Gazdag Tibor 60 éves: „Tudom, hogy ez már a B-oldal második fele, de nincs bennem hiányérzet”

A hatvanadik születésnapja bír bármilyen jelentéssel az életében?

A legtöbbször nem foglalkozom a születésnapjaimmal, de nem tagadhatom, előfordul, hogy egy ilyen kerek számnál megszólal bennem egy furcsa csengő. Az ötvenedik születésnap például igazi vízválasztó volt az életemben. Édesapám pár hónappal az ötvenedik születésnapja előtt halt meg, emiatt volt bennem egy ilyen furcsa érzés előtte, hogy vajon mi lesz velem az ötvenediken. De édesapám beteg volt, én meg nem, így nem volt alapja az aggodalmamnak, mégsem tudtam elkerülni.

Gyorsan eltelt ez a hatvan év?

Nagyon gyorsan, főképp az utóbbi tíz évem. Mintha tegnap lett volna az ötvenedik születésnapom. Emlékszem, ahogy az azt megelőző napokban stresszeltem, aztán aznap reggel állok a fürdőszobában, belenézek a tükörbe, és eszembe jut, hogy Úristen, ma lettem ötven. És abban a pillanatban mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről. Megszabadultam ettől a rossz érzéstől, ami a korábbi hetekben apám korai halála miatt nyomasztott. És onnantól kezdve repült az idő, és most már itt vagyok.

Azért repült annyira gyorsan el az elmúlt tíz év, mert annyira elfoglalt ember?

Szerintem ennyi idő alatt az ember rengeteg helyzettel találkozik, számos feladaton van már túl, sok-sok tapasztalattal gazdagabb, és talán egy kicsit bölcsebbé is válik, jobb rálátása lesz a dolgokra. Már nem minden problémát fog fel megmászandó hegyként, inkább csak kis dombocskákat lát maga előtt. Egyszerűen könnyebben túljutok a nehézségeken, már nem tűnnek olyan nehezeknek és megoldhatatlannak, mint azelőtt. Egyszerűen azért, mert az életkoromnak hála voltam már hasonló helyzetekben, és tudom, hogy mindig megoldottam valahogy.

Emiatt valószínűleg könnyebben és gyorsabban túllépek a helyzeteken, és az idő is gyorsabban repül.

És ez jó vagy rossz?

Maga a felgyorsult idő rossz, de az, hogy már nem szenvedek annyit a problémáimon, az egyértelműen jó.

Nagyon pragmatikus gondolkodású embernek tűnik…

Nem szeretem odázni a dolgaimat, mindig azon vagyok, hogy a problémákat a lehető leghamarabb megoldjam. Nem szeretem, ha valami sokáig nyomaszt, azon vagyok, hogy letisztázzam a dolgokat magam körül.

Ez a gondolkodásmód a művészvilágban nem számít gyakorinak, ugye? Nem érezte úgy, hogy kilóg a színésztársai közül?

Nem voltam mindig ilyen, a pályám elején például én is rengeteget rágódtam. Nem volt meg az a fajta önbizalmam, ami a színészi pályához kell, és emiatt sokat tipródtam magamban. Az évek alatt begyűjtött tapasztalataim hatására váltam ilyenné. Megtanultam például, hogy nem mindenbe kell óriási energiát fektetni. Régebben egy két mondatos szerepbe is mindent beleadtam. Ma már pontosan tudom, hogy mennyi energiára van ehhez szükség. Tehát ez nem valami velem született dolog, egyszerűen csak megtanultam.

Javítson ki, ha tévedek, de olyan embernek tűnik számomra, aki ugyan nagyon szereti a szakmáját, a színjátékot, de ha úgy hozná a helyzet, meg tudna lenni nélküle. Feltalálná magát.

Ez azért nem egészen így van. Régen például elképzelni sem tudtam volna, hogy a színészet mellett bármi mással foglalkozzak. Időközben én is átéltem dolgokat. Megszűnt egy színház, ahol voltam, véget ért a sorozat, amiben játszottam, jött egy új igazgató, aki nem látott fantáziát bennem… Amikor ilyesmik történtek velem, egy kicsit mindig kétségbeestem, hogy mi fog történni velem, és talán olyasmit kell majd csinálnom, aminek semmi köze a szakmámhoz. Végül úgy alakult, hogy ez tényleg megtörtént, tényleg lett a színház mellett egy másik munkahelyem, és rájöttem, hogy ebbe én nem halok bele. De ettől még nem hagytam ott a színházat, és nem is áll szándékomban.

Általában azok a kollégák szokták azt mondani, hogy a színházon kívül semmi mást nem tudnának csinálni, akiket odahaza senki sem vár. Nekik tényleg a színház, a társulat a mindenük. Szóval lehet, hogy ott tudnám hagyni ezt a világot, de abban biztos vagyok, hogy nem érezném jól magam nélküle. A szabadidőmben is gitározok, dalokat írok, filmeket nézek vagy olvasok. Az életem a művészetek körül forog. Az azonban tény, hogy a művészeteken belül nem kizárólag a színjátszás érdekel.

Miért élvezi a mai napig, hogy színpadra állhat?

Szeretem a tartalmas darabokat és a tartalmas szerepeket. Önmagában a szórakoztatás már nem nagyon érdekel. Kifejezetten unom magam, ha úgy érzem, hogy egy darab kizárólag szórakoztat. Azzal viszont nincs bajom, ha akad egy szórakoztató darab, ami mégis képes valami érvényeset mondani rólunk és az életünkről. Amikor a karakterekben megérzem az emberi sorsokat, akkor nem érdekel, hogy a darab dráma vagy komédia, engem biztosan érdekel.

Jó néhány színházban játszik, és mellette ott a civil munkája is. Hogy lehet ezt mind összeegyeztetni?

A logisztika a legnehezebb dolog jelenleg az életemben. A két budapesti színház mellett ott van Veszprémben a Pannon Várszínház is, és a munkám is Veszprémhez köt. A veszprémi darabot azért is vállaltam, mert a munkám után esténként fel tudok ott lépni. Egyébként a pandémia óta nagyjából úgy fest a beosztásom, hogy a hét első fele színházi szempontból szabadabb nekem, a hét második felében pedig a színház dominál. A hétvégéim telnek ide-oda utazgatással.

És hogy marad így idő a családjára?

Úgy, hogy viszem őket magammal. Amikor Veszprémben vagyok, akkor ott vannak velem, amikor meg a fővárosban lépnek fel, akkor a budapesti lakásban vannak. Egy-egy napokra fordul csak elő, hogy nélkülük megyek valahová.

Veszprémet vagy Budapestet érzi inkább a sajátjának?

Inkább Veszprémet, ott több idő töltök. Megveszekedett vidéki ember vagyok. Nagyon sokat éltem már Budapesten, de a vidéki élet mindig közelebb állt hozzám.

Mi alapján vállal el egy újabb darabot?

Nyilván nagyon fontos szempont, hogy valahogyan beleférjen a naptáramba, de például a mostani veszprémi munkát úgy vállaltam el, hogy az elején nem tudtam, hogyan fogom megoldani. Volt egy bemutatóm márciusban a József Attila Színházban, úgy voltam vele, hogy akkor próbák szempontjából ezt az évadot letudtam. De jött a lehetőség, hogy Örkény Kulcskeresők című darabjában szerepeljek, és ez egy olyan munka, amire nem szívesen mondtam volna nemet. Úgyhogy elvállaltam, és utána főtt a fejem, hogyan fogom megoldani. (nevet)

A Jóban-rosszban sokáig meghatározó volt az életében. Gyorsan el tudta engedni? Eszébe jut néha?

Annyira gyorsan azért nem sikerült. Mégis csak 17 éven át jelentett rendszerességet az életemben. Ez alatt minden nap szöveget tanultam, és hetente háromszor-négyszer mentem forgatni. Főleg a sorozat megszűnése utáni néhány hónap volt furcsa. Hiányzott ez a fajta rendszeresség és ez a fajta munka. Szerettem a kamerával dolgozni, ez még most is hiányzik néha. De most hála istennek a színház átvette a helyét az életemben.

Lettek a sorozatból barátai, akikkel a mai napig tartja a kapcsolatot?

Annyi helyről, annyi városból és annyi különféle színházból szerződtünk a sorozatba. Szinte mindenkinek volt valami másodállása mellette. Én nagyon sokáig vidékről jártam be forgatni, utána mentem haza a családomhoz, emiatt nem igazán volt lehetőségem összejárni a többiekkel. Lehetséges, hogy ők eljártak együtt néha kocsmázni, de én ennek nem voltam része. Összejárni nem járunk össze, de vannak onnan kollégáim, akikkel időről időre azért felhívjuk egymást.

Ezek szerint nem létezik egy nagy Jóban-rosszban chat-csoport a Messengeren?

Elképzelhető, hogy létezik, de én nem vagyok benne, mert nem vagyok fenn a Facebookon.

Semmilyen közösségi médiát nem használ?

Nem.

Miért?

Ez ilyen boomerség részemről. Soha nem tartottam fontosnak, hogy a saját személyemről, az érzéseimről beszéljek idegenekkel és fél-idegenekkel. Nem akarom senkivel sem közölni, mit csinálok a magánéletemben. Mások persze azt csinálnak, amit akarnak, de én ezt nem helyeslem. A nézőknek legyen elég annyi, amit a színpadon vagy a tévében látnak belőlem. Ha az nem hiteles, akkor tök mindegy, hogy mit hadoválok vagy szépítek magamról a Facebookon.

Sallai Nóra tragikus balesete hogyan érintette?

Amikor az első napokban keresett emiatt a bulvársajtó, egyszerűen nem tudtam mit mondani. Engem napokra lesokkolt ez a történet. Évekig volt a partnerem a sorozatban, egy nagyon kedves, jószívű, tiszta, tisztességes és tehetséges embert ismerhettem meg.

Lesújtott, ami vele történt, az első között rohantam a véradásra. Amit lehet, igyekszem megtenni, de alapvetően tanácstalannak érzem magam. Nem tudom, mit tehetnék.

Keresi a lehetőséget, hogy visszatérjen a kamerák elé?

Az én adataim is ott vannak a különböző casting ügynökségek adatbázisaiban, de többet az ügy érdekében nem tudok tenni. Nem nagyon hívnak. Lehet, hogy ez részben a koromnak szól: a film inkább a fiatalemberek műfaja. De az is igaz, hogy Magyarországon averzióval fogadnak minden olyan színészt, aki főszerepet játszott egy napi sorozatban. Úgy tekintenek rám, hogy én már elhasználtam az arcomat. Ezzel egyáltalán nem értek egyet. Nézd csak meg Amerikát! Sok-sok hollywoodi sztár kezdte a pályáját valamelyik tévés szappanoperában. Ott tanulta ki a szakmát, ott érzett rá, hogyan kell a kamera előtt mozogni. Aztán később híres filmszínész lett. Úgy érzem, én is sokat megtanultam a szakmáról, amit tudnék még kamatoztatni. Emiatt sajnálom, hogy nem használnak, de az is benne van a pakliban, hogy túlértékelem magam.

Egy triviális kérdés a végére: boldognak érzi magát?

Igen. Ott tartok, ahol tartanom kell. Tudom, hogy ez már a B-oldal második fele, és nincs bennem hiányérzet olyan dolgok iránt, amit még nagyon szeretnék kipróbálni. Nem érzem, hogy bármiből is kimaradtam volna.

Ezt olvastad már?

„A munkaadók többsége még mindig a férfit tekinti a családfenntartónak, pedig a gyereküket egyedül nevelő szülők döntő többsége nő”

Ez is érdekelhet Megnézem