Az nlc nyolc éve, 2014-ben beszélgethetett telefonon Hugh Granttel, pont egy olyan évben, ami a színész életében fordulópontnak számított. A beszélgetés apropója egy romantikus vígjáték, a Hogyan írjunk szerelmet volt. Ekkor már Grant túl volt a Wachowski-testvérek Felhőatlasz című filmjén, amiben fél tucatnyi szerepben próbálhatta ki magát, és pont arra készült, hogy Meryl Streep oldalán leforgassa a Florence Foster Jenkins című életrajzi drámát. A beszélgetésünkkor még nem sejtettem – talán még ő maga sem –, hogy a Hogyan írjunk szerelmet lesz Grant utolsó főszerepe romantikus vígjátékban, bár tény, hogy már akkoriban tett rá utalásokat, hogy nem igazán szereti a műfajt, sőt magában a színészi létben is olyan dolgokat élvez a leginkább, amiket nem kéne: a hírnevet és a pénzt.
2016 előtt és után
2016 és a Florence Foster Jenkins bemutatója aztán fordulatot hozott Grant karrierjében: hirtelen ünnepelt színésszé vált, még BAFTA- és Golden Globe-jelölést is kapott. Azóta a színésszel megfordult a világ. Önironikus gonoszt játszott a Paddington 2-ben, korrupt politikust az Egy nagyon angol botrányban, zsaroló írót az Úriemberekben, gyilkosság gyanúsítottját a Tudhattad volnában, sőt decemberben egy pillanatra még a Tőrbe ejtve folytatásban, az Üveghagymában is feltűnt Daniel Craig karakterének férjeként. Idén már az év elején két filmben láthatjuk: a Fortune hadművelet: A nagy átverésben egy milliárdos fegyverkereskedő bőrébe bújt, és bár a film első kritikái lesújtóak, őt dicséret illeti: a szép tájak mellett kizárólag az ő önfeledt játékára fogok emlékezni belőle néhány hét múlva. Aztán márciusban jön a Dungeons & Dragons című fantasy, ami szintén szokatlan filmválasztásnak nevezhető a színésztől, aki láthatóan egyre jobban élvezi a munkáját. Az idáig vezető útja azonban nem volt egyszerű.
Grant még a nyolcvanas években kezdett színészkedni, és már itt is sikerült némi hírnévre szert tennie, bár nem úgy használta fel, ahogy kellett volna:
Sikerült eladnom magam, és egyszerűen csináltam egy jól fizetett, szörnyű minisorozatot (nevetés) és egy nagyon furcsa európait, amit én europuddingnak neveztem: ezek olyanok, amiket egy spanyol ír, egy német rendez és teli vannak angol színészekkel. És még csak rendes forgalmazást se kaptak. De tudod, szórakoztatónak hangzott. Csinos színésznők voltak a partnereim, akikkel szerettem volna időt tölteni, csupa rossz motivációm volt, és ez majdnem teljesen kinyírta a karrieremet, mielőtt néhány évvel később hirtelen megjelent az életemben a Négy esküvő…
– mesélte az npr-nek adott interjúban.
Hugh Grant és a Szirének című film (1994) modelljei: Elle Macpherson és Kate Fischer (Fotó: Catherine McGann/Getty Images)
Beskatulyázva
A Négy esküvő és egy temetés előtt Grant már azon gondolkodott, hogy felhagy a színészettel, annyira siralmas forgatókönyveket kapott. Amikor eljutott hozzá Richard Curtis szkriptje, az ügynökét azzal hívta fel, hogy biztosan nem neki címezték ezt a forgatókönyvet, mert annyira jó. A szerephez az író és a producer túl jóképűnek találta, de Mike Newell rendező meglátta benne azt, akit keresett, és kitartott mellette. Az angol film óriási sikere Hollywoodban is óriási sztárt csinált Grantből, aki szinte az összes döntését bánja, amit az ezt követő évtizedben hozott:
A Négy esküvő… után a világ a lábaim előtt hevert. Izgalmas döntéseket kellett volna hoznom, és ügyesen kellett volna váltogatnom a szerepek között. Ehelyett nagyjából 17-szer egymás után megismételtem majdnem ugyanazt a szerepet. Nehéz volt elengednem a korai években rám ragadt munkanélküli színész gondolkodásmódját az után is, hogy sikeres lettem. Inkább mindent elvállaltam, amit felkínáltak. Minél rosszabb volt, annál gyorsabban mondtam rá igent
– mondta el őszintén egy Hollywood Reporterben megjelent kerekasztal-beszélgetés során.
Andie MacDowell és Hugh Grant a Négy esküvő és egy temetés című filmben (Fotó: Archives du 7eme Art / Photo12 via AFP)
Nemcsak a szerepválasztásaiban volt biztonsági játékos, hanem abban is, ahogyan a kamerák előtt játszott.
Régen az volt a módszerem, hogy azt gondoltam, tudom, hogyan kell ezt vagy azt a sort mondani, különösen, ha az a sor vicces volt. Tudtam, hogyan kell nevetni és nevettetni. Aztán odamentem a kamera elé, és megpróbáltam megismételni azt, amit a tükör előtt csináltam. Ez katasztrofális volt, hiszen folyton magamat ismételtem. Most már sokkal jobb vagyok ebben: már nincs előre megalkotott tervem, inkább csak lélekben próbálok felkészülni, aztán hagyom, hogy megtörténjenek a dolgok, mert a kamera mindent szeret, ami friss, ami abban a pillanatban születik meg. Azért improvizálok sokat, mert frissességet ad a játékomnak. A kamera utálja, ha bármit megismételnek vagy előadnak előtte.
Játék és élvezet
Grant a Tudhattad volna című HBO-sorozat kapcsán adott interjúiban kezdte el határozottan fejtegetni, hogy végleg leszámolt a múltjával, és már inkább csak előre tekint, és végre azért szereti a munkáját, amiért már régen is kellett volna. Emlékezetes volt, amit James Corden talkshow-jában mondott, ahol elmesélte, hogy ugyan hálás azokért a lehetőségekért, amiket a romkomoktól kapott, nagy megkönnyebbülés számára, hogy már nem kell hasonló filmekben szerepelnie.
„Szinte furcsa számomra, hogy már-már élvezem a színészetet – mondta amolyan Hugh Grant-es mosollyal. – Csodálatos, hogy nem kell többé sármos-bájos főszerepeket alakítanom. Mindent beleadtam, és néhányat máig szeretek azon filmek közül, és örülök, hogy népszerűek. Hálás vagyok értük… de megkönnyebbülés, hogy most már megengedik nekem, hogy kattant, csúnya, fura vagy torz legyek”.
Nicole Kidman és Hugh Grant a Tudhattad volna című HBO-sorozat sajtótájékoztatóján, Pasadenában (Fotó: Emma McIntyre/Getty Images for WarnerMedia)
Persze látja, hogy bizonyos szempontból most is skatulyába tette magát, hiszen az utóbbi években annyi simlis rosszfiút alakít, de úgy érzi, ez a korábbinál egy sokkal több lehetőséget kínáló skatulya:
Riasztó, hogy az elmúlt hat-hét évben hány kellemetlen, nárcisztikus figurát játszottam vagy hány ilyen szerepet ajánlottak fel. Nem tudom, mit árul el ez rólam. Számomra ezek a szerepek mégis inkább áldásnak bizonyultak, miután annyi éven át Mr. Nice Guy-nak kellett lennem, ami minden színész számára hálátlan feladat. És ezt bármelyik kollégám megmondja.
Szóval no more Mr. Nice Guy, és éljen a simlis rosszfiú. Persze ettől még a Négy esküvőt…, a Sztárom a páromat, az Igazából szerelmet vagy a Zene és szöveget még bármikor szívesen újranézzük. Ezekkel talán magának Hugh Grantnek sincs nagy baja.