“Fürdés közben vettem észre egy csomót a jobb mellemben”

Szalma Erika | 2017. Április 15.
A középkorú ügyvédnő küzdelme a mellrákkal több szempontból tanulságos lehet mindannyiunk számára. Azon túl, hogy létfontosságú a gyors diagnózis, azt is megmutatja, hogy mennyire hasznos minél több emberrel beszélni a betegségünkről, mert lehet, hogy az fog segíteni, akiről nem is feltételeztük. Az is kulcskérdés, hogy mielőbb megtaláljuk a lelki egyensúlyunkat, amennyire ebben a helyzetben lehetséges.

“Fürdés közben vettem észre, hogy valami csomószerűség van a jobb mellemben – meséli Mariann (43), egy hétéves kislány édesanyja. Mindez két éve történt, karácsony után, a család éppen egy vidéki házban pihent a rokonsággal. “Nagyon nyugtalanított a dolog, és úgy döntöttem, mielőbb kivizsgáltatom magam. Foglaltam is egy időpontot, szerencsére egy napon belül fogadtak. Az orvos nagyon kedves volt, és bár azt mondta, hogy lát valamit, amiről nem egyelőre nem tud konkrétat mondani, kicsit megnyugodtam. Ahogy beszélt, nem tűnt halálosnak a helyzet. Visszamentem a családhoz, és úgy döntöttem, megvárom, hogy elteljenek az ünnepek, utána pedig máshol is megnézetem majd a mellemet. Nem akartam tönkretenni a többiek szilveszteri buliját.” Mariann azzal kezdte az évet, hogy megkereste a háziorvosát, aki elküldte egy kiegészítő ultrahang-vizsgálatra a megyei kórházba. “Nagyon gyorsan történt minden, nem várattak. A kórházban az új felvétel alapján egyértelműen rosszindulatú daganatra következtettek. Tűvel mintát is vettek belőle, és egy onkológushoz irányítottak, akihez két nap múlva kaptam időpontot. Akkor ijedtem meg úgy rendesen. Egészen addig optimistán álltam az egészhez, nem hittem, hogy beteg vagyok.

Nem akartam húzni az időt

Mariann két nap múlva visszament a kórházba, ahol az onkológussal konzultált. “Azt mondta, hogy nem egy agresszív ráktípusról van szó, de mindenképp ki kell venni a csomót a mellemből. Viszont leghamarabb két hónap múlva tudtak volna műteni, és ez nagyon hosszú időnek tűnt. Legszívesebben azonnal kés alá feküdtem volna. Nem akartam rákot a testemben, szabadulni akartam tőle. Elkezdtem telefonálgatni, ismerősökkel beszéltem, olyanokat kerestem, akiknek van tapasztalatuk. Olyan orvoshoz akartam eljutni, akiben maximálisan megbízhattam, aki biztosan meg tud gyógyítani. És mielőbb, nem két hónap múlva. Szerencsére gyorsan ment, másnap délután már a Kék Golyó utcában konzultáltam egy onkológussal, akit egy ismerősöm ajánlott. A fiatal orvos nagyon készséges volt, és ami még fontosabb, magabiztosnak és profinak tűnt. A leleteim alapján megállapította, hogy valóban műtétre van szükség, de azt is mondta, hogy szerencsére időben vagyunk, kezdeti stádiumban lévő daganat van a mellemben. Azt mondta, egy hónap múlva tudnak operálni, de ne aggódjak, még időben leszünk akkor is.”

Fotó: MTI/Rosta Tibor

Mariann műtétjére a kiírt időpontban került sor, februárban. Négy napot töltött kórházban, és a szövettani eredmény alapján gyógyszeres és sugárterápiás kezelést írtak elő számára. “Egy hónapon keresztül minden napot az onkológián kezdtem, sugárkezelésen. Az egész nem tartott tovább néhány percnél, csak befeküdtem a gép alá, a sugarat a mellemre irányították, nem éreztem semmit. Mellékhatása sem volt a kezelésnek, viszont az egy hónapos terápia után nagyon beteg lettem, elkaptam valami ronda vírust, napokig negyvenfokos lázban feküdtem. A legyengült immunrendszeremnek elég volt egy egyszerű kis influenza. Sosem voltam még olyan beteg, mint akkor. Néhány napra szó szerint ágynak döntött a láz.”

Mariann egész idő alatt dolgozott, csak az operáció körüli néhány napot hagyhatta ki. “Ügyvédként nem tehetem meg, hogy több hétre leállok. Tulajdonképpen végig hajtottam, talán akkor kaptam észbe egy kicsit, amikor az influenza teljesen padlóra tett. Pedig, mint ahogy később a pszichológusom is megerősítette, minimálisra kellett volna csökkentenem a stresszt. Évekig feszült voltam a munkám miatt, volt, hogy napokig nem aludtam egy-egy határidő előtt. Azt hiszem, jelzést kaptam a szervezetemtől, hogy sürgősen változtassak az életmódomon. Most már sokkal kevesebbet görcsölök, megpróbálom lehetőleg nem túlvállalni magam, bár ez az én szakmámban elég nehéz. Mindenesetre lazábban állok a dolgokhoz. Rájöttem, hogy többre megyünk azzal, ha egészségben fel tudom nevelni a kislányomat, még úgy is, ha kevesebb a pénzünk.”

Nem tudtam megélni a nőiséget

Mariann számára a betegsége nemcsak az életmódváltozás szükségességére hívta fel a figyelmét, hanem arra is, hogy óriási jelentősége van annak, hogy sok mindent helyre tegyen a múltjában. “A kórházban ajánlottak egy pszichológust, aki kifejezetten rákos betegeknek segített – folytatja az anyuka. – Elmeséltem néhány dolgot a szüleimmel és a jelenlegi családommal kapcsolatban, aztán együtt viszonylag gyorsan megfejtettük a lelki problémáim okait. Anyámnak rémes gyerekkora volt, ugyanis a nagyapám fiút várt, helyette pedig egy csípőficamos lányt kapott, akit semmire sem becsült. Anyám, aki nem tudta megélni a nőiességét, engem is fiúsan nevelt, és bár mindent megkaptam tőle, nem volt igazi anya-lánya kapcsolatunk. Fegyelmezett sportolót neveltek belőlem. Az alkoholista, depressziós apámmal szinte semmilyen kapcsolatom nem volt, ő viszonylag korán meg is halt, ami teljesen hidegen hagyott.”

Mariann rájött, hogy ha tudattalanul is, de viszi tovább ezt a szülői attitűdöt, és ha nem változtat rajta, neki sem lesz jobb kapcsolata a saját lányával. “Elkezdtem tudatosan figyelni arra, hogy a kislányomnak biztosítsam a lehetőséget a nőisége szabad kibontakoztatására. Ahogy korábban irtóztam a rózsaszín, fodros ruháktól, hagytam, hogy olyat válasszon magának, és még az általam annyira gyűlölt pónis-barbis játékoktól sem zárkóztam el annyira. Ezek apró lépéseknek tűnnek, de tudom, hogy számára nagyon is fontosak. Megnövesztettük a haját, és most már nem panaszkodik azért sem, amiért korábban, hogy fiúnak nézik az iskolában.”

Amióta kiderült a betegsége, Mariann nagyon sok hasonló sorsú nővel beszélgetett, akik szinte kivétel nélkül sokkal súlyosabb formáját élték meg a mellráknak. “Nagyon szerencsés vagyok, hogy én ennyivel megúsztam, és azt hiszem, a gyógyulásomban nagy szerepe volt annak is, hogy a családom végig optimistán állt a betegségemhez. Arra nyilván odafigyeltünk, hogy a mindennapokban ne erről szóljon az élet, a lányunk csak annyit észlelt az egészből, hogy egy műtét miatt pár napig kórházban voltam. A férjem, még ha félt is, nem mutatta, és igazából sosem kezelt betegként, a mellműtétem nem volt rossz hatással a szexuális életünkre sem.

Képünk illusztráció (Fotó: Thinkstock)

Rájöttem, hogy sok jó ember van

Mariann férje, Tibor nagyon fegyelmezetten kezelte felesége állapotát. “Nem féltem, mert tudtam, hogy ez a betegség gyógyítható. És ha tényleg gyógyítható, akkor a feleségem meg is gyógyul, mert ő korábban is megoldott minden problémát – mondja Tibi (54). – Amint kiderült Mariann betegsége, rengeteg nem várt bátorítást és konkrét segítséget kaptunk. Egy ismerősünk, egy modell lány, aki erős lélekkel tette magát túl az egyik melle elveszítésén, könyvet írt ennek a folyamatáról, arról a belső harcról, melyet az önbecsülése megőrzéséért vívott. Az orvost is egy olyan régi ismerősünk ajánlotta a feleségemnek, akit ezer éve ismerek ugyan, de fogalmam sem volt róla, hogy neki is levették az egyik mellét. Annyi rosszat hallani, annyi rossz történik az emberrel, de előre kell tekinteni, optimistának kell maradni! Ennek a betegségnek igenis volt pozitív hozadéka: rájöttem, hogy az emberekből nem veszett ki az együttérzés és a szeretet.”

A férj szerint egyébként Mariann most is majdnem olyan feszített tempóban dolgozik, sokszor túlvállalja magát, ahogy a betegsége előtt tette. “Legfeljebb most nem csak akkor megyünk el nyaralni, amikor a munkája miatt megtehetjük, egyik napról a másikra, hanem előre megtervezzük, és várjuk, készülünk rá. És arra mindannyian odafigyelünk, hogy több időt töltsünk el egymással, és persze pihenéssel.”

 

Exit mobile version