelvű. Például nemrég beszélgettem Láng Annamáriával, aki elszerződött a bécsi Burgtheaterbe, és azt mesélte: új igazgató került a színház élére, akinek kifejezetten koncepciója volt, hogy továbbra is németül játszanak, de nem német anyanyelvű színészeket is hívott a társulatba. Belegondolva, ebben rengeteg kreatív, művészi lehetőség van.

Az Örök télben te is egy „német”, egész pontosan egy dunai sváb nőt alakítasz. A kezdetektől egyértelmű volt, hogy te fogod eljátszani Irén szerepét?

Mázli, hogy eszébe jutottam Attilának (Szász Attila, az Örök tél rendezője – a szerk.), és elhívott a castingra. Nem az Emmy-díjamtól vagyok ennyire megrészegülve, de már a legelején éreztem, hogy ez az én szerepem. Van olyan, hogy egy színész érzi, hogy ezt most igenis neki kell eljátszania. Ezek után minden erőmmel készültem a két körös castingra, a végén már remegtem az izgalomtól, hogy rám osszák a szerepet.

Elolvastál minden fellelhető szakirodalmat a Gulágra elhurcolt sváb magyarok történetéről? Hogyan építetted föl magadban a lelkész lányát, akit 1944-ben szintén elvisznek Donyeckbe, a szénbányába?

Dokumentumfilmeket néztem, azon belül is nőkkel készült riportokat, akik túlélték, és hazajöttek. Nagyon hasonló történeteket meséltek el, mint ami az Örök télben is megjelenik. Születtek barátságok, szövődtek szerelmek, volt, aki ezért tért haza a gyerekével, mást megerőszakoltak. A forgatókönyv veszélyes volt abból a szempontból, hogy a film végig egy karakterre, Irénre épít, ezért inkább a színészi játék, és nem annyira a „kaland” áll a középpontban. Irén nem egy szent, inkább egy kívülálló, egy finom nő, aki közben makacs, és iszonyú ereje van. Ugye a film azzal kezdődik, hogy Irént elhurcolják a Gulágra, ezzel elszakítják a lányától. Nekem mint karakternek a málenkij robottal nem igazán kellett mit kezdenem, azt leszámítva, hogy a forgatás alatt tényleg el kellett hinnem, hogy most málenkij roboton vagyok. Ennél fontosabb volt, hogy minden követ megmozgatok, hogy visszatérhessek a lányomhoz.

Sokszor jutott eszembe a film közben a Sorstalanság, aminek a végén Kertész Imre a koncentrációs táborok boldogságáról beszél. Ilyen értelemben az Örök télben is ott van a „Gulág boldogsága”, mert főhőseink végül is megtalálják az otthont, a szerelmet a legnagyobb borzalmak közepette. Mekkora kihívás volt ezt megjeleníteni?

Igen, ez valóban vékony jég, kaptunk is olyan kritikákat, hogy nem elég szörnyű a film. Valószínűleg azt láthatták bele, hogy az Örök tél ezzel a szerelem- és boldogságmotívummal közönségfilmes babérokra próbál törni, lekerekíti a dolgokat a valóság borzalmaihoz képest, hogy sokan megnézzék. Miközben ott van az interjúk és a visszaemlékezések sokaságában is, bárki megnézheti, elolvashatja, hogy ha rab vagy, a málenkij roboton megölni nem feltétlenül fognak, mint a náci koncentrációs táborokban, így két lehetőséged van: ha nem bírod, vagy megölöd magad, vagy felépítesz egy életet. A film, a tábor szépsége onnan fakad, hogy a főszereplőink, Irén és Rajmund az utóbbit választják. Ha már úgy döntött, hogy kibírja bármi áron, és tudja, hogy nem mehet haza, az embernek elementáris igénye, hogy kapcsolódjon másokhoz.

Amikor az Emmy-gálán átvetted a díjat, mindenekelőtt a nevelőapádnak mondtál köszönetet.  Pontosan miben segített, amiért ennyire hálás vagy neki?

Ő volt az első mesterem, számomra máig ő a legnagyobb, tőle tanultam a legtöbbet. Négy- vagy ötéves lehettem, amikor megismertem, és mérnök létére nagyon hamar elkezdtünk együtt készülni a versmondó versenyekre. Akkor, együtt dolgoztunk ki egy módszert, amit máig használok, amikor szerepekre készülök. Egy vershez is elolvastunk tíz könyvet, hogy felépítsünk mögé egy teljes világot, ami már lényegében akkor színészi munka volt. Persze az egyetemen is rengeteget tanultam, például ízlést, finomhangolásokat, hogy hogyan dolgozz magadon.

Ha jól tudom, már gyerekként annyira elhivatott voltál, hogy 14 évesen felvettek Vörösmarty Gimnázium drámatagozatára, ezért felköltöztél Szegedről Budapestre. Gondolom, nem lehetett egyszerű időszak az életedben.

Igen, ezt akkor kifejezetten én akartam, tudatosan kértem a szüleimet, hogy engedjenek el. Korábban otthon is jártam színházba, sőt gyerekszínészként játszottam is a Szegedi Nemzeti Színház előadásaiban, de Budapesten nagyon sokféle színházba, művészmozikba is eljutottam. Ez kárpótolt azért, hogy nagyon megviselt a fővárosba költözés és az egyedüllét, mert pici voltam még ehhez az önállósághoz.

Most viszont úgy tűnik, nem csak a díj miatt érzed jól magad a bőrödben. Nem olyan rég férjhez mentél, a díjat a férjednek is megköszönted.

Erre csak közhelyeket tudok mondani, például, hogy kell egy bázis és társai. A színészet nekem egy kiteljesedés, imádom csinálni, de mindenáron nem akarok színész lenni, és nem is akartam soha. Nekem ugyanolyan fontos a magánéletem, a barátaim, a hobbim, mint a szakma. Elsősorban élni szeretek, és ebből a tapasztalatból eljátszani dolgokat. Borzasztó lenne csak a színészetnek élni. Érdekes, hogy jött az Örök tél, és megismerkedtem a férjemmel, akivel akkor elkezdtük közösen tervezni az életünket. Most is itt van velem New Yorkban, elkísért a díjátadóra. Nekem az Örök tél nagy állomás, az Emmy-díj nélkül is az lett volna, de most már abszolút az, ez egy plusz megerősítés. A kettő egyszerre jött, a két dolog biztosan sokban erősítette egymást.