Miután bemutatták az Exatlon All Star új műsorvezetőjét, Monoki Lehelt, az izgalmak tovább fokozódtak. A verseny egy vadonatúj pályán kezdődött hétfőn este: a kék csapat két versenyzője is bevallotta, bizony extra izgalom, félelem volt bennük az első futam előtt. Szabó-Thomka Hanna arról is beszélt, hogy tériszonnyal küzd és valós félelmeivel kellett szembenéznie, ám tudta, hogy a csapat miatt ezt is le kell küzdenie. 

Miért féltél az új pályától, teljesítmény-kényszer vagy az újdonság ereje miatt?

Gréti: Nem mondanám, hogy féltem a pályától, inkább egészséges izgalom volt bennem, leginkább azért, mert hogy az első futamom volt az All Star-ban. Ráadásul új pályán futottunk, nagyon tetszett egyébként a pálya, szerettem volna hozni az első pontot, emiatt volt benne egy kis para. Minden pálya, ami kicsit monumentális, grandiózus, azok adnak egy ilyen extra löketet, izgalmat.

Hanna: Én az első új pályától nagyon féltem. Nemcsak akkor, amikor közelről láttam, hanem már korábban is, amikor még otthon csak videót láttam külföldi évadokról erről a pályáról. Ahogy megérkeztünk az aljához, hogy mennyire magasra kell felmászni, ott végem volt. Én nagyon szeretek a földön lenni, ha biztos talaj van a lábam alatt, ott bármit megcsinálok, csak ne kelljen magasról leugranom, ne kelljen magasra másznom, mert az nem egy biztos történet. Ez nem a játékra vonatkozó félelem volt, úgy ahogy van az Exatlon akkor kiment a képből, annyi maradt az egészből, hogy van egy pálya, ahol magasról ledobnak, majd le kell másznom, beleugrani egy lyukba és annyira összeállt bennem a dolog, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Nagyon fura élmény volt, de szerencsére túl vagyok rajta.

Mi segít, hogyan tudsz úrrá lenni a negatív érzéseiden a verseny alatt?

Gréti: Leginkább az, hogy tavaly milyen érzésekkel hagytam itt ezt a versenyt, hogy mennyire magabiztos voltam, mennyire elhittem, hogy képes vagyok dolgokra és mennyire biztos voltam a képességeimben. Ha erre gondolok, hogy megnyertem egy évadot, nem véletlenül, hiszen megvannak hozzá a képességeim és óriási akaraterőm van, ez megnyugtat, hogy nekem itt a helyem és miért ne tudnék lehozni egy futamot.

Hanna: Engem ha elkap a verseny során egy viszonylag nagyobb negatív hullám – szerintem a félelmen kívül más nem nagyon van ilyen –, akkor egy dolog szokott motiválni, hogy nem tehetem meg azt, hogy nem csinálom meg. Onnantól kezdve pedig a kényszer miatt vagy meg kell szeretnem, vagy kicsit jobban hozzáállni a dologhoz, mert egyszerűen nincs más opció, mert hiába hisztizek, ebben a játékban meg kell csinálni. Ez szokott lenni a segítség, hogy „csak azért is”.