Ernyey Béla nemcsak a magyar, de a nemzetközi nézőközönséget is levette a lábáról, amikor színpadra állt. 32 játékfilmben és 144 tévéfilmben, műsorban és sorozatban szerepelt, ezek mellett 10 könyvet írt és szenvedélyesen épít otthonokat. A színész ma ünnepli 80. születésnapját, bár ezt senki nem mondaná meg róla.
Hogyan ünnepli a 80. születésnapját?
Sehogyan. Nagyon régóta nem ünneplem a születésnapomat. Egész életemben az volt a vágyam – és ez Magyarországon lehetetlennek tűnt –, hogy ötvenévesen nyugdíjba mehessek. De ez a szakma nem igazán olyan, amiben korán nyugdíjba lehet menni. Nagyjából azonban mégis sikerült, mert azzal a kitérővel, hogy elmentem 31 évesen külföldre, onnantól kezdve már csak arról szólt az életem, hogy úgy vagyok, végezzem a kinti dolgaimat, Magyarországon pedig látogassam a nagymamámat.
Mi az oka, hogy nem szeret ünnepelni?
Játszottam egy darabot ötszázszor, egy amerikai musicalt, ahol a színpadon a milliárdos nagybácsitól azt kérdezi a szintén milliárdos unokaöcse, aki én vagyok, hogy „Mondd, és ma este miért adod ezt a partit itt, az Eiffel-torony 6. emeletén?” és erre azt válaszolja a nagybácsi, ami az én életem mottója is lett, hogy „Azért, mert ma nincs születésnapom”. Tehát az élet nem kötelező ünnepélyekről szól, hanem arról, hogy a megemlékezések máskor is történhetnek. Ezek lehetnek jók-rosszak, de sohasem kötelezők. Ez pont olyan, mint az életem. Minden formában próbáltam a kötelezőtől elszabadulni, és kibújni a kötelezettségek alól.
Ernyey Béla (Fotó: Schumy Csaba)
Színészként ez lehetséges egyáltalán?
Ez nagy ellentmondás volt az én életemben, mert színész lettem, ez pedig egy nagyon feszes és csoportos foglalkozás. Ez az jelenti, hogy csapatmunkáról van szó, és én sohasem voltam csapatmunkás.
Ennek köze van ahhoz, hogy végül külföldön, pontosabban Ausztriában kötött ki?
Nekem nagyon jó dolgom volt. Én nem disszidáltam, hanem hivatalosan elmentem egy évre, amit végül meghosszabbítottak, és három évvel később kaptam állampolgársági felajánlást Ausztriában, amit elfogadtam, és onnantól kezdve nem volt semmi eldönteni való. Teljesen hivatalosan jöhettem haza, csinálhattam filmeket, már osztrákként. Tehát nagyon hamar rájöttem, hogy az Isten borzasztóan kell, hogy szeressen engem, hiszen 31 éves koromra mindent elértem, amit egy magyar színész elérhet Magyarországon. Már fiatalon nagyszerű szerepeket kaptam, de rá kellett jönnöm arra, hogy nem vagyok csapatjátékos, egyszerűen túlságosan szabad a fantáziám, és túlságosan nagyok a vágyaim ahhoz, hogy Magyarországon nyitott szemmel lehetett volna álmodni. Ezt korán felismertem, és éreztem, hogy lépnem kell. Azt akartam, hogy ne csak úgy szóljon a színház, ahogy idáig, hanem hogy az, amit csinálok, az csak rólam szóljon. Ez magyar körülmények között nem volt megvalósítható. Tudtam, hogy lépnem kell, és valami olyasmit kell meglépnem, ami rettentő veszélyes, igazi visszaút nincsen, mert sosem voltam olyan, aki „majd megpróbálom, de ha nem sikerült, visszajövök, és azt mondom, az egész világ hibás, csak én nem”, én mindig felvállaltam azt, amit tettem. Mindenki azt mondta, mennyire bátor vagyok, és én is azt hittem, mennyire bátor pasi lettem, de kiderült, ez semmi más, mint vakmerőség, ez pedig óriási különbség.
Hogyan találta meg Önt a lehetőség?
1973 az a legsűrűbb kommunizmus volt, amikor nagyon nehezen lehetett külföldre menni, és ha el is mentem volna, akkor sok mindent elveszítettem volna, amiért addig dolgoztam. De azt mondtam, hogy meg kell próbálni úgy, hogy teljesen hivatalosan, mivel mindenképp bele akartam vágni. Édesanyámnál töltöttem egy hétvégét látogatóban, amikor vele elmentünk színházba, ahol találkoztam a későbbi színházigazgatóval, aki mesélte, hogy három darabra is keres olyan főszereplőt, aki mindent tud: képzett színész, tud énekelni, vannak lemezei, és jó táncos is. Anyukám akkor megbökött és megkérdezte, hogy nem gondolom-e, hogy jelentkeznem kéne. Mikor hazajöttem, akkor gondolkodtam rajta, és végül elküldtem a jelentkezésemet, amire 10 nap múlva érkezett is válasz, hogy eljönne az úriember megnézni az egyik darabomat. Megnézett három darabomat, majd elmentünk vacsorázni, és csak annyit kérdezett, hogy mikor tudnék kezdeni. Ezt követően teljesen bepörögtek az események.
Ernyey Béla, Gian Paolo Callegari Megperzselt lányok című darabjának előadásán, 1966-ban (Fotó: Fortepan/Hunyady József)
Itthon nem érezte magát csapatjátékosnak, külföldön ez megváltozott?
Külföldön a nagy színházak úgy dolgoztak, mint ahogy itthon a privát színházak a háború előtt. Kitűznek egy darabot, elkezdik játszani, és addig játsszák, amíg a kassza nem jelzi azt, hogy picit rosszabb az eladás. Abban a pillanatban előveszik a következő darabot, amit előkészítenek, és azt elkezdik próbálni. Este még megy az egyik előadás, napközben pedig már a következőnek a próbája. Azért mondtam azt, hogy „rólam szóljon a színház”, mert idáig is nagy szerepeket játszottam, de része voltam egy csapatnak, ahol nem mindig tudtam, meghatározni, se meghatároztatni, hogy mi történjen velem. A színészet olyan, mint egy rosszlány. Lehet, hogy otthon ül a telefon mellett, szépen ki van festve, fel van öltözve, de ha nem csöng a telefon, akkor nem történik semmi. Ebből a szempontból, a képzőművész, a zenész teljesen más, mert hazamegy és létrehozza a szobrát, a zenéjét, de mindez az ő kezdeményezése, a színészetben pedig ez nem így van, ami már nagyon fiatalon zavart engem. Holott, pontosan tudtam, hogy miről szól. Éppen ezért, amikor kiérkeztem, már producerként is elkezdtem tevékenykedni. Mindig azt mondtam, hogy a színészet mellett valami olyasmi is kell, ami nemcsak meleg levegő, amit kimond az ember a színpadon, vagy a kamera előtt, hanem valami, ami meg is marad.
Mégis mi volt más?
Amióta elmentem, rám nem osztottak szerepet, én elvállaltam a szerepet, és ez az, amikor azt mondom, hogy a színház szóljon rólam. A legnagyobb luxusok egyike az életben, hogy azóta, hogy külföldön dolgoztam, soha nem csináltam semmi olyat, ami kényszerből lett volna.
Soha nem érzett honvágyat?
Azt éreztem, hogy én, mint színész, oda kell, hogy tartozzak, ahol a legjobban megbecsülnek.
Az alkotási vágy hozta az írást is?
Abszolút, és a házépítés is. Szenvedélyesen építek házakat, és a mai napig is ilyenben élünk. A létesítés, az alkotás az nekem sokkal több, mint ami a színészetben van. Ez nem egy kapzsiság, hanem egy üres tér teljes megtöltése.
Mikor kezdett el ezekkel a „hobbikkal” foglalkozni?
A nyolcvanas években fedeztek fel engem a hazai újságírók, hogy van egy magyar színész, aki külföldi sikereket ér el, ugyanakkor keveset tudtak rólam, ezért összevissza írtak mindent. Akkor azt mondtam, hogy ha ők ennyire értenek hozzám, akkor nekem, aki aztán igazán értek magamhoz, meg kéne írnom az egész életemet, egészen idáig. 87-ben jelent meg a könyvem Az álmok veszélyes dolgok címmel, ami egy életrajzi könyv. Amikor megírtam ezt a könyvet, ami szinte csak egy megtorlás volt, rá is írtam a hátára, hogy ez nem egy memoár, vagy dicsekvés, ez bosszú. Bosszú mindazokon, akik erőszakkal másnak láttak, vagy másnak láttattak a magyar valóságban. Utána azt éreztem, hogy olyan, mintha csak elkezdenék festeni hirtelen és kiderülne, hogy van hozzá tehetségem. Ez olyan, hogy ha valamihez értek, mindegy, hogy az milyen áron született meg, ennek mennie kell tovább. Így jött az írás.
És az építkezés?
Én egy antik miliőben nőttem fel, és azok, amik épültek, nem nagyon tetszettek. Amikor pedig már volt pénzem, tudtam, hogy az a megoldás, hogy az embernek meg kell csinálnia azt, amiben az életét éli.
A feleségével, Dórával szenvedélyes kastélyjárók.
Igen. A szenvedély mindkettőnk életében nagyon fontos. Olyan szenvedélyesen éljük az életünket, és olyan szenvedéllyel vágjuk bele magunkat bizonyos irányokba, amik nem feltétlenül divatosak manapság. A mai világban neki, lehet, az lenne a dolga, hogy töltögesse az ajkát, mint néhány ismert celebnek? De hát az nevetséges. Mi azt mondtuk, az élet nem erről szól, hanem arról, hogy intenzíven, még többet kell megélni az életben.
Ernyey Béla és felesége, Dóra (Fotó: Birton Szabolcs)
A korkülönbség miatt akadtak olyanok, akik rossz szemmel nézték a kapcsolatukat?
Amikor összejöttünk, iszonyatosan támadtak a nagy korkülönbség miatt. Volt egy televíziós műsor, ahol szapultak minket. Tízen voltak párok, és azt mondták, hogy a nő csak a pénzért, a férfi pedig csak a pipihúsért. Amikor tízévesek lettünk, akkor belenéztem a sajtóba, és írtam egy kis esszét, hogy milyen érdekes, mennyire szidtak minket ők tízen, és most már egyikőjük sincs azzal együtt, akivel biztos nem volt nagy korkülönbség. Mi meg együtt vagyunk.
Hogyan ismerkedtek meg?
Barátokon keresztül. Először csak beszélgettünk, írogattunk egymásnak. Majd volt egy előadás, amit a Dóri nagyon szeretett volna megnézni, és mivel mindketten egyedül voltunk, megbeszéltük, hogy megnézzük együtt. Aztán onnantól éreztük, hogy bármennyire is logikátlan az, amit mi most itt egymással teszünk, de van egy olyan begyorsulása az egymáshoz való közeledésnek, ami miatt érdemes megpróbálni. Ő akkor még csak 27 éves volt, de az én koromban már tudtam, hogy ez annyira logikusnak tűnik, minden illogikája ellenében, hogy próbáljuk meg. Rögtön átköltözött hozzám, abbahagyta a munkáját, és elkezdődött egy olyan gyors váltás mindkettőnk életében, hogy onnantól kezdve néhány napot kivéve, mi 24 órát együtt vagyunk mindennap. Ez nem 14 év, ez 114 év, mert annyira sok időt töltünk együtt. Óriási ajándék az élettől.
Közös hobbijuk az utazás is.
Rengeteget utazunk. Délkelet-Ázsiát nagyon szeretjük, Indiát, de főleg Srí Lankát, Indonéziát. Bárhova megyünk, az az első, hogy megkeressük a helyi főzőiskolát, ugyanis mindketten nagyon szeretünk főzni.
Mi a következő úti cél?
Most jöttünk haza Portugáliából, ahol megünnepeltük a 14. évfordulónkat. Nemsokára Abbáziába megyünk majd pár napra, eközben folyamatosan ingázunk a két élet, Budapest és Bécs között. Ősszel pedig elmegyünk majd egy csomó helyre, amikor itthon elkezd hűlni az idő.