„Egy édesanyának, aki otthon van a gyerekekkel, azért ezt nem olyan egyszerű elviselni” – Galambos Lajcsi és a nők

Apai nagymamám, Rózsi néni

Nagyon váratlanul érkeztem a szüleim életébe. Annak idején nem volt divat és anyagi lehetőség dadára vagy babysitterre bízni a gyerekeket. Az öcsémmel – aki utánam három és fél évvel született – a nagymamáknál helyeztek el minket. Egy kiló kilencvennel születtem, fejletlen, beteg kisgyerek voltam, nagyon sok gondot okoztam a szüleimnek már akkortól kezdve. Édesapám és édesanyám mindig dolgoztak, így Rózsi néni vigyázott rám nagyon nagy szeretettel. Bölcsességgel tanított, sok időt töltöttem el vele. Különleges kapcsolat alakult ki köztünk a későbbiekben, mert nemcsak a nagymamám volt, hanem a legjobb barátom is. Féltő gondoskodással aggódott értem, nem annyira nagymamaként, inkább édesanyaként. Nyilván ebben partnere volt a nagypapám is, ő tanított meg trombitálni: trombita művész és tanár volt, a Magyar Rádió és szimfonikus zenekar alapítója. Mamámmal annyira jó kapcsolatom alakult ki, hogy az első üzleti vállalkozásomat is ő finanszírozta, tőle kértem kölcsön pénzt.

Húszéves korom körül kitaláltam, hogy mulatós zenét fogok énekelni és felveszem kazettára, de a családban senki nem akart pénzt adni erre a „hülyeségre”. Azt mondták, hogy ki lenne kíváncsi az én muzsikámra. Százhúszezer forint kellett ahhoz, hogy megvehessem a kazettákat a sokszorosításhoz, és végül Galambos mama azt mondta, hogy ő kifizeti nekem. A saját temetésére félretett pénzt adta kölcsön. Az ő nagylelkűsége jelentette a karrierem kezdetét. Azt gondoltam, hogy egy év alatt fogok eladni ennyi kazettát, erre a pénzt egy hét alatt megtízszereztem. Álomszerű volt, hogy százhúszezret kaptam, de egymillió jött be belőle. Akkoriban kisebb címletű pénzek voltak, papír tízes, papír húszas, papír ötvenes meg papír százas, és mivel nagyrészt utcazenészként – bár akkoriban még nem voltak utcazenészek –  árultam a kazettákat, az emberek főképp kis címletekben fizettek. A pár nap alatt keresett összeg emiatt fizikailag is csak egy nagy zsákban fért el, szóval Galambos mama nézett egy nagyot, amikor ezzel beállítottam hozzá. Ő a megtakarítását ötszáz- meg ezerforintosokban adta oda, én meg sok-sok tíz-, húsz- meg ötvenforintosban adtam neki vissza. Meglepődött, de nagyon boldog volt, és azt mondta:

Akkoriban még csak öt-hatszáz kazettában gondolkodtam, végül az eddigi életem során több mint három és félmilliót adtam el kazettából, lemezből és CD-ből. Édesapámat és édesanyámat is nagyon szerettem, de a bizalmasom Galambos mama volt. Összesen hét gyereket nevelt, és bár én unoka voltam, olyan voltam neki, mint ha a nyolcadik gyermeke lennék.

Édesanyám, Anci

Szerelemgyerek voltam. Édesapám és édesanyám nagy szeretetben neveltek bennünket az öcsémmel, de emellett nagyon elfoglaltak voltak, rengeteget dolgoztak. Amikor születtünk, még csak kerékpárunk volt, autónk csak olyan tizenhét éves korom körül lett. Édesanyám akkoriban egy ruházati boltban volt eladó, így a lehetőségeihez mérten próbált minket a legszebb ruhákba öltöztetni. Egy nagyon különleges családba született. Az apukáját a németsége miatt 1946-ban kitelepítették, deportálták, amikor ő még csak kétéves volt. Dédmamámat és a mamit is megpróbálták kitelepíteni, de a kitelepítéseknek és a deportálásoknak annyira rossz híre volt, hogy az anyai nagymamám a fejébe vette, hogy ő ezt megpróbálja valahogy megúszni. Ezt végül úgy oldotta meg, hogy leugrott a vonatról a kétéves édesanyámmal. Ezt nagyon jól tette, mert később megtudta, hogy a vonaton utazó kisgyerekek közül több meghalt, mert olyan rosszak voltak a körülmények. A mami még magyar területen, Sopron környékén ugrott le a vonatról, és onnan gyalog jött haza Soroksárig.

Édesanyám apa nélkül nőtt fel, de nagyon nagy szeretetben az édesanyjával és az ő anyukájával. Azt a szeretetet, amit ő nem kapott meg az apukájától, én mind megkaptam tőle. Fontos volt neki, hogy az édesapám nevét kapjam, így lettem Lajos. Anyám nagyon sokat aggódott értem, mert nem voltam egy mintagyerek. Én voltam az osztály egyik nagy mókamestere, és néha egy poénért azért eladtam a lelkem. Kaptam intőt, beírást, volt ott minden. Az egyik beírást annak köszönhettem, hogy volt az iskolában egy lány, aki minden fiúnak nagyon tetszett, nekem is. Katalinnak hívták és nyolcadikos koromban együtt voltunk iskolakiránduláson. Több fiú csapta neki a szelet, ő meg azt mondta, hogy „Engem majd az csókoljon meg, aki bemegy a Balatonba”. Március volt, a Balaton vize hat fokos és én bementem. A szájra puszi mellett kaptam egy igazgatói intőt is érte, és mivel ennek híre ment az iskolában, anyukám borzasztóan szégyellte a dolgot. Ő erkölcsösebb volt annál, hogy ez nála beleférjen.

Később a zenei sikereimre nagyon büszke volt. Édesapám ’98 karácsonyán, édesanyám meg három évvel később, fiatalon halt meg, de a legnagyobb sikereimből azért még láthattak valamennyit. Anyukám többször ott volt a felvételeken, örült a sikereimnek, viszont nehezen viselte, amikor az újságokban megjelentek rólam neki nem tetsző cikkek az alakomról, a dalaimról vagy épp a műsoromról. Anyaként ezt nehezen dolgozta fel. Az első unokájuknak, Boglárkának nagyon örültek és a nagyobbik fiam, Lajos születését is megélték: családi tradíció okán a legkisebb fiamnak, aztán a István nevet adtuk. Máig nagyon hiányzik a jelenlétük.

Kislányom, Boglárka Anna

38 éves voltam, amikor megszületett, és nagyon nagy változást hozott az életembe az érkezése. Akkora esemény volt, hogy sokan bele akartak szólni: többen is ajánlották, hogy hívjuk Dáridónak a gyereket. Kérdeztem, hogy ez fiú vagy lány név, amire azt mondták, hogy ez mindenkire illik. Mi inkább a tradicionálisabb Boglárka Annát választottuk: a Boglárkát az anyukája, az Annát pedig a nagymamája és védőszentje révén. Az érkezése nagyon érdekes volt: többen is azzal vigasztaltak, hogy

Van olyan távoli rokonom, akivel e mondat óta nem akarok beszélni, mert annyira megbántott a megjegyzése. Nagyon örültem a kislányomnak, és borzasztóan sértőnek találtam az ilyen odavetett „Majd lesz fiú is” mondatokat. A mai napig látom, hogy egy kislány teljesen más gyerek, mint egy kisfiú. Két fiam és egy lányom van, nagyon jó a kapcsolatom velük. Nem gondolom, hogy mintaapa lennék, mert tény, hogy nem tudtam mindig hazaérni a fürdetésre, sőt, mondhatni ritkán értem haza, de mindig figyeltem arra, hogy minőségi, tartalmas időt töltsek a gyerekeimmel. Boglárka még alig tudott beszélni, de látta, hogy amikor ki vagyok öltözve és befújom magam parfümmel, akkor indulok fellépésre és elmegyek otthonról. Ennek ő nem örült, és úgy próbálta megakadályozni, hogy amikor leültem, kifűzte a cipőmet és elvette. Elszégyelltem magam, de mégsem tudtam otthon maradni. Ezt én egy nagyon komoly figyelmeztetésnek éltem meg. Tudtam, hogy több időt kéne vele töltenem.

Bogi testvérei és az unokatestvérei is fiúk, általában hat-hét fiú vette körül a környezetében, és ő ott az egyedüli lány. Sokszor előfordult, hogy fiús programot csináltam a gyerekeknek, és mert fiús programra mentünk, őt nem vittük. Bogi meg jogosan jött hozzám azzal, hogy „Apa, én miért maradok ki? Lányos program mikor lesz?” Onnantól kezdve ő is jött velünk minden fiús programra. Nagyon szerettem volna, hogy zenéljen: zongorázni tanult, de a képzőművészet és a festészet jobban érdekelte. Láttam, hogy abban nagyon tehetséges. Ma ruhákat és táskákra tervez, és azokra fest kézzel. Ilyen jellegű iskolát is végez. A zongora nem nagyon ment neki, mindig keserves volt a gyakorlása, és az éneklés se ment neki olyan szépen, ahogy a két fiútestvérének. Egyszer odaállt elém, és azt mondta, hogy sokat gyakorol, de ez neki nem okoz örömet, sőt mindig összeszorul a gyomra. Mondtam neki, hogy „Kislányom, a zenélés önkifejezés és szórakozás. Ha nem érzed jól magad közben, hagyd abba!”

Feleségem, Boglárka

Mindig felnéztem a nőkre, fontosak voltak az életemben. Édesanyám és Galambos mama is szép sváb asszonyok voltak. Mondták nekem, hogyha majd találkozom egy lánnyal, ne csak a külleme legyen fontos, hanem a jelleme is. Nagy örömömre aztán találkoztam a feleségemmel, Bogival, és a kapcsolatunk rögtön nagy szerelemként indult. Nagy találkozás volt a miénk: neki is volt az életében akkoriban valaki, és nekem is. Ennek ellenére mégis úgy éreztük a találkozásunk után, hogy nem jó helyen vagyunk, és nekünk egymás mellett lenne a helyünk. Ő egy erős egyéniség, akivel nem mindig, mindenben gondoljuk ugyanazt, de szerencsére a következetességről és a gyereknevelésről ugyanúgy vélekedünk. Amikor megterveztük, hogy lesznek gyerekeink, egyetlen, de számomra igazán nagy kérésem volt hozzá: szerettem volna, ha a gyerekekkel úgy bánunk, mintha kis felnőttek lennének, és ebben Bogi is egyetértett. Soha nem mondtuk, hogy „ehhez még kicsi vagy” vagy „ezt még nem értheted”. Bezzeg nekem mondták a szüleim, és sosem szerettem, ezért másképp akartam csinálni, és szerintem sikerült. Ha például egy filmben csókolóztak, és a kislányom megkérdezte, hogy „Apa, mit csinálnak?”, akkor nem azt mondtam, hogy ne nézzen oda, vagy ő ezt nem értheti, hanem inkább elmagyaráztam, hogy „Kislányom, ha két felnőtt nagyon szereti egymást, akkor azt így is ki tudják mutatni egymás felé”.

Ebben a feleségem nagyon jó partner volt, és abban is, hogy a sikereim csúcsán mellém állt. Nélküle a sikereim töredékét nem értem volna el, mert ehhez kellett az is, hogy miközben én dolgozom, otthon minden rendben legyen. Ritkán töltöttem otthon az estéket, és elég zajos volt az életem. Voltak olyan információk, amiket ő a sajtóból tudott meg. Sokszor éjszakáig forgattunk, de a másnap reggeli lapokban már ott volt, ha az esti forgatáson a nyakamban ült egy táncosnő, és ő ezt még azelőtt látta az újságban, mielőtt én elmondhattam volna neki. Egy édesanyának, feleségnek, aki otthon van a gyerekekkel, azért ezt nem olyan egyszerű elviselni. Szerencsére mi ketten mindig mindent meg tudtunk beszélni, de azt nem tagadhatom, hogy ez is okozott a házasságunkban feszültségeket.

A Nők az életemben cikksorozatunk további írásai:

• “Ez már nem fog megváltozni köztünk, mi együtt toljuk ezt végig” – Szabó Győző és a nők
• “Úgy éreztük, hogy ez az égben köttetett” – Gömöri András Máté és a nők
• “Megfogtuk egymás kezét, és azóta se engedtük el” – Németh Kristóf és a nők