Szuperhős anya: Hogyan szeret az, akit nem tanítottak meg rá?

A Népliget fái között sétálunk Ádok Gabriellával és családjával. A játszóteret keressük, ahol a gyerekek elfoglalhatják magukat, amíg mi beszélgetünk. A terv borul, a hintáknak és  mászókáknak nyomát sem találjuk, elbontották őket. Gabriellán a bosszúság legkisebb nyoma se látszik. „Mindegy, itt vannak a fák és a bokrok, fel fogják találni magukat” – mondja, és mosolyog hozzá. Valóban, a hároméves Zita és az ötéves Szabolcs remekül elszórakoztatja magát néhány faág (és apukájuk) segítségével. A pár hónapos Zarára eközben kamaszkorú nővére, Anna vigyáz. Az egész családból sugárzik a nyugalom. Nem baj, ha nincs játszótér, ők boldogok azzal, ami van. Legfőképp egymás társaságával.

Kicsit hihetetlen, de Gabriella nem olyan környezetben nőtt fel, ami indokolná azt a kiegyensúlyozottságot, amit áraszt magából. Számára hosszú és rögös út volt, amíg idáig eljutott. Sokáig csak saját magára számítva, úgy, hogy saját anyjától egyetlen szeretetteljes gesztust sem tud felidézni. „Nálunk nem volt szokás megölelni egymást, vagy azt mondani, hogy szeretlek. De olyat rendszeresen hallottam a szüleimtől, hogy minek jöttem a világra, minek születtem meg… Nagyon sokszor neveztek kövérnek és rondának. Anyu alkoholista volt, a piától agresszívvá vált, sokszor fizikailag is bántott. Róla egyetlen jó emlékem sincsen.” A mindig jelen lévő alkohol következtében Gabriella anyja nagyon fiatalon hunyt el, a fürdőkádba borult holttestet az akkor nyolcéves kislány találta meg. A temetése pont a harmincegyedik születésnapjára esett.

A kislány anyja halála után kétségbeesett kísérleteket tett, hogy apja figyelmét magára irányítsa, hogy az lássa: ő is itt van, vele is törődni kellene. Minduntalan hazudott, kisebb lopásokat követett el, hogy az életben maradt szülő vele foglalkozzon, ha máshogy nem, akkor pofonok formájában. „Amikor megvert, az volt a rám fordított idő” – emlékszik vissza. Gabriella kamaszodva „klasszikus módon” zavarosabbnál zavarosabban viselkedő fiúkkal keveredett párkapcsolatba, mígnem huszonhárom évesen kiderült, hogy babát vár. A leendő apával összeházasodtak, majd odaköltöztek az ifjú férj szüleihez.

„Már gyerekként tudtam, hogy nagy családot akarok – beszél erről az időszakról. – Tudtam, hogy az első gyerek csak lány lehet, és hogy Annának fogom hívni. Anyámnak volt ez a neve, és annak ellenére, hogy soha nem éreztem, hogy szeret, életet adott nekem, és azért mindig tisztelni fogom.” Gabriella azonban anyaként nem tudott kiteljesedni az anyós és az após árnyékában. „Folyamatosan ott voltak Anna körül. Ha felsírt, nem nyugtathattam meg, kivették a kezemből. Fürdetni is mindig ők akarták. Hiába éltem családban, mégiscsak egyedül voltam. Azt sem mutatták meg, hogyan szoptassam, nem adtak tanácsot és segítséget ahhoz, hogy jó legyen a kapcsolatom a babával.”

A fiatal szülőknek végül sikerült különköltözniük, de ettől függetlenül a kapcsolat pár év alatt tönkrement. Útjaik különváltak, amikor Anna négyéves volt. Gabriella ekkor kénytelen volt meghozni egy olyan döntést, amit tíz évvel a történtek után is csak könnyekkel a szemében tud felidézni. „Kötelezettségem volt a cég felé, ahol dolgoztam. Mindennap háromkor keltem, hogy beérjek a munkába, sokszor ötig maradtam bent. A lakáshitel is rám maradt. Apám egyáltalán nem támogatott, ő is a volt férjem mellé állt. Nem volt más lehetőségem, hagytam, hogy a férjem elvigye Annát. Mindennap hívtam telefonon. Az aprókat kellett félretennem, hogy elmenjek érte, és el tudjam hozni. Minden alkalommal sírva hagytam ott.”

Könnyen lehetne azt gondolni, hogy ennél nem lehetett rosszabb. Az élet azonban mindig tud meglepetést okozni – sokszor nem épp jó értelemben. Gabriellának P4-es lett a citológiai lelete, meg kellett műteni. Az operáció előtti napot azzal töltötte, hogy ágyat vásárolt magának, és azt cipelte haza az exférj által kipakolt lakásba, hogy kényelmes helyen lábadozhasson. Orvosai azt mondták neki, hogy a műtét következményeként többé nem lehet gyereke.

Időközben Gabriella megismerkedett Alexszel, mostani férjével, és lehetőség nyílt arra, hogy az akkor már nyolcéves Anna újra mellette nevelkedhessen – az önmagában örömteli esemény körülményei azonban tragikusak voltak a kislányra nézve. „A volt férjemnek lett egy új barátnője. Ez a nő nagyon nem szerette Annát, elérte, hogy kiközösítsék a családból. A lányom ebben az időszakban nagyon sokat sírt, ő maga is el akart jönni az apja mellől, és azt hajtogatta, hogy fel akarja venni Alex vezetéknevét. A volt férjem azt mondta, hogy vihetem azonnal, ha lemondok a gyerektartásról. Nem akartam bíróságra járni, így aláírtam a papírt.” Gabriella visszakapta a lányát, bár természetesen időt és energiát kellett fektetnie abba, hogy a külön töltött évek – amennyire lehetséges – semmissé váljanak. „Nagyon hosszú idő volt újra összecsiszolódni, sokat kellett beszélgetni, pszichológus segítségét is igénybe vettük” – meséli. Gabriella új párja és a kislány az első pillanattól kezdve hihetetlen összhangban voltak. Miután a volt férj lemondott a gyerekről, nem is volt kérdés, hogy Alex örökbe fogadja.

A család kiköltözött egy alföldi tanyára, ahol a mai napig élnek: gazdálkodnak, állatokat tartanak. A legnagyobb csoda azonban még hátra volt: a korábbi orvosi jóslatnak ellentmondva kiderült, hogy Gabriella kisbabát vár. Szabolcs születése után az immár kétgyerekes anyuka úgy döntött, hogy pszichológus segítségét kéri ahhoz, hogy anyaként – és általában emberként is – működni tudjon.

„Folyamatosan éreztem, hogy van bennem valamiféle hiány Anna és Szabolcs felé. A legnehezebb az volt, hogy megtanuljam, mi az a szeretet. Hogy tudjam: az, amit érzek, az az. Mintha bábuként lettem volna benne helyzetekben. Sodródtam, tudtam sírni, tudtam nevetni, éreztem fájdalmat, de valahogy mégsem voltam tisztában a dolgokkal. Mint amikor csak bemagolja az ember a tanagyagot az iskolában, rutinból mondja, de valójában nem érti. Nem igazán öleltem meg a gyerekeimet, mivel otthon ezt nem láttam. A pszichológus mondta, hogy mindennap tegyem meg.” Gabriella töretlenül vágyott arra, hogy olyan anya legyen, aki érzelmileg feltölti a gyerekeit, és akarata végül felülírta a korai évek pusztító beidegződéseit. És két új lehetőséget is kapott erre: Zitát és Zarát. „Mikor Zara megszületett, és rám tették, szinte éreztem, hogy megdobban a szívem. Akkor azt éreztem, hogy tudok szeretni. Ehhez kellett Alex, nélküle semmi nem sikerült volna.”

Mit gondol Gabriella saját „szuperhősi” mivoltáról? A mára négygyerekes édesanya erről nagyon szerényen nyilatkozik. „Én egyszerűen csak anya vagyok, engem ez tesz boldoggá. Sokszorosan adhatom nekik azt, amit én nem kaptam meg. Az okoz örömet, ha rám néznek, és mosolyognak. Minden anya szuperhős, mindegy, hogy egyedülálló, vagy sem, mindegy, hány gyereket nevel. És persze léteznek szuperhős apák is!” Megkérdezem tőle, hogy a rengeteg tragédia után hogyan tudott ennyire pozitív és derűs személyiség maradni. „Fiatalon megfogadtam, hogy minden pofonért egy mosollyal válaszolok. Rengeteg rossz történt, de mindent lehet leckeként értelmezni, tanulni belőle. Én mindenből épültem.”