A takaros házikó kapujában Csöpi, és legkisebb gyermeke, Samu integet vidáman. Ahogy belépek, egyből érzem, egy különleges világba érkezem: bármerre nézek, megannyi kedves részleten akad meg a szemem. A ház faláról suta gyerekrajzok mosolyognak, az udvar végében egy színes játszótér integet, a kerítésen túl kajla kecskék viháncolnak, piros eprek dagadnak a kertben és színes virágok futnak az ég felé.
Samu
A vidám birodalom megálmodója, Csöpi (58). Máté Kriszta anyák napi videójában már találkozhattunk vele. Különleges történet az övé: talán egyedülálló, hogy valaki öt saját gyermeke mellett kilenc Down-szindrómás gyermek gondozását vállalja. A csecsemő- és gyermekgondozó Csöpi azonban mindig tudta, ez az ő útja.
“Már az óvodában én voltam az, aki a többiekre vigyázott; a csepeli általános iskolában én felügyeltem az osztályt, úttörőként rajparancsonok voltam, és a KISZ-ből sem hiányozhattam. Aztán bekerültem az életbe: gyorsan férjhez mentem, iskolába jártam, és dolgoztam egyszerre. Csináltam én mindent, vagont rakodtam, havat lapátoltam, vasárnaponként pedig mindig azt vártam, hogy havazzon, a szabadkikötőben ugyanis háromszoros pénz járt ilyenkor a rönkrakodásért” – emlékszik vissza Csöpi, akinek örvényszerű vidámsága pár percen belül engem is magával ránt.
“Az iskola után bekerültem a Heim Pál Kórház fejlődésrendellenességi osztályára, megláttam a Down-szindrómás csecsemőket, és első látásra beléjük szerettem. Egy belső, egyértelmű érzés volt, hogy nekem ők kellenek. Az idő azonban még nem érett meg erre, közbeszólt az anyaság: sorra születtek a gyermekeim. Az ötödikkel voltam terhes, amikor volt egy nagyon súlyos autóbalesetem; azonnal megcsászároztak, ezt követően pedig már nem lehetett több gyerekem.
Aztán elváltam. Jött az új nagy szerelem, és hát szerettünk volna közös gyermeket. Minden követ megmozgattunk, de végül nem jött össze a baba. Ekkor határoztunk úgy, hogy megpróbálkozunk az örökbefogadással. Egyértelmű volt, hogy Down-szindrómás gyermeket hozunk haza.
Amikor először bementem a fővárosi, TEGYESZ-be (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat), és mondtam, hogy örökbe akarok fogadni, majdnem leestek a székről. Nem mindennapi jelenség voltam, na: lehettem vagy 36 kiló, műkörmök, műszempilla, minden volt. Ráadásul időben húsz évvel ezelőtt járunk, akkoriban nem volt mindennapos, hogy valaki Down-szindrómás gyermeket akarjon örökbe fogadni.
Az intézetben két, örökbefogadásra váró csecsemő volt, Döme és a Krisztián. Szerettem volna mindkettejükkel találkozni, tudni akartam, hogy beindul-e közöttünk a varázslat, de ehhez nem járultak hozzá, így a Kerepesi úti csecsemőotthonból csak Dömét hoztuk el. Ő korábban mindenki elöl elbújt, de hozzám odajött. Tündéri volt. Ahogy már kitalálhattad, Döme után jött a Krisztián is.”
Csöpi öt gyermeke az első örökbefogadás idején már felnőtt, négyen kirepültek otthonról, mindössze a legidősebb fiú, Szasza maradt édesanyja mellett, aki nemcsak a gyerekek gondozásából veszi ki a részét, de ő az, aki saját két kezével építi a tengelici birtokot. “Ha valami történik velem, nem indul be a seprűm, akkor a Szabi fiam vállalja a kicsiket” – kacag fel Csöpi.
Az első közös lépések, a szembesülés, hogy mire vállalkoztak, jó pár nehéz pillanatot hozott, de Csöpi számára soha nem volt kérdés, hogy mit kell tennie: “Tudod, én azért másképp működöm, nekem könnyebb, mint egy olyan édesanyának, aki egészséges gyermeket vár, de egy Down-szindrómás gyermeknek ad életet. Ebből a traumából felállni nehezebb, mint örökbe fogadni egy fogyatékos gyermeket. Mi tudtuk, hogy mire vállalkozunk” – magyarázza Csöpi, majd minden átmenet nélkül hangosan elrikkantja magát, Samut dorgálja le édesen, hangjába beleremeg a ház.
Az első örökbefogadás után volt egy kis szünet, Csöpi azonban újra elkezdett vágyakozni egy kisbaba után. Ekkor azonban már egy örökbefogadói tanfolyam elvégzéséhez kötötték az anyaságot. “Ezek után találtam meg Bencust, aztán megint jött egy pici szünet, majd jött Bernike, akinek nevelőszülője vagyok. A szőke királylány után megérkezett maga az ördög, Heni is, aki annyira volt kislány, hogy ha egy fodrot látott a ruháján, azt biztosan letépte. Őt követte aztán a három testvér, Öcskös, Robcsi, Samu, egy éve pedig hozzánk került Savanya, ő most próbakollégista, szakszerű ellátásra szorul.”
Szasza és édesanyja két éve döntöttek úgy, hogy vesznek egy nagy levegőt, és hátrahagyják a csepeli életet. A fővárosban egy 400 négyzetméteres házban laktak, de a kert kicsi volt, a ház kényelmetlen, a környék ingerszegény. Tengelicre véletlenül esett a választás: itt szalad az autópálya, a vidék meseszép, és a közelben van a Berkes János Gyógypedagógiai Intézmény is, ahol a gyerekek a legjobb kezekben vannak.
A fiatalok mindennap délután 5-kor érkeznek haza az iskolából, hogy aztán bevegyék a tágas udvart, megetessék az állatokat és vacsorához üljenek.
Csöpitől megtudom, egy Down-szindrómás ember számára nagyon fontos a napi menetrend. “Mindennap 6-kor kelünk, ilyenkor már előre ki van készítve mindenkinek a ruhája. Néhányuk pelenkás ugyan, de tudják, mi a dolguk: reggel jönnek, megállnak a szemetesnél, leveszik a pelenkát, kidobják, és mennek öltözni a szobájukba. Aztán jöhetnek a gyógyszerek, bekészítünk egy kis teát, megvesszük a reggelit, és indulunk a suliba. Iskolába menet megállás nélkül nézelődünk: fácánok repülnek, őzek, szarvasok, pónik szaladnak, virágzik a repce, jön a bodza, az akác. Mindig van valami érdekesség. Csepelen mindez nem volt meg, csak a monoton menetelés.”
Bencus
Amíg a gyerekek iskolában és oviban vannak, Csöpi és Szabi dolgoznak. “Ha vége a napnak, megyünk értük Zombára. Itthon kicsit rohangálnak, utána vacsi, aztán pisi, kaki – ez nagyon fontos –, és kezdődik a fürdetés. 8 órakor jön a meseolvasás, majd elcsendesül a ház.” Ekkor kezdődik az anyuka számára az éjszakai műszak: rendrakás, mosás, mosogatás, ami után mindössze négy óra jut alvásra.
Mialatt beszélgetünk, a gyerekek is megérkeznek. Eleinte gyanakvóan néznek, ki vagyok és mit akarok. Kedvesen bemutatkozom, százszor is elmondjuk egymásnak, hogy Hallo!, és minden átmenet nélkül megtörik a jég: Hajni egy puszit nyom az arcomra, majd jobb orcáját tolja oda felém, hogy én is adjak neki egyet. Nem tétovázom, megpuszilom, mire ő elégedetlenül annyit mond: “Túl nyálas!”. A puszi után Krisztián közelít felém, egy fésűt hoz magával, és mutogatva adja értésemre a kérdést: megfésülhet-e. Boldogan tartom oda neki a fejem.
Döme
A többiek után megérkezik Döme is, aki bátran újságolja, hogy már csak egy napot kell iskolába menni. Ő mindig nagyon várja a hétvégéket. Ilyenkor ébredés után a kétszázötven fürjtojásból és kecsketejből készült tojásrántottát várja mindenki, majd jöhet a móka a tágas udvaron, a saját játszóterükön és az állatok között. A precíz ütemterv hétvégén sem marad el: fél 2-kor ebéd, majd jöhetnek a kötelező rituálék, a köröm- és hajvágás, fültisztítás. Valamennyien nagyon igénylik, hogy anyjuk csak velük foglalkozzon, szükségük van az ölelésre, a puszikra és a gyengéd simogatásra. A tizenöt éves Bence például minden gond nélkül Csöpi ölébe ül, hogy elcsenjen egy kiadós ölelést.
Ahány gyerek, annyi egyéniség. “A húszéves Döme igazi irányító, mindig ő az, aki dirigál, és kibeszél a bugyidból. Olyan szövege van, hogy az ember elájul. Krisztián ugyan nem tud beszélni, de megérteti magát. Ő például halál szerelmes tud lenni, benne dübörögnek a hormonok. Őt úgy fogadtuk örökbe, hogy semmire nem lesz képes, se állni, se járni, se beszélni. Volt egy lázgörcse, amiben sok agysejtje elhalt. Most ott tartunk, hogy csak a beszéddel vannak gondjai.
Bencus egy kicsit autisztikus a Down mellett. Ő egy nagyon különleges, szeretni való gyermek. Ha szépen kéred tőle, bármit megcsinál, de ha nem úgy szólsz hozzá, semmire nem hajlandó. Bernike egy királylány, és ezt tudja is. Neki egy nagy szívműtétje volt, félévente járunk kontrollra. Heni lobbanékony, bár sokat finomodott, a szeretete felér egy földrengéssel. Öcskös autista, a legnehezebb fajtából. Gyógyszerekkel él, fejleszthetetlen. Elértünk egy szintet, de többet már nem tudunk kihozni belőle. Vele most a kollégiumot próbáljuk” – szomorodik el beszélgetésünk során először Csöpi.
“Robi okos, bűbájos és autista. Ő most kezd beszélni. Felveszi a szemkontaktust, tartja a fejét, hogy adjak puszit neki. Nem tudok róla nem elfogultan beszélni. Nekem ő a szerelem! Nem tudtuk, hogy autista lesz. Nála éreztem először, hogy nem akarok ezzel szembesülni, nem akarom elhinni.”
A házban mindenkinek külön hálószobája van, amit a gyerekek elképzelései szerint festettek ki és rendeztek be. A zöld szobát egy rózsaszín, egy kék, majd egy narancssárga váltja, a gyerekek büszkén mutatják, a falakra tapasztott dinoszauruszokat, traktorokat, királylányokat és mesefigurákat.
Heni
Bence, Heni, Krisztián
Krisztián és Döme
Csöpi nagy álma a bővítés: egy olyan utógondozó otthon megépítését tervezi, ahova azok a nagykorúak kerülhetnek, akiknek nincs hova menniük. Előre eltervezett mindent, a szalonnasütőtől kezdve az üvegházon át minden elevenen él fejében, és amilyen tempóban haladnak, álma nemsokára megvalósul.
“A 60. születésnapomon elkészül az otthon” – kiáltja vidáman. Tudom, hogy így lesz. Nem is lehet másként.
