Hat hónap Indiában három gyerekkel és az autizmussal

Fél évre Indiába költözött nőként, egyedül, azaz dehogyis egyedül: három gyerekével. Még azt sem tudta, higgyen-e az ígéretben, mely szerint a dél-indiai guru, akihez utaztak, „karmaváltással” megváltoztatja az addig megváltoztathatatlannak ítélt állapotot: a két nagyobb gyerek autizmusát, értelmi fogyatékosságát, Tourette-szindrómáját, figyelemzavarát… Miközben nap mint nap megküzd a legnagyobb anyai kihívással: hihetetlen belső munkával azon dolgozik, hogy – egészen pici koruk óta – olyannak fogadja el gyermekeit, amilyenek, soha nem feladva, mindig keresve a megoldást.

Ha csak ennyit tudunk Lohonyai Dóráék történetéről, ezer kérdés tülekedik elő bennünk, joggal. Hogyan élte, élték túl a mindennapokat abban a vonzó, de számunkra mégiscsak teljesen idegen, egzotikus világban? Mit élveztek a legjobban, és mi volt a legkilátástalanabbnak tűnő helyzet, melybe belesodródtak? Az autizmussal élő gyerekeket nevelő családokra a nyugati világban nem mindig tekintenek elfogadással. Másként van-e ez Ázsiában? A dél-indiai hétköznapok olyanok, mint minden túlzsúfolt nagyvárosban, vagy a színes forgatagban spirituális arcát is megmutatja a szubkontinens az utazóknak? Sikerült-e a csodálatos gyógyulás? És még sorolhatnánk…

Engem mégis az érdekelt a legjobban, honnan van ennyi erő és derűlátás egy nőben ahhoz, hogy mindezt végigcsinálja. Mit végigcsinálja?! Végigmosolyogja, blogot, majd könyvet írjon róla, azóta pedig azt keresse, másoknak hogyan segíthetne tapasztalataival.

Indiai guru kontra nyugati tudomány

Én természetesen nem csodálkoztam azon, hogy Dóra azt ajánlotta, abban az étteremben beszélgessünk, mely a legjobb keleti leveseket kínálja a városban (legalábbis ezt állítják, akik értenek hozzá). Ő viszont csodálkozott azon, hogy arra kértem, beszéljen arról, hogyan találkozott gyermekei édesapjával, immár külön élő férjével: „furcsa, hogy ilyen messziről kezded”. De aztán mesélni kezdett, kiderült, hogy afféle szerelem első látásra volt az övék, melyhez a kevésbé romantikus közös munkahelyük adta a díszletet. Ennek már huszonnégy éve. „Éreztük az elejétől, hogy nagyon különbözünk, de elhittük, hogy nekünk sikerülni fog.” (Hányan, de hányan hitték már ezt…) Dóra elmeséli, saját sikeres médiaügynöksége volt tizenhét éven keresztül. Négy közös év után szerettek volna gyereket, de a baba hat éven át nem fogant meg. „Tudatos, de spirituális erőkben már akkor hívő nőként azt gondoltam, az lehet az akadálya a gyermek érkezésének, hogy én viselem a nadrágot, hogy hagyományosan férfiasnak ítélt feladatokat végzek. Így következetesen kerestem, ébresztgettem magamban a nőies energiákat jógával, hastánccal.”

És megszületett Kíra. „Nem tudom, hogy csak belemagyarázom, vagy valóban így volt, de a kezdetektől úgy éreztem, a kislányom valahogyan más, mint a többi baba. Például ahogyan nézett, mintha belém akarna látni, mintha belém is látna. Aztán hét hónaposan, amikor már forgott, egyik napról a másikra abbahagyta, amit addig ügyesen csinált… Kendénél egyértelműbbek voltak a jelek, ő az a kisgyerek, aki a közeledés egyetlen formáját ismerte: harapott, rúgott engem…” Karsa, a harmadik gyerek egészséges, de ő sem mindennapi kisfiú. „Kétéves volt, amikor azt mondta nekünk: anya, én azért jöttem, hogy ha ti már nem lesztek, gondoskodjak a testvéreimről.”

Közben Dóra szakembertől szakemberig vitte a gyerekeket, de egyértelmű választ sehol nem kapott. Évek teltek el, míg egy gyógypedagógus végre kimondta, Kíra és Kende autista. „Először nagyon haragudtam rá, ma már hálás vagyok neki.” És az ilyenkor oly jellegzetes forgatókönyv szerinti stációk következtek Dóra életében is. Lelkiismeret-furdalás: „én rontottam el”, minden fellelhető szakirodalom elolvasása, újabb és újabb fejlesztő terápia keresése, újra és újra remény, hogy a következő terapeutának majd sikerülni fog… „És elfogadni, ők ilyenek, miközben a hétköznapokat is menedzselni kell. Mindezt egyedül. De ha őszinte akarok lenni önmagamhoz, mindig mindent egyedül csináltam, oldottam meg a házasságom alatt. És Indiába már valóságosan is egyedül indultunk.”

Dóra mindeközben az óvodával harcolt, hogy vegyék fel Kendét, mert őt a speciális intézmény sem látta szívesen. Küzdött, hogy Kírának olyan osztályközösséget találjon, ahol jól érezheti magát, és óvta legkisebb gyermekét, hogy csak annyi terhe legyen, amennyit el tud vinni, és annyi figyelmet kapjon fogyatékkal élő testvérei mellett, amennyire szüksége van. Ekkor Dóra megkapta a hírt, hogy fogadja őket egy nagy gyógyító hírében álló dél-indiai guru. Akihez kerülő utakon, sok-sok véletlen révén jutottak el, és aki korábban nem vállalt európai pácienseket.

„Kiugrottam Indiába felmérni a helyzetet” – fogalmaz Dóra, hogyan próbált felkészülni a lehetetlennek tűnő kalandra, arra, hogy fél évre oda költözik három gyermekével. Aztán rájött, hogy előzetes tapasztalatokat lehetetlen gyűjteni majdani, ottani életükről. Persze a guru asszisztenseitől kezdve a bérelendő lakás tulajdonosán át minden egyes taxisofőrig – lágyan ingó fejmozdulattal kísérve – mindenki arról biztosította, hogy „minden jó lesz, ne aggódj!”, de azért lássuk be, a „nem aggódáshoz” ez egy kicsit kevés…

Hindu játszótér istenekkel, zenével

Dóra így emlékszik vissza első találkozására a guruval a hindu templomban, ahol a spirituális gyógyító rendelt: „Kétórányi várakoztatás után végigülhettem egy szintén kétórányi, helyi nyelven folyó, tehát számomra teljesen érthetetlen hindu szertartást. Azután, mint amolyan díszvendég, megmoshattam a mester lábait, beszórhattam színes, szagos fűszerekkel és virágokkal.” Utóbbit egyelőre kihagyta, vallja be.

Ennek az előkészítő útnak a legnagyobb haszna kétségkívül az volt, hogy Dóra rájött: itt akarással semmit sem ér el, a legjobb, ha egyszerűen átadja magát az adott helyzetnek. Hát, így érkeztek meg Indiába, ahol – az előzmények után szinte azt kell mondanunk, egyáltalán nem meglepő módon – újabb lakást kellett keresniük, mert a korábbi foglalás nem stimmelt. Az anya hét lakáson vonszolta végig három gyermekét két nap alatt a huszonnégy órás utazás után. Közben elkezdődött a terápia is a gurunál, naponta négyórányi kézrátétel, meditálás, mantrázás, szertartások, négy (!) liter citromos víz elfogyasztása… A gyerekek hősiesen kitartottak. Dóra jutalmul játszóteret keresett nekik. A homokozó, melynek szélén hindu istenek – értsd: szobrok – ültek („Hadd mulasson a gyerek az istenek szeme láttára!”) kellemes meglepetés volt annak ellenére, hogy a hangszóróból hangos helyi zene üvöltött, ami komoly kihívás is lehetne egy minden zajra érzékeny, autizmussal élő kisgyerek számára.

És hogyan indultak négyesük hétköznapjai indiai otthonukban? Sikerült beköttetniük az internetet, de nem működött. Gáz volt a lakásban, meleg víz viszont nem, bár a vízvezeték-szerelő minden napra ígérte az érkezését… Porszívója ott senkinek nincsen, a munkaerő viszont olcsó, így mindenki naponta felsepertet egy hölggyel azok közül, akik kifogástalan selyemszáriban küzdenek a naponta újra és újra felszaporodó bőséges porral. Ja, és majmok tanyáznak a környező lakópark teraszain…

Valahogyan mégis mindannyian megtalálták a helyüket, a maguk módján. A nyolcéves Karsa például belejött, hogyan kell lehengerlően alkudnia a taxisofőrökkel. Szükség is volt erre, mert az európai utasnak legjobb esetben is dupla árat számolnak fel errefelé. No de hogy boldogult Kíra és Kende? Hiszen azt még mi, laikusok is tudjuk, hogy az autistáknak a megszokott környezettől és napi rutintól elszakadni óriási erőfeszítés. Nos, Dóra állítja, kilépni a komfortzónánkból, feszegetni a határainkat, az mindenkinek jót tesz.

Ha valaki most azt várja, hogy csodálatos gyógyulástörténetként folytatódik Dóráék sztorija, annak sajnos csalódnia kell. Csorogtak a hónapok, minden áldott nap folytak a „kezelések” a templomban, és a gyerekek nem lettek jobban. Sőt, Kendénél az amúgy is meglévő tikjei mellé újabb jelentkezett, még hangosabb kiabálással, még erőteljesebb kényszermozdulatokkal, Kíránál pedig lázgörcs lépett fel, mely akár halálos is lehetett volna. Értem én, hogy ilyen „ügyekben” nem várható javulás egyik pillanatról a másikra, de azért csak megtudakolom Dórától, hogy nem lett-e olykor úrrá rajta a csüggedés. Dehogynem, válaszolja, de a belső hangja, melyre megpróbált figyelni, azt mondta, „oké, lehet, hogy a guru nem tud segíteni, de lehet, hogy nem is miatta vagyunk itt”.

Nagyon kellett is ez a bizalom, ahogyan kirajzolódnak előttem ennek a hat hónapnak a történései, pontosabban egy idő után a nem-történései, és beleképzelem magam Dóra helyébe. Egyedül, de közben három gyerekkel napi huszonnégy órában együtt lenni egy elképesztően monoton napi rutinban, mely ráadásul oly idegen az európaitól… Tudjuk, nekünk, édesanyáknak is kell olykor legalább néhány perc, hogy magunk lehessünk. Dóra ezeket a perceket a naplóírásban találta meg.

Hazatérve

Itthon pedig minden folytatódott. Talán Kendének volt a legnehezebb, tünetei súlyosbodtak, ezzel arányosan a környezet részéről a meg nem értés is… Dóra folytatta blogja írását, melyet sokan követtek, érintettek és kívülállók egyaránt, köztük egy régi, kedves ismerős is, aki történetesen otthon van a gyógyszerkutatásban. Tőle érkezett az információ arról, hogy Franciaországban már lezajlott egy gyógyszerkísérlet, amelyben sikerült javítani részképességzavarokon és szociális képességeken. Kíra is bekerült a magyarországi mintába a Vadaskert Kórház és Szakambulancián, Kende pedig a tikkjeire kap szintén kísérleti gyógyszert jelenleg is. A kisfiú csupán néhány hete szedte ezt, amikor Dóra azt vette észre, hogy az ő fia, aki addig válogatott káromkodások közepette, durván ellökte magától, akárhogyan is próbált közeledni felé, most napjában többször magától odabújik hozzá, és átöleli. És Kíra hogy van? – kérdezem. „Tegnap azon kaptuk magunkat, hogy beszélgetünk.”