A legendás MTV-korszak egyik jellemzője volt, hogy a videóklipek legalább olyan fontossá váltak, mint maguk a dalok. Nemcsak eladható hangok, hanem eladható arcok kellettek. A Boney M legendás producere, Frank Farian volt az, aki rájött, hogy nem feltétlenül baj, ha a megfelelő hang nem feltétlenül társul a megfelelő arccal. A Milli Vanilli duó két tagját, Robert Pilatust és Fabrice Morvant kizárólag a tánctudásuk és a csinos pofijuk miatt szerződtette. A srácokat megtanította profin tátogni, majd a saját, jó képességű, de kevésbé mutatós zenekarával vették fel a dalaikat, melyeken Rob és Fab egy másodpercnyit sem énekelt.
A terv bejött, talán túlságosan is. Farian ugyanis arra nem számított, hogy a sufnituning bandáját Amerikában is felkapják. A Milli Vanilli sikersztorija nagyjából másfél évig tartott, a lebukás után azonban a szakma és a közönség csalónak kiáltotta ki őket, és eltűntek a popszakmából. Pilatus 1998-ban drogtúladagolásban és alkoholmérgezésben hunyt el. A történetükről most a német Simon Verhoeven rendezett filmet, aki még a müncheni éveikből ismerte őket. A rendezővel Zoomon beszélgettem.
A Milli Vanilli gyökerei Münchenből erednek, és magad is müncheni vagy. Ismerted a tagokat személyesen?
Azt állítani, hogy ismertem őket túlzás lenni, de tudtam, hogy kik ők, voltak közös ismerőseink. 18 évesen láttam őket élőben táncolni egy menő müncheni klubban, a P1-ben. Azok a fiatalok, akik jártak klubokba szórakozni, már azelőtt ismerték őket, mielőtt nemzetközi szinten befutottak volna. Afféle helyi hírességnek számítottak. Aztán egyszer csak megláttam a klipjüket a tévében, és igencsak elcsodálkoztam. Tudtam, hogy szuper táncosok, de arról fogalmam sem volt, hogy énekesek is, ráadásul ennyire jók. Senki sem emlegette őket korábban énekesként. A dalt már ismertem korábbról, tudtam, hogy egy feldolgozás, de ez a része nem érdekelt. Hihetetlen volt látni, hogy a helyi klubunk táncosai pár hét leforgása alatt világsztárrá váltak.
Simon Verhoeven (Fotó: Christoph Soeder/picture alliance via Getty Images)
És semmi gyanús nem volt bennük?
Éreztem, hogy valami nem stimmel. Az azért fura volt, hogy korábban egyetlen ismerősük sem hallotta őket énekelni, aztán egyik pillanatról a másikra kiderült, hogy ekkora tehetségek. Münchenben pletyka szinten terjedt, hogy valójában nem ők énekelnek az albumon. Ugyan csak pletykák voltak, de érdemes volt figyelni rájuk, mert olyanok terjesztették, akik személyesen ismerték őket. Amikor megnyerték a Grammy-díjat, egyrészt örültem a sikerüknek, mert mégis csak földiek voltak, másrészt volt egy megmagyarázhatatlan rossz érzésem is ezzel kapcsolatban.
Három-négy éve egy amerikai filmet akartak készíteni a történetükből, nemrég jött ki egy róluk szóló dokumentumfilm, és most itt van a te filmed is, a Milli Vanilli: Az évszázad botránya. Mit gondolsz, miért több mint harminc évvel a történtek után lettek újra ennyire érdekesek?
Ezt a sztorit már nagyon régóta meg akarták filmesíteni. A kilencvenes években maga Kathleen Kennedy (a Lucasfilm mostani vezetője – a szerző) vágott bele. Készült forgatókönyv, érdeklődtek rendezők… Mindig is tudtam, hogy készülni fog róluk film és dokumentumfilm, de jóval korábbi megjelenésre számítottam. Mint kiderült, a megfilmesítés legfőbb akadálya az volt, hogy a filmeseknek korábban nem sikerült megszerezniük a zenéjük jogait. Frank Farian, a hírhedt producerük senkinek nem adta el a jogokat.
Ti mégis megszereztétek őket. Hogyan csináltátok?
Ahogy Frank Farian öregebb lett, egy kicsit megpuhult. Végre lehetett vele tárgyalni. A helyzet az, hogy pont jókor rukkoltunk elő a filmmel. A nyolcvanas- és kilencvenes évek nosztalgia a csúcson van, a mostani fiatalok nagyon hasonlóan öltöznek, mint a srácok az én fiatalságom idején. Az Instagram- és TikTok-generáció ráadásul nagyon tud rezonálni a srácok történetével.
Az Instagram arról szól, hogy másnak, jobbnak mutatod magad és az életedet, mint amilyen az a valóságban, és pont ezt csinálta a Milli Vanilli is. Bizonyos szempontból ez a Milli Vanilli-generáció, és ez még úgy is igaz, hogy a nagy részük jó eséllyel nem tudja, mi az a Milli Vanilli.
Egy kicsit mindannyian Milli Vanillivé váltunk. Ma már elfogadottnak számít, hogy nem a valós képet közvetíted magadról. Illúziókkal vesszük körbe magunkat. Nagyon érdekes, hogy hol húzódik most a határ aközött, amikor úgy érzed, hogy valami még rendben van, és aközött, amikor már átverve érzed magad. Tudjuk, hogy Photoshoppal és filterekkel megszépített valóságot látunk, mégsem zavartatjuk magunkat ettől. Ugyanakkor, ha valamihez érzelmileg is kötődünk, és arról derül ki, hogy teljesen hamis volt, kicsit olyanok leszünk, mint a Milli Vanilli rajongói voltak, amikor a kedvenceikről kiderült, hogy mindvégig hazudtak és igazából nem tudnak énekelni.
Fabet és Robot piedesztálra emelték a rajongók, a követőik szemében popistenségek voltak, ezért is zuhanhattak ekkorát a magasból. Ha valakiről tényleg elhisszük, hogy tökéletes, majd kiderül, hogy távol áll ettől, az óriási csalódást jelenthet. Miután feloszlott az illúzió köde, az emberek bosszúszomjassá váltak velük szemben. Meggyűlölték őket.
Milli Vanilli Londonban, 1988. (Fotó: Michael Putland/Getty Images)
A mából nézve nem gondolod kissé bizarrnak, hogy a TikTokon sokan nemzetközi sztárokká váltak azzal, hogy mások dalaira tátogva táncoltak, a Milli Vanilli tagjait pedig keresztre feszítették ezért?
Biztos vagyok abban, hogy ha ma kezdenék, Rob és Fab a TikTok legnagyobb csillagai között lenne, és tudni ezt egyszerre ironikus és tragikus. Mondhatjuk, hogy megelőzték a korukat.
Hogy jutottál el arra a pontra, hogy filmet rendezz a történetükből?
Már a botrány kirobbanása után éreztem, hogy ebben a sztoriban annyi dráma és annyi móka van, hogy csodás film születhetne belőle. A felszínen nézve ez egy izgalmas és szórakoztató sztori az egész világ átveréséről, amihez a színes kulisszákat a popszakma adja. A felszín mögött azonban drámai oldal is rejlik mások kihasználásáról és arról, hogyan építhetünk identitást akár egy hazugságra is. Szóval a sztori régóta izgatott, de nem láttam reális esélyt, hogy valaha is filmet csináljak belőle.
Miért?
Nézd, egy német filmrendező vagyok, aki német filmeket készít. Egy világszerte ismert nemzetközi botrányról, aminek egy része ráadásul Amerikában játszódott, jellemzően nem a németek szoktak filmet készíteni. Esélytelennek láttam, hogy valaha is megszerezzem a jogokat, ám egy producer váratlanul azzal keresett meg, hogy dolgozik a jogok megszerzésén, volna-e kedvem filmet csinálni vele a Milli Vanilliről.
Elárulta, hogy miért pont rád gondolt?
Egyrészt a müncheni származásom miatt, és mert ismertem azt a közeget, másrészt tudta rólam, hogy popzene-őrült vagyok, sőt magam is zenészként kezdtem. Az is mellettem szólt, hogy egy humorral teli filmet akart készíteni, és tudta, hogy már készítettem sikeres vígjátékot. Persze rábólintottam az ajánlatra, de őszintén szólva sokáig nem hittem abban, hogy meg tudja szerezni a zenék jogait. Ő azonban nagyon kitartó volt, és minden érintettet felkeresett. Családtagokat, barátokat, volt kollégákat… Tényleg mindenkivel beszélt, szenvedélyesen hajtotta ezt a projektet, amiért hálás vagyok, mert a szenvedélye nélkül biztosan nem tudtuk volna összehozni.
A dalok nélkül képtelenség lett volna megcsinálni a filmet.
Frank Farian, a Milli Vanilli csalás mögött álló hírhedt producer januárban halt meg. A halála előtt még láthatta a filmet?
Igen, és elég vegyes érzésekkel gondolt rá. Frank egy nagyon érdekes fickó volt, aki sok izgalmas sztorival járult hozzá a filmhez, ugyanakkor volt egy nagyon határozott perspektívája saját magáról. Sosem tekintett úgy magára, mint valakire, aki hibákat követ el. Az önkritika sosem volt az ő műfaja, az önelemzés világ életében távol állt tőle. Ő terveket készített, majd megvalósította őket. Nem volt szokása hátrafelé tekintgetni, az egész élete arról szólt, hogy előre menjen. Zenei producerként egy igazi zseni volt, aki ugyan soha nem tanult meg kottát olvasni, de nagyon jó füllel rendelkezett.
A filmmel az volt a baja, hogy túl kritikus volt az ő tevékenységével, sőt még a felelősségét is firtatta a csalással kapcsolatban. Nem hiszem, hogy nagyon kritikus lettem volna vele. Lehettem volna sokkal kritikusabb is, de próbáltam fair lenne az ügy minden érintettjével. Szerintem mindegyiküknek megvan a maga felelőssége a történtekben.
Nem hiszek abban, hogy Rob és Fab ártatlan bárányként sétált bele Frank Farian ravasz csapdájába. Híresek akartak lenni, a hírességek életére vágytak, ezért belementek a nagy hazugságba, majd végül megfizettek érte.
A terv azonban Frank Fariantől származott, és talán pont ezért azt is szerette volna, hogy a film inkább róla szóljon. Olyasfajta figura volt, aki elhitte, hogy körülötte forog a világ. Szegény családból küzdötte fel magát a popszakma csúcsára a Boney M kitalálásával, és ezért világ életében borzasztó büszke volt magára. Frank nem gondolta, hogy bármi rosszat tett volna a Milli Vanillivel: hitte, hogy csak megadta az embereknek azt, amire vágytak.
Jelenetfotó a Milli Vanilli: Az évszázad botránya című filmből (fotó: Vertigo Média)
Ez az ügy annak idején nagy nyilvánosságot kapott, mind a televízióban, mind az írott sajtóban rengeteget foglalkoztak vele. A sajtóban feltűnt információkon kívül még honnan vadásztál sztorikat a filmhez?
A legtöbb hasznos információval Todd Headlee szolgált, aki Rob és Fab asszisztenseként dolgozott, amikor ők ketten Los Angelesben éltek. Miután először beszéltem vele, elküldött nekem egy bőröndöt, ami teli volt papírokkal, rajta a Milli Vanilli teljes faxkommunikációjával. Láthattam rajta Rob és Fab, valamint Frank Farian egymáshoz intézett üzeneteit, valamint a kommunikációt az ügyvédjeikkel. Ezek bepillantást engedtek a színfalak mögött zajló játszmákba és feszültségekbe, és arra is jók voltak, hogy a segítségükkel meg tudjam mondani, ha valaki bullshitel nekem. Volt, hogy azt hallottam valakitől, hogy minden rendben volt közte és a zenekar között, miközben a faxokból tudtam, hogy ez távol áll az igazságtól.
De Headlee nemcsak a bőrönddel szolgált, hanem rengeteg sztorit mesélt Robról és Fabről, akikkel nagyon jól kijött. Sokat segített Rob tesója, Carmen Pilatus is, aki leginkább gyerekkori sztorikkal tudott szolgálni. A sok beszélgetés azonban leginkább azért volt hasznos, mert több különböző perspektívából ismerhettem meg őket és a történetüket. Izgalmas volt megtudni, mit gondolnak a Milli Vanilliről azok, akik az énekhangjukat kölcsönözték, de Frank Farian, vagy az asszisztense, Milli nézőpontja is nagyon érdekesnek bizonyult. Néha az információk ellentmondtak egymásnak, és ezt meg is mutatom a filmben. Frank Farian például azt mondja, hogy Rob és Fab énekelt neki a stúdióban, és borzalmasak voltak, Rob és Fab azonban váltig állította, hogy Farian sosem hallotta énekelni őket. Jó volt megmutatni ezt, főleg egy Milli Vanilliről készült filmben, hiszen izgalmas látni, hogy az igazságnak hányféle perspektívája létezik.
A szereplőid számos alkalommal áttörik a negyedik falat és direktben a nézőkhöz beszélnek. Mikor jöttél rá, hogy ebben a formában kell elmesélned ezt a történetet?
Ezt már rögtön az elején eldöntöttem, mert féltem attól, hogy enélkül Fab és Rob karaktere egydimenziós maradna. Nézd, ők végül is csak fiatal, jóképű táncosok, akik szerettek volna híresek lenni, és amikor ez összejött, nagyon élvezték. Nem nagyon látták át akkoriban, mi is történik valójában velük. Meg akartam adni nekik a lehetőséget, hogy úgy tegyünk, mintha a mából tekinthetnének vissza önmagukra, még akkor is, ha Rob sajnos rég az életét vesztette.
Annak idején nem volt igazán lehetőségük reflektálni a történtekre. A botrány kirobbanása után mindössze egyetlen sajtótájékoztatót tartottak, majd gyakorlatilag kitörölték őket a popszakmából.
Ma már a social medianak köszönhetően lehetőségük lenne megmutatni a saját nézőpontjukat és elmondani, mit gondolnak a történtekről, de akkoriban ez még nem állt rendelkezésre. Közellenséggé kiáltották ki őket, a karrierjük egyik pillanatról a másikra véget ért, és már senki sem volt kíváncsi rájuk. Hiszem, hogy ha akkoriban lett volna lehetőségük elmesélni a történteket a saját nézőpontjukból, akkor Rob még ma is életben lenne.
Szóval a negyedik fal áttörése már az elején tervben volt nálam, de a producerek nem igazán lelkesedtek érte. Attól féltek, hogy ezzel elidegeníthetem a nézőket. Meghatónak találtam, hogy valahol a túlvilágon ők ketten újra találkozzanak, és onnan tekintsenek vissza a régi időkre.
A tavalyi dokumentumfilm apropóján Fabrice Morvan több interjúban elmondta, hogy szerinte a sajtó egyáltalán nem bánt korrektül velük, kettejüket okolták mindenért, és nem firtatták a producer vagy a kiadó felelősségét. Mit gondolsz erről?
Egészen biztos vagyok abban, hogy ma egy ilyen sajtótájékoztató egészen más képet festene. Furcsa volt visszanézni, hogy az újságírók tényleg egyáltalán nem kérdeztek a nagy terv háttérembereiről, Clive Davisről, Sandy Gallinről és Frank Farianről. Ma elképzelhetetlen lenne, hogy a sajtó csak a két fekete fickóra szálljon rá, és az őket a háttérben mozgató fehér hatalmasságok említés nélkül megússzák az ügyet. Fab szerint ebben az is közrejátszott, hogy a sajtó félt Clive Davistől és Sandy Gallintől. Davisnél volt Whitney Houston, Sandy Gallin pedig Michael Jackson menedzsere volt.
Ezek az emberek rengeteg kapcsolattal rendelkeztek a zeneiparban, és az újságírók joggal tarthattak attól, hogyha rájuk szállnak, akkor elzárják előlük a hozzáférést ezekhez a szupersztárokhoz. Rob és Fab viszont könnyű célpontok voltak, ráadásul a kiadói háttér nélkül képtelenek voltak megvédeni magukat. Ma azonban egy ilyen sajtótájékoztató elképzelhetetlen lenne néhány kemény kérdés feltevése nélkül.
Fabrice Morvan és Simon Verhoeven a Girl You Know It’s True premierjén (Fotó: Sven Hoppe/picture alliance via Getty Images)
Nehéz volt rátalálnod a Milli Vanilli-tagokat játszó színészekre, Tijan Njie-re és Elan Ben Alira?
Kezdettől fogva tudtam, hogy az autentikusság miatt egy német és egy francia színészre lesz szükségem, és fontos szempont volt az is, hogy mindketten jól beszéljenek angolul. Rengeteg embert néztünk meg, de nem volt egyszerű megfelelni az elvárásainknak. Volt, aki jól táncolt, de nem tudott színészkedni, más meg színészkedni tudott, de táncolni nem. Volt, aki tudta mindkettőt, de nem hitted el róla, hogy popsztár, és röhejesen festett a parókában. Nagyjából nyolcvan embert néztünk meg, és nem volt egyszerű folyamat.
Volt egy pillanat, amikor elkeseredésünkben már angol színészekben gondolkodtunk, akik beszélnek egy kicsit franciául vagy németül. A két választottunkra végül azért figyeltünk fel, mert láttuk őket kettesben üldögélni a meghallgatás idején valahol. Láttuk, hogy együtt gyakorolnak és segítik egymást: világos volt, hogy megvan a kettejük közti összhang. Jók voltak az energiáik, és a személyiségük sem áll túl távol Rob és Fab személyiségétől. Elan Fabhez hasonlóan visszahúzódó típus, még kezdő volt, aki most jött a színiiskolából, míg Tijan profi táncos sok-sok színpadi rutinnal, és Robhoz hasonlóan magabiztos, céltudatos és versengő típus.
Számodra rendezőként mi okozta a legnagyobb nehézséget a forgatáson?
A koncertjelenetek, ugyanis még soha életemben nem csináltam semmi hasonlót. A filmben látható összes koncerthelyszínt valójában egyetlen színpadon vettünk fel, és ez a színpad mindössze három napig állt a rendelkezésünkre, ugyanis ennyi időre tudtuk csak kibérelni. Iszonyatosan sok bonyolult felvételt és beállítást, valamint összetett koreográfiát kellett ilyen rendkívül rövid idő alatt felvenni, miközben teli volt a helyszínünk sok-sok statisztával. Már a logisztikája is megterhelő volt.
A Milli Vanilli: Az évszázad botránya május másodikától látható a mozik műsorán.
